Tóth Erzsébet Fanni – Vibók Ildi: beszÉLJ! | Falusi Dóra ajánlója
Most, amikor minden nap látjuk az Ukrajnából, a háború elől menekülő családokat, önkéntelenül is megfogalmazódik bennünk a kérdés: mi vajon hogyan élnénk meg egy ilyen helyzetet? El tudnánk indulni, hogy mentsük az életünket? Mit vinnénk magunkkal és mit mondanánk a gyerekeinknek? Tóth Erzsébet Fanni és Vibók Ildi hiánypótló könyve a felvidéki magyar lakosság 1947-es kitelepítése kapcsán érint kényes kérdéseket.
A magyar történelem elmúlt száz éve (is) bővelkedik drámai sorshelyzetekben. Bármilyen lehetetlennek is képzelünk most el egy ilyen helyzetet és döntést, kevés olyan család van ma az országban, amelynek felmenői között ne lenne legalább egy önként vagy kényszerből áttelepült vagy kitelepített, be- vagy kivándorló, aki mindenét hátrahagyva volt kénytelen nekivágni az ismeretlennek.
Tóth Erzsébet Fanni pszichológus és traumakutató, valamint Vibók Ildi író beszÉLJ! című kötete egészen új és merész vállalkozás a családokat érintő történelmi traumák megközelítésében. Arra vállalkozik, hogy a felvidéki magyar lakosság második világháború utáni kitelepítése kapcsán támpontokat nyújtson a személyes történetek kibontásához, illetve azok feldolgozásához. A kötet tabudöntögető voltát mi sem mutatja jobban, hogy ideológiamentesen képes beszélni a magyarságtudatról és az ezzel járó nemzeti identitás bonyolult problémájáról. Márpedig a történelem nagyon is sok kérdést vetett fel ezzel kapcsolatban.
Edvard Beneš, a második világháború utáni győztes táborhoz tartozó Csehszlovákia akkori köztársasági elnöke 1945-ben deklarálta a német és a magyar kisebbség kollektív bűnösségét, és ebből kifolyólag egy sor jogfosztó intézkedést vezetett be rájuk nézve (Beneš-dekrétumok). Ennek következményeként, mivel a nagyhatalmak (főleg az Egyesült Államok) nem engedélyezték az egyoldalú kitelepítést, az év végén elkezdődtek a tárgyalások a csehszlovák-magyar lakosságcseréről.
A magyar fél által javasolt határmódosítást a csehek nem fogadták el, így 1946. február 27-én megszületett az egyezmény, amely szerint annyi magyart lehet kitelepíteni Csehszlovákiából, ahány szlovák jelentkezik a magyar hatóságoknál, hogy a szomszéd országban szeretne a továbbiakban élni. (Mivel még az erőteljes prágai propaganda ellenére is a vártnál jóval kevesebben jelentkeztek, a hatóságok azonban minél több magyart szerettek volna deportálni, így nem minden szlovák jelentkezése volt önkéntes). A felvidéki svábokat Németországba, a magyarokat pedig Magyarországra telepítették át, függetlenül attól, hogy milyen nyelvet beszéltek.
A Tóth által összegyűjtött személyes visszaemlékezéseket Vibók gyúrta olvasmányos történetekké, és az olvasó egy gyermek szemszögéből ismerheti meg a kitelepítés és az új helyre való beilleszkedés megrázó, ugyanakkor bensőséges pillanatait.
A gyermeki narráció jól működik: akik nagy- vagy dédszülőként olvassák a könyvet, azok számára az emlékezést, a fiatalabbaknak pedig a megértést könnyíti meg.
Mert akármilyen régen történt is mindez, sokan ma sem, vagy csak részben dolgozták fel egykori otthonuk elvesztését, és nem szívesen beszélnek róla. Pedig egy ilyen trauma nem csak egy ember életét törheti ketté, hanem egy egész család sorsát is új irányba fordítja. A transzgenerációs történetek jelentőségéről már mi is többször írtunk, mivel ezek feltárása, megértése és feldolgozása kulcs lehet a saját identitásunk megtalálásához, így az életben való boldoguláshoz is. (Arról, hogy ez alatt mit is értenek a szakértők pontosan, ide kattintva olvashat, itt és itt pedig drámai és felemelő személyes elbeszéléseket talál.)
A beszÉLJ! története 1947 januárjában, egy csehszlovákiai magyar faluban kezdődik, amikor is szó szerint bekopogtat a szegény gazdálkodó családhoz a „Politika”, ami (vagy inkább aki) szerint „most úgy áll a dolog, hogy a háborúban mi voltunk a hibásak, mert magyarok vagyunk, meg a németek, mert ők meg németek. És az van, hogy aki hibás, azt megbüntetik.” A szlovákok által felajánlott reszlovakizálódást a család (az elbeszélő hétéves kislány, annak nővérei, szülei és nagymamája) nem fogadja el, így egy napon néhány malaccal és élelemmel útnak indítják őket. Az akkor még ismeretlen helyre való deportálás a fűtetlen marhavagonokban, a megérkezés, a szülők számára kirótt kényszermunka és a beilleszkedés részleteit mind a kislány naplószerű memoárjából ismerjük meg.
Az ő narratívájából érezzük át a velük élő nagymama segítő szerepét is, akinek mindig van egy találó szava, hogy elfogadhatóvá tegye a megmagyarázhatatlant, vagy egy meleg ölelése, amikor már semmi más nem segít.
Az új nyelvi környezetben a család minden szereplője másképp birkózik meg a helyzettel, többféle megküzdési stratégiát látunk kibontakozni.
A gyerekek hamarabb térnek magukhoz a sokkból, egy idő után már barátkozni kezdenek, iskolába járnak, dolgoznak és megházasodnak. „Az emberek nem növik ki soha, hogy legyenek valamik, legfeljebb kihalnak belőle”, mondja a nagymama a maga rendíthetetlen hitével. Miközben a magyarságtudat a könyvben nem egy jelképekkel hirdetett büszke vállalásként jelenik meg, sokkal inkább úgy, mint amiről békeidőben szó sem esik, szembe kell nézniük az őket érő idegengyűlölettel is. A régi otthon, a kényszerből fakadó változás pedig még emellett is több nehéz döntést tartogat számukra mind egyéni, mind családi szinten.
Érdemes lenne az ilyen és ehhez hasonló kényes történelmi témákkal minél szélesebb körben és korosztályban foglalkozni. A „bús magyar sors” valóban sok veszteségből, de legalább ugyanennyi újrakezdésből is áll. E sorok írójának több felmenője is Felvidékről települt át önként vagy kényszerből a fent említett években, és a családi összejöveteleken a mai napig gyakran szóba kerül a „mi történetünk”. Minden ilyen beszélgetés – az átélt tragédia mellett – valami többről is szól, hiszen az elszenvedők képesek voltak még egy ilyen lehetetlennek tűnő helyzetet is átvészelni, és közben felépíteni valami újat.
Ezek a történetek már egy gyermek számára is mutathatnak bátorságot és erőt az élethez. A könyv műfaja joggal kapta a feldolgozásregény megnevezést. Minden fejezet végén pszichológiai útmutató segíti az olvasót a leírtak, vagy épp a személyes emlékek feldolgozásában. A könyvet a szerzők kiskamasz kortól ajánlják felső korhatár nélkül. Egyet kell értenünk ezzel. A beszÉLJ! azon kevés könyvek egyike, amely úgy képes megszólítani több nemzedéket, hogy miközben a múlt tragikumát dolgozza fel, a jelen generációját is segíti.
