William von Hippel: A nagy társas ugrás | Falusi Dóra ajánlója
A kulturális közeg, az értékrendszerek és a személyes preferenciák döntő szerepet játszanak a választásainkban, de vajon befolyásolja-e még az evolúció az életünket napjainkban? A neves pszichológiaprofesszor szerint több szempontból is mint gondolnánk. William von Hippelt a tudományos hitelessége mellett az olvasmányos és közérthető stílusa teszi a tudományos ismeretterjesztés méltán jeles képviselőjévé.
Corvina, 298 oldal, 4990 Ft
Az evolúcióra jellemzően anatómiai folyamatként gondolunk, pedig az emberi test az elmúlt hat-hét millió évben nem sokat változott, szemben az emberi pszichével. Ez alakította a génjeinket, amelyek aztán az elménket is formálták. Az evolúciós pszichológia kritikusai persze joggal hívják fel rá a figyelmet, hogy lehetetlenség bizonyítani, miszerint bizonyos jelenlegi kognitív képességeink megegyeznek a jégkorszak emberének készségeivel, a szabad akarat kérdéskörét már nem is említve. Úgy tűnik viszont, hogy az ausztráliai William von Hippel pszichológiaprofesszor megtalálta az arany középutat ebben a fiatal tudományágban.
A nagy társas ugrás című kötete tárgyilagosan és olvasmányos stílusban (Silberer Vera fordítása és Falus János szerkesztése) mutatja be, hogy a minket érő környezeti hatások és a személyes döntéseink mellett miképp formálja az evolúció még ma is mind az érzelmi életünket, mind a genetikai állományunkat. Nem utolsó sorban pedig arra is rávilágít, hogy evolúciós szempontból miért fontos a boldogság érzete, illetve mi az a tíz tényező a gondolkodásunkban, amely szerinte a mai modern világunkban leginkább hozzásegíthet minket az elégedett élethez. Mindezt logikusan felépítve tárja elénk, így a könyv végére nagyon is egyet tudunk érteni egyszerű, ám annál hasznosabb tanácsaival.
Richard Dawkins neodarwinista önző gén elméletével szemben Hippel nagyobb jelentőséget tulajdonít a különböző törzsekben is megfigyelt, a csoportdinamikát jelentősen befolyásoló emberi együttműködésnek és nagyvonalúságnak. Az is tudható, hogy már legközelebbi rokonaink, a csimpánzok is igen nagylelkűek egymással.
Az élelemszerző vadászatukat követően azoknak is adnak a zsákmányukból, akik nem vettek részt annak megszerzésében, nem tesznek tehát különbséget potyázók és segítők között.
Igen ám, de „azok, akik nem különböztetik meg az együttműködőket és a kívülállókat”, írja a szerző, „soha nem lesznek képesek hatékony csoportok létrehozására és megtartására.”
A nagyvonalúságtól az önzés felé
Az embergyereknek a csimpánzzal szemben esze ágában sincs magától megkínálnia társait azzal az édességgel, amit jutalmul kapott valamiért. Minden szülő tudja, hogy az önzetlen osztozkodás (hosszas) nevelés eredménye. Ez az önzőség lenne hatékonyságunk, és ezáltal fejlődésünk kulcsa? De akkor miért mégis a csapatmunka az emberi fejlődés egyik, ha nem legfontosabb mozgatórugója?
Az ugyanis ma már nem kérdés, hogy a túléléshez szükséges kooperáció mindennél nagyobb hatást gyakorolt az emberi psziché fejlődésére. Ettől lettünk okosabbak és eredményesebbek, így testünk is ennek érdekében változott anatómiailag. Jó példa erre az emberi szem ínyhártyája, amely fehér, így azonnal észrevehető, ha a tekintet a csoporttal együtt fókuszál valamire, vagy ha épp elkalandozik. Szemben legközelebbi rokonainkkal – a csimpánz ínyhártyája barna –, amelyek esetében nem látható, hogy a tekintete merre jár. Fejlődése szempontjából nem is volt erre az információra szüksége, hiszen bár közösségben él, a tagok ritkán végeznek csoportos tevékenységet.
Hippel kronológiai sorrendben haladva elemzi fejlődésünket attól a hat-hét millió évvel ezelőtti „pillanattól” – a valóságban hárommillió éven át tartó folyamattól –, hogy őseink felegyenesedtek.
Laikus számára is érthetően ismerteti azt a mai napig élénk tudományos vitát, amelynek tárgya, hogy vajon mi késztette őket biztonságos életterük, a lombkoronák elhagyására, hogy fejlődésüket a veszélyekkel teli szavannákon folytassák. Elöljáróban csak annyit, hogy magyarázatként olyan geológiai eseményekre hívja fel a figyelmet, amelyek az egész kérdést más megvilágításba helyezik.
A csapatmunka volt a fejlődés egyik kulcsa
Ne feledkezzünk meg a képzelet és a szimuláció jelentőségéről sem: az ember az egyetlen, aki képes bonyolult terveket ki-és átgondolni, ennek köszönhetően pedig akár több ezer vagy millió ember összekapcsolásával egyetlen dologra irányítani a figyelmet. Hippel az embert épp ezért társas újítónak nevezi, hiszen a többség még akkor is jobban hajlik a problémák társas kezelésére, ha lehetősége van műszaki megoldásra is. Az emberiség jövőjére nézve további „jó hír”, hogy mivel az egocentrikus és nem kooperatív emberektől a partnerkapcsolatokban is ódzkodunk, a szexuális szelekció révén hosszútávon a kooperációra hajlamosító gének öröklődnek tovább egyre nagyobb számban.
Megosztja véleményét a közösségi médiáról, sőt az online társkeresésről is. Érdekfeszítően ismerteti elméletét a morális és az immorális vezetők felismerése és besorolása kapcsán, valamint érdekességeket olvashatunk arról, hogy mi célt szolgált őseink életében a ruházkodás (amellett a nyilvánvaló evidencia mellett, hogy ne fagyjanak meg). A nagyszülői szerepkör kialakulásának genetikai okairól, valamint több 20. századi pszichológiai kísérlet eredményeiből is izgalmas tanulságokat von le.
Persze van, ami nem változott: például az az ősi félelem, hogy pár nélkül maradunk – ezért is méricskéljük állandóan a másik embert, mint potenciális veszélyforrást.
Hippel szerint ugyanakkor ez a fajta összehasonlítás árt a legtöbbet az egyéni boldogságnak, nem utolsó sorban pedig „tolakodóan kíváncsivá tesz”. A nagy társas ugrást azoknak ajánljuk, akiket érdekel az emberiség múltja és jövője, a viselkedésünkkel kapcsolatos tágabb összefüggések, valamint a pszichológia. Az irodalomjegyzék pedig további könyveket is kínál azok számára, akiknek az érdeklődését felkeltette a téma.
