Ruth Ben-Ghiat: A hatalom megszállottjai | Pető Iván kritikája
Izgalmas és nagy érdeklődésre számot tartó témához nyúlt a New York-i egyetem professzora, amikor tekintélyuralmi vezetőkről, diktátorokról és autokratáktól, vagyis a hatalom megszállottjairól írt. Az olvasóban mégis az merül fel minduntalan, hogy a könyvben elmaradt az alapvető kérdések tisztázása. Például hogy miért vagyunk ma is vevők a demokráciát felszámoló vezérekre.
„A diktátorok korában élünk, az olyan típusú államfők idején, akik korlátozzák vagy felszámolják a demokráciát, és politikai legitimáció eszközeként használják a maszkulinitást, a macsóságot”, írta még Trump elnöksége idején Ruth Ben-Ghiat, a New York-i Egyetem (NYU) professzora eredetileg 2000-ben megjelent könyve Bevezetésében. Műve arra törekszik, olvashatjuk ugyanott, hogy feltárja a mai tekintélyuralmi vezetők tevékenységének mélyebb gyökereit.
A téma izgalmas, nagy érdeklődésre számot tartó. A könyv néhány gyengeségét azonban már a Bevezetés is jelzi: a tekintélyuralmi vezető, a diktátor és az autokrata a könyvben szinonimák, ami még akkor sem indokolt, ha a szerző megalapozottan nevezi őket hatalmi értelemben egyformán erősembernek. (Egyébként az eredeti, angol nyelvű kiadás címe is ez: Strongmen, vagyis: „Erősember”.) A hasonlóságok kimutatása, ideértve az olasz fasizmust és a náci rendszert is, önmagában még nem a működés gyökereinek feltárása. Az az olvasó benyomása, hogy alapvető kérdések tisztázása maradt el.
A mű abból indul ki, hogy a diktátorok kora Mussolinivel és Hitlerrel kezdődött. Még csak említés sincs arról, hogy a 20. század előtti történelemben a zsarnokoknak, diktátoroknak bizony se szeri, se száma, sőt eszközeik egy része „öröknek” látszik – divide et impera, a hazára leselkedő külső és belső ellen stb. Mégis, mi különbözteti meg őket a 20. század vezéreitől? Nem lenne mellőzhető: a modernitás korában az erősemberek nagyobb része – szemben az elődökkel – az úgynevezett tömegdemokráciában, az általános választójog időszakában komoly választói tömegeket kénytelenek és tudnak maguk mögött felsorakoztatni.
Jelentős részük nemcsak a kezdeti mimikrinek köszönheti, hogy demokratikus választással kerül hatalomra, pozíciójuk megőrzésében nemcsak a kritikus vélemények elfojtása, az ellenfelekkel szemben alkalmazott erőszak játszik szerepet, hanem az is, hogy a közönség számottevő része elfogadja a vezérelvű társadalomirányítást. A témának ugyanis csak egyik oldala az, ami a könyvben dominál, hogy milyenek, milyen eszközöket használnak a hatalmaskodó államvezetők. Legalább ilyen fontos lenne annak feltárása, hogy a társadalmak számottevő része miért „vevő” újra meg újra a demokráciát korlátozó vagy felszámoló vezérekre.
A jelek szerint az sem merült fel a szerzőben, hogy érdemes lenne a vezérelvűség felszínénél és eszközeinél mélyebbre hatolni, például differenciálni a szélsőjobboldali, az antiimperialista szándékú, a kommunista és a látszólag ideológiamentes, a „szimplán” hatékony társadalomszervezésre törekvő erősemberek között.
Minimum vitatható Ben-Ghiat beállítása, miszerint holmi autoriter forgatókönyv alapján „a diktátori stílusú kormányzás” három nagy periódusa különböztethető meg.
Az első az 1919–1945-ös fasiszta időszak, ezt követi a katonai puccsok 1950 és 1990 közötti kora, majd végül következik az 1990-től napjainkig tartó új autoritariánus érák szakasza. Ehhez még hozzáteszi: az első kettő „sajátos dialógusban áll egyidejűleg a kommunista uralommal is”. Utóbbin azt érti, a kölcsönös fenyegetés mindkét oldalon hivatkozási lehetőség a demokrácia elfojtása melletti érvelésben.
A szerző egyébként nem foglalkozik a kommunista diktatúrákkal, azzal a furcsa érveléssel, hogy az olyan vezetők, mint Hszi Csin-ping eleve zárt rendszerben jutottak hatalomra. Érthető ez úgy, hogy itt a rendszer számít és nem a pillanatnyi erősember, de Sztálin, Mao Ce-Tung, a Kim-dinasztia, Castro, Ceaușescu stb. mellőzésére ez elég gyenge indok, már csak azért is, mert a stílus, ha már Ben-Ghiat ezt a kifejezést használja, az eltérő ideológiák ellenére elég sok hasonlóságot mutat.
Visszatérve a fentebb említett három periódusra: sem vertikálisan, sem horizontálisan nem stimmel az osztályozás. A fasisztának nevezett időszakban számos országban találunk tekintélyelvű, autokrata rendszert, ráadásul ezek egy részében, például Európában is, nem megválasztott katonák játszottak államvezetői szerepet. (Romsics Ignác e tárggyal foglalkozó könyvéről, Honmentők/honvesztők e hasábokon írtam néhány hónapja). Az 1945 és 1990 közötti időszakban valóban elszaporodtak a katonai puccsok, de a felszíni hasonlóságok mellett legalább ilyen jelentősek az egyes esetek közötti különbségek is, egyik oldalon említve például a gyarmati sorból felszabaduló országokat, a másikon a görög vagy a chilei puccsot. Nem feledhető, hogy Spanyolországban és Portugáliában a második világháború után még hosszú ideig állt fenn a két háború között létrehozott fasiszta jellegű, vezérelvű diktatúra.
A könyv még csak nem is említi az argentin Peron nevét, aki pedig a mai autoriter rezsimek legfőbb előfutárának is tekinthető. Hiszen bár tábornok volt egy korábban elég jól prosperáló országban a második világháború után, mégsem puccsal, hanem populizmussal, demokratikus választás révén jutott többször is hatalomra és teremtett diktatúrát. És végül az autokratikus rendszerek. Valóban, Berlusconi, a könyv egyik legrészletesebben bemutatott erősembere vagy Donald Trump sok borzalmas dolgot beszélt és tett, Orbán Viktor mindezen túl akkurátusan felszámolta vagy kiürítette a demokrácia intézményeit is, a szovjet utódállamok nagy részében a liberális demokrácia nyomait is nehéz felfedezni, India, Brazília, a Fülöp-szigetek berendezkedése pedig mára eltávolodott a demokratikus álomvilágtól. Mégis az egyszemélyi vezérkedés, a hatalomgyakorlás alkalmazott eszközei egy részénél mutatkozó hasonlóságok ellenére, éppen a sajátosságokat takarja el, ha a nácizmustól, fasizmustól kezdődően máig tartóan tulajdonképpen csak egyazon rendszer három korszakáról esik szó.
Nem feledteti az autokratikus rendszerek bűneit, ha számontartjuk: azért az meghatározó vonás, hogy egy rezsim a hatalmát terrorral tartja-e fenn vagy sem, hogy elvben vagy ténylegesen leváltható-e egy vezető demokratikus választásokkal.
Nemcsak az autokráciákat lenne indokolt megkülönböztetni a nyílt diktatúráktól, de más differenciáló szempontok is fontosak. Például nem mindegy, hogy az erősember vagyonát, gazdasági befolyását használva lép a politika színterére vagy éppen fordítva, politikai hatalmát használva szerez magának vagyont.
Az sem mellékes, hogy a vezér egy ideológia jegyében tör az élre, netalántán, ahogy a könyv magyar címe, egyébként Ben-Ghiat leírásával összhangban sugallja, pusztán a hatalom szeretete okán, vagy kaotikusnak látott helyzetben a rendpártiság jegyében, esetleg egyszerűen a személyes vagyonosodás érdekében. A propagandaszövegek mögött lehet valódi meggyőződés, ideológia, és lehet pusztán elvtelen pragmatizmus. Mindezeket a szempontokat elkerüli a könyv, vagy a részletesebben bemutatott esetek egyediségét írja le, vagy az általánosan érvényesnek tekintett vonásokat emel ki.
A téma érdemi tárgyalása előtt a szerző tizenhét figurát nevez meg Vezéralakok cím alatt. A névsor meglehetősen esetlegesnek tűnik. A felsoroltak egy részének tevékenységéről később részletesebben is szó esik, ugyanakkor más itt említettekkel, köztük Orbán Viktorral a továbbiakban legfeljebb néhány említés erejéig foglalkozik. Arra nem kapunk magyarázatot, hogy miért éppen azokat sorolja fel a könyv, akiket, és ha még tudomásul vesszük is, hogy a kommunistákat szándékosan mellőzi, miért hiányoznak a 20. század olyan jellegzetes erősemberei, mint például az említett Peron, a portugál Salazar, a görög Georgiosz Papadopoulosz, az indonéz Suharto, a dél-koreai Li Szin Man vagy Cson Tu Hvan stb.
Átgondolt koncepció hiányában a könyv legjobb része, amikor az adottnak tekintett kereten belül az erősemberek hatalomgyakorlásának eszközeit mutatja be a szerző öt meghatározó szempont, a nemzeti ügy, a propaganda, a férfiasság, a korrupció és az erőszak szerepe szerint differenciálva. A nemzetről alkotott terveket és képzelgéseket egyenesen a diktátori kormányzás mozgatójának nevezi. Találóan állapítja meg: „A diktátorok kifürkészik a nemzet fájó pontjait, felszítják a megaláztatás és szorongás érzését, és saját vezető szerepüket ajánlják fel üdvösségként.” A vezérek – írja – nem tesznek különbséget a személyes és a nemzeti érdek között, általában úgy látják vagy láttatják, hogy nem csupán képviselik a nemzetet, de meg is testesítik.
Ben-Ghiat meggyőződése szerint könyve azzal visz új színt az autoriter kormányzásról folyó vitákba, hogy rávilágít a férfias fellépés jelentőségére.
A macsóság nem üres póz, mondja, hanem legitimációs stratégia, beleillik abba az elképzelésbe, hogy a vezér olykor átlagemberként, a nép egyszerű fiaként láttatja magát, máskor szuperhősként. A szerző meglehetős részletességgel időz el az egyes vezérek nőkhöz való viszonyánál. Mussolini, Kadhafi, Berlusconi ehhez bőséges anyagot szolgáltat, de Trump korábbi ügyei is szóba kerülnek. Az eszközök, amelyeket a szerző bemutat, sokszor bulvárközeli részletekkel dúsítottak, aminél fontosabb lenne annak kimondása: léteznek általánosan alkalmazott technikák, illetve országonként eltérő kultúra- és személyfüggők. Mussolini és Putyin meztelen felsőtestét tárta, tárja a nyilvánosság elé.
A könyv nem említi, de ezzel szembeállítható, Pinochet és Jaruzelski, akik mindig ridegnek, merevnek, megközelíthetetlennek mutatkoztak, amihez hozzátartozott soha le nem vett sötétített szemüvegük is. Mások, így például Kadhafi, de Sztálin, Mao vagy Castro is maguk kreálta ruhákban, egyenruhákban szerették kiemelni vagy éppen puritánságukkal leplezni hatalmuk személyfüggőségét.
Félő, hogy csak a szerző reménye, amit ír: bámennyi pénzt és hatalmat halmoznak fel, női testet fogyasztanak el a diktátorok, mindannyian szenvednek a belső ürességtől. Ugyanakkor egy másik állítását bizonyosságnak tekinthetjük: soha nem szabad alábecsülni a diktátor hajlamú vezetők eltökéltségét a hatalmuk megtartására.
