Kazuo Ishiguro: Klara és a Nap | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
A japán származású brit szerző nem véletlenül lopta be magát a magyar olvasók szívébe. Legyen a színhely akár egy harmincas évekbeli angol főúri ház, vagy a nem túl távoli jövő, mindig az emberi érzelmek mélyén lappangó szorongásokra, fájdalmas veszteségekre és létünk törékenységére figyel. Drámai sci-fijében egy mesterséges intelligenciával vezérelt emberi robot és egy kislány barátságáról mesél a maga kristálytiszta stílusában.
Gyerekkoromban sok minden helyébe megpróbáltam beleképzelni magam. Milyen lehet egy országút mellett álldogáló akácfa élete, mit gondolhat a híd, amikor feltorlódnak rajta az autók, és miért prüszköl olyan sokat a menetrendszerinti járat autóbusza, amikor nincs is tél. Azon viszont soha nem töprengtem, hogy mit élhet át egy játék a kirakatban, amely szerető gazdájára vár, miközben próbál minél több mindent felfogni a külvilágból. És ha ez a játék egy mesterséges intelligenciával felturbózott robot, akit/amit arra fejlesztettek ki, hogy a gyerekek legjobb barátja legyen?
A Nobel-díjas Kazuo Ishiguro friss regénye (minden szempontból: az eredeti kiadás idén jelent meg, így dicséretes gyorsasággal került a magyar olvasó elé) ismét sci-fi alapokra épít. A nem túl távoli jövőben járunk, amikor mi sem természetesebb, hogy a gyerekek mellé Robotbarátokat (RB-ket) vesznek a módosabb szülők. Klara és Rosa a B2-es típusba tartoznak, ám előbbi a társainál is különlegesebb darab: egyrészt szomjazza a tudást, ezért csak úgy szívja magába a külvilágból, az üzlet kirakatán át bezúduló információkat, amelyhez páratlan megfigyelési készség is tartozik. Ő olyan apró rezdüléseket, emberi gesztusokat is észrevesz, amelyek a társainak, de még az eladó szerepét betöltő Vezetőnek sem tűnnek fel. Ő az, aki a legkifinomultabb értelmi képességekkel rendelkezik a készleten lévő RB-k között.
Klara a kirakatban és az üzlet különböző pontjain „kihelyezve” várja a vevőit, akik egyben a családját is jelentik majd. Figyeli a világot és áhítozik a Nap sugarai iránt, hiszen ez adja az éltető energiáit (vélhetően a napelem valamilyen korszerű változatával működik).
Szinte zavarba ejtő, hogy valahol a tárgyak és az árva gyerekek között egyensúlyozó robotok milyen derűs és kissé naiv gondolatokkal álldogálnak a boltban, szemlélik a járókelőket, és milyen érzelmi állapotban várják a kiszabadulást a kinti világba.
Mindezt úgy, hogy időközben megjelenik az új, még több innovációval ellátott B3-as modell is a piacon (és egyben az üzletben is), amelyek jóval kapósabbak. Az új RB-k némi megvető distanciát is tartanak a szerintük butább társaikkal. Mintha csak okostelefonok társalognának a vitrin mögött…
Az alaphelyzet nagyban emlékeztet Ishiguro egyik legjobb regényére, a filmvászonra is adaptált Ne engedj el… címűre. Abban egy bentlakásos iskola zárt világában várják a különleges növendékek (amelyek bizonyos szempontból épp olyan konkrét célt betöltő „áruk”, mint az RB-k), hogy kiléphessenek a külvilágba. Ahogy ott, itt sem a sci-fi a lényeg, hanem a helyzet mögött megbúvó dráma: a futurisztikus alap csupán segít kidomborítani az emberi törékenységet és kiszolgáltatottságot. Amelyet akár egy értelmes, erre kifejlesztett robot is átélhet csöndesen várakozva a sorsára.
Klara még a kirakatban barátságot köt az időnként felbukkanó Josie-val, a beteg kislánnyal, és az ígéret, miszerint egy napon az RB az ő barátja lesz, be is teljesül: a vásárt nyélbe ütik. Nem marad a városban, hiszen Josie és az őt egyedül nevelő anya (plusz a kissé mogorva Melania Házvezetőnő) egy gyönyörű birtokon él, ahonnan minden este látni lehet, hogy hol tér nyugovóra a Nap. Klara ebben a környezetben próbál minél több tudást magába szívni, hogy hasznos társa legyen az egyre betegebb kislánynak. Ám az elejtett beszédfoszlányok, a furcsa világ ügyletei és a finoman felépített részletek mögött itt is, akárcsak a Ne engedj el… esetében, titkok lappanganak, ha talán nem is olyan sötétek. Például ilyen titokzatos szereplő a szomszédban élő Rick, akihez igencsak ragaszkodik Josie, sőt: együtt képzeli el vele az életét. Ám a rózsaszín tervek előtt épp elég akadály tornyosul…
Ishiguro kristálytiszta prózájának (Falcsik Mari pompás fordítása) egyik nagy érdeme, hogy egyszerre képes valamilyen soha nem romló, tiszta optimizmust közvetíteni az RB ártatlan lényén keresztül, és ezt ütközteti a külvilágból áradó, folyamatos fenyegetettség érzetével, amely nem is mindig explicit módon jelenik meg. Néha csak lebeg, néha beszűrődik a szavak közé, néha viszont testet ölt egy-egy gesztus formájában. (E tekintetben parádés annak a „közösségépítő összejövetelnek” a leírása, amelynek – akarata ellenére, de a fejlődése érdekében – Josie a házigazdája.) Finom, de annál szívszorítóbb kritika, hogy ebben a furcsa, a csillogása ellenére is enyhén disztópikus világban Klara naiv gondolatai és a mindenhatónak vélt Nap iránti sóvárgása szinte a leghumánusabb vonás.
Klara és a Nap egy újabb remek regény Ishiguro életművében, és fényesen igazolja, hogy miért a japán származású brit szerzőt tartják ma az emberi érzelmek mélyén lappangó szorongás és alaktalan félelem nagy írójának.
Kazuo Ishiguro legutóbbi művei: Vigasztalanok; Noktürnök; Az eltemetett óriás
