Czéh Zoltán: Erre sárkányok élnek | Deczki Sarolta kritikája
A Budapesten élő és magyartanárként dolgozó Czéh Zoltán első nagyregénye olyan, mintha Tarantino forgatta volna a Roncsfilmet, és Bud Spencer meg Terence Hill alakítaná a főszerepet egy személyben. A történet krimiszerű és tele van váratlan fordulatokkal, amelyek a múltba vezetnek.
A regény vége felé gondolkodik el a főhős, Jámbor Kornél azon a mondaton, amit az apja mondott egy szilveszteri éjszakán. Íróként, kulturális újságíróként szerette volna valahol elsütni, aztán nem úgy alakult. Végül alig pár percre a sorsát végzetesen eldöntő eseményektől, éppen ez a kurta, rezignált mondat jut eszébe: „semmi nincsen”, de ez egyúttal felszabadítóan is hat rá. Ekkor határozza el, hogy meg fogja írni az elmúlt három nap történéseit, helyre rakja a dolgokat végre. Márpedig ebben a három napban minden van, sőt: minden is.
Az olvasó már az elején is felvonja a szemöldökét, de nem sokkal később végképp letesz arról, hogy egyfolytában futtassa a fejében a valóságtesztet. Esetleg visszaemlékezik a fiatalkorára, amikor még valóban elég sok minden belefért három napba, púposan, de még így is kispályásnak érzi magát az éppen 37. születésnapját ünneplő Jámbor Kornélhoz képest. Mert az az ámokfutás, amit a születésnapos újságíró produkál Budapesten és Vecsésen, olyan, mintha Tarantino forgatta volna a Roncsfilmet, amelyben Bud Spencer meg Terence Hill alakítaná egy személyben a főszerepet. S ha már a mozinál járunk, érdemes máris megjegyezni, hogy a regény filmre kívánkozik, nem akarok ujjal mutogatni, de vannak a magyar filmes szakmában olyanok, akiknek ez a történet testhez állna.
A mindössze három nap története hatszáz oldalt tesz ki, és kicsit olyan, mintha kézikamerával követnénk Jámbor Kornél kalandjait, annak minden egyes pillanatát. Pörögnek a párbeszédek, az egyre abszurdabb jelenetek egymás után, furcsa alakok bukkannak fel, félreértések, delíriumok, és a szürreális trip hátterében ott pulzál a múlt, tele megannyi furcsa és szomorú történettel. A három pörgős nap alatt minden kiderül Kornél családi és magánéleti viszonyairól, és akadnak bőven meglepetések, váratlan fordulatok.
Pedig az élete nagyjából rendben volt a történet első napjáig. A „nagyjából” azonban szó szerint értendő, hiszen Kornél 37 éves korára még mindig egyedül él egy albérletben, és sem a magánélete nincs rendben, sem a munkájával nem elégedett. Még mindig elég sokat gondol a volt barátnőjére, aki az új szerelmével Németországba költözött, és az újságírással is vannak problémái. Csak lassan derül ki, hogy azért kellett otthagynia a „Céget”, mert kényelmetlen dolgokat írt meg. Bár az nem derül ki világosan, hogy miért is mondtak fel neki.
Azt írja, hogy amikor eljött a Cégtől, akkor mindenki azt hihette, hogy „nyilvánvalóan a független művészvilág ellehetetlenítéséről szóló írásod, A SENKIK FORRADALMA miatt menesztettek. Miért ne hihették volna? Hadd higgyék. Néha még te is elhiszed, hogy így történt.” Közvetlenül ez előtt meséli el azt a történetet, amikor elküldték a Depeche Mode koncertre, interjút kellett készíteni Dave Gahannel, és csúnyán felsült, mert nem jutott eszébe semmi, pláne nem angolul. Erről azonban azt írja, hogy az interjú hiányából nem lett baj, a cikk pedig sikeres lett.
Így aztán űzött vadként dolgozik, hogy meg tudjon élni, mindent elvállal, és még így is van négy havi lakbérelmaradása.
Járatos a kortárs magyar irodalomban, kultúrában, szerzőkre hivatkozik, a telefonjában is egy csomó kulturális szervezet, intézmény és ismert személyiség elérhetősége szerepel. „Bennfentes”, akinek fontos a véleménye, vagy legalábbis ezt igyekszik érzékeltetni magáról. Az a történet viszont a hihetőség határát súrolja, amikor egy felolvasás után a költő édesanyja a kezébe nyom egy üveg bort, hogy legyen olyan kedves írni egy jó kritikát a fia kötetéről. Kicsit túl van misztifikálva a kulturális újságíró szerepe, de azért még a jó ízlésen és a hihetőségen bőven innen, és külön érdemes szóvá tenni, hogy nem követi el azt a hibát, hogy belemenjen az aktuális kulturális és közéleti események taglalásába. Kikerülni sem lehet ezeket, hiszen akkor a figura lesz hiteltelen, de éppen csak annyi szó esik erről, amennyi feltétlenül muszáj.
Amikor megismerkedünk vele, egy kórházi ágyon fekszik, és fogalma sincs, hogyan került oda. Elmondják neki, hogy a Dunából szedték ki, majdnem meghalt. Mindene elveszett, a papírjai, a kulcsa, a telefonja, minden ruhája vizes. Kornél az orvos figyelmeztetése ellenére elhagyja a kórházat, holott még nem érkeztek meg az eredmények az elvégzett vizsgálatokról. Mit ad isten, volt barátnője húgába botlik a kórházban, ettől nagyot dobban a szíve, és a lánytól kap némi pénzt, hogy haza tudjon menni. Erős kezdés ez, de a helyzet a regény végéig csak fokozódik. A bátyja nevelt lányától visszaszerzi a lakása kulcsát, elmegy egy találkozóra, és mire hazaér, ott van a lakásán az összes családtagja és barátja. Meglepetéspartyt szerveztek neki, és azért nem másnapra, a születésnapjára, mert az ajándéka éppen egy repülőjegy Amszterdamba, plusz egy belépő a bátyjával közös kedvencük meccsére. Itt történik némi kavarás, mert a báty a térdsérülése miatt nem tud utazni, ellenben a nevelt lánya, a 18 éves Zsófi nagyon is szívesen átvenné a helyét, hiszen egész este úgy viselkedik, mintha egy pár lennének. Kornél hajnalban mégis nélküle indul el otthonról – és ami eddig történt, az még csak rózsaszín lányregény ahhoz képest, ami innentől elszabadul.
Amszterdam helyett Vecsésre kerül, bár nem egészen érthető, miért költ el egy csomó pénzt arra, hogy a másnap hajnali géppel utazzon, és végül miért nem repül azzal sem.
Ehelyett részegen bolyong a városban, kosarasokkal kötekedik, egy kocsmában verekedésbe keveredik, és ahogyan maguk alá gyűrik a démonjai, úgy szakad fel egyre több minden a múltból. Az apjával való kapcsolata, aki elhagyta a családot, a bátyja alkoholizmusa, amiből sikerült kigyógyulnia és új életet kezdenie, a régi szerelmei, és egy escort lány, akinek voltaképpen az újságírói pályáját is köszönheti, hiszen a róla készített fotókkal aratta első sikereit.
Ahogyan a múlt fokozatosan feltárul, világossá válik, hogy minek mi az oka. Minden érthetővé válik, világosak az összefüggések, de ezzel párhuzamosan a jelen válik egyre zavarosabbá. Kornél döntései egyre irracionálisabbak, egyre inkább az önpusztítás irányába vezetnek. Amikor nagy nehezen visszakapja szeretett és nagyon hiányolt telefonját, hirtelen ötlettel a Dunába dobja. A főbérlőjét elküldi a fenébe, noha nagy nehezen sikerül előteremtenie a tartozást. Delíriumos állapotában nem bánja, ha a számítógépe, a munkaeszköze is nála marad, továbbá minden holmija. Öles léptekkel halad afelé, hogy teljesen lenullázza magát, felszámolja minden emberi kapcsolatát és szakmai sikerét. Aztán eldördül a revolver abban a fürdőszobában, és megpecsételi Kornél sorsát.
Bevallom, a kritikus tojáshéjon lépked, mert nem akar spoilerezni. A történet akció- és krimiszerű, tele váratlan fordulatokkal, olyan eseményekkel, amelyek a múltba vezetnek, vagy onnan nyernek magyarázatot. És az is kiderül, hogy ennek a három napnak a történetét sem az „igazi” Kornél meséli el, hanem a „fiktív”. Így a regény végén világossá válik, hogy nem önmegszólító narrációról van szó, hanem az önmagáról egyes szám első személyben beszélő mesélő alkalmazza az egyes szám második személyt.
Az események háttere Budapest 2016-ban, ismerős helyszínekkel, figurákkal. A 616 oldal sehol sem laposodik el, noha jókora kihívás három nap történéseivel ennyi oldalt megtölteni. A narráció azonban valóban kézikameraszerűen működik: egy csomó mellékesnek tűnő apróságról, mikrojelenetről is részletesen tudósít anélkül, hogy ez megterhelő lenne. Ráadásul később összeáll minden, és kiderül, hogy mindennek van valamilyen jelentősége.
Külső-belső utazás Kornél három napja, amire némi alkohollal és kábítószerrel is rásegít. Akár pikareszk regénynek is mondhatnánk, noha egészen sajátos tripről van szó. De éppen ennyi joggal lehet családregény, generációs regény, Budapest-regény, vagy akár sajátos nevelődési regény, többféle műfaji kód alkalmazható rá (ahogyan egyébként a kortárs regények többségére). Történetet akar elmesélni, realista módon, némi társadalomrajzzal és lélektani mélyfúrásokkal.
Nem vidám ez a történet, bár kétségtelen, hogy vannak benne komikus jelenetek. A sodrása viszont jó erős, a narrátor fel tudja csigázni az olvasót, meg tudja lepni, és feszültségben tudja tartani. Már csak azért is, mert a főszereplő olyan, mint mi vagyunk. A problémái generációs problémák, a magánéleti és kulturális élményeivel is sokan tudnak azonosulni, egészen szimpatikus. Lúzer, de szerethető figura. Aztán eltörik valami, és minden szétesik, legfőképpen ő maga. És ehhez nem kellettek katasztrófák, tragédiák, csak sok kis véletlennek kellett összeállnia szükségszerűséggé. Ahogyan ez általában történni szokott. Ha úgy tetszik, a szükségszerűség anatómiája ez a könyv: hogyan kapcsolódnak össze a dolgok egymással, és hogyan lesz belőlük sors.
CZÉH ZOLTÁN korábbi művei: Embert enni; A Pókháló csillagkép
