Csinta Samu: Bál a romkastélyban | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
„Olvasni róluk olyan, mint életszerű történelemórán részt venni”, írja Csinta Samu a könyvében bemutatott nyolc erdélyi főnemesi család kapcsán, amelyek históriája évszázadokra nyúlnak vissza. Hosszú jogfosztottság után tértek ők haza, szerezték vissza a román államtól vagyonuk egy részét, hogy újraépítsék a saját és a tágabb közösség identitását. Visszabirkózott birtokok, és a restaurált önazonosságtudat története a gazdag képanyaggal illusztrált könyv.
25% kedvezmény a TERASZ5 kuponkóddal
Majdhogynem egy évtizede foglalkozik az erdélyi arisztokrata családok hazatérésével Csinta Samu. A 2015-ben megjelent Erdély újranemesítői hat família életét, kacskaringós sorsát és hazaköltözését mutatta be az olvasónak, majd az egy évre rá összehozott folytatásban újabb hat családdal ismerkedhettünk meg. A most napvilágot látó kötetben nyolc família kapott helyet, ezekből hat a két korábbi kötetből került át, kettő pedig – a zabolai gróf Mikes és az ábránfalvi Ugron család – új szereplő.
Vagyis a Bál a romkastélyban című könyvet, mint ahogy azt a Best of válogatások kapcsán megszokhattuk, egyszerre élvezheti a témában már jártas (esetleg a korábbi köteteket már megvásároló) és az erdélyi arisztokraták visszatérésével még csak most ismerkedő olvasó. Ráadásul a korábbi szövegek is kiegészültek új információkkal és gazdagabb képanyag teszi színesebbé, még inkább élvezetesebbé a könyvet. Ugyanakkor a nagymúltú családok története nem lenne teljes Erdély egyik legrégebbi, székely eredetű família (a zabolai Mikesék) históriája nélkül, amely „az 1506-os agyagfalvi nemzetgyűlésen alkalmával jelent meg a közéleti színpadon”. Vagy az Ugronok hatalmas rokonsága nélkül: a 2015-ös nagy találkozón több százan gyűltek össze, olyanok is, akik nem is tudtak róla, hogy rokonságban állnának.
Kétségtelen, hogy a Csinta által megírt sorsokban sok közös vonás található, és néha olyan, mintha egymást másolnák. A több évszázadra visszatekintő főnemesi családok széthullása, vagy ahogy a szerző mondja, a „pusztulás kezdete” a második világháború éveire (Románia kiugrására) vagy közvetlenül utána, a kitelepítések kezdetére (1949. máciusa) tehető.
Ekkor hagyták el otthonaikat kisebb vagy nagyobb kényszer hatására, és szűnt meg az az életvitel, vagy leginkább éthosz, amit ők képviseltek. Ekkor szóródtak szét a világban, s kerültek egyre messzebb erdélyi gyökereiktől, a fájdalmas sebek és traumák felidézése helyett pedig a hallgatást választották, hallgattak az otthonról, egykori életükről. Ezt a falat már a nyolcvanas években megejtett kósza látogatások, majd a rendszerváltás utáni időszak törte át, amikor már vissza lehetett igényelni birtokot, erdőt, kastélyt. Ezzel pedig megnyílt a lehetőség a visszatelepedés, az egykori identitás újraépítése felé.
A zabolai Mikes család sorsát tovább színesíti a hindu vonal: Mikes Katalin ugyanis egy szintén több évszázados múltra visszatekintő kelet-bengáli família (Basu Roy Chowdhury de Ulpur) sarja vette el. Azt, hogy a sorsnak is van humorérzéke, mi sem bizonyítja jobban az a tény, hogy új rokonai is mindenüket elvesztették India 1947-es kettészakítása idején. A házasság után nem sokkal megszülető Roy Chowdhury Gergely így két fronton is követhette a családi vagyon visszaszerzésére irányuló kísérleteket. Annyi különbséggel, hogy a román állammal leginkább ő hadakozott. Amikor valamelyik nap az egyik indiai rokonával a ma is per alatt álló erdőkről beszélgettek, megkérdezték tőle, hogy mióta is tart a procedúra?
Öt éve, válaszolta Gergely, mire az indiai rokon némi biztatás gyanánt hozzátette: ők már kétszázötven esztendeje pereskednek az indiai állammal.
Annál szomorúbb olvasni, hogy a román hivatalok és hivatalosságok akadékoskodásaihoz, aljas húzásaihoz olykor magyar szereplők is asszisztálnak. Például amikor már csak arra vártak, hogy jogerőre emelkedjen a bírósági döntés a zabolai Mikes-birtok kapcsán, mégis odaköltöztették a sepsiszentgyörgyi megyei kórház pszichiátriás osztályának munkaterápiás részlegét. S mindezt annak ellenére, hogy a régi kastély egy korábbi beázás miatt alapvetően alkalmatlan volt a betegek fogadására. Az osztályvezető főorvos, Mátéfi György pedig azzal vigasztalta a grófnőt, hogy ez még mindig „jobb, mint ha a katonaság költözött volna be”. Az épületet elhagyó intézet emberei pedig az utolsó villanykörtét is magukkal vitték, amikor végül győzött az igazság.
A népes Ugron család számára sem volt zökkenőmentes a visszaigénylés. Így aztán inkább visszavásárolták a Székelykeresztúr mellett fekvő négyezer négyzetméteres hatfalvi kastélyt, ahol nemsokára el is indul a felújítás. A mezőzáhi épület viszont a Maros Megyei Múzeum kezelésében áll, viszont legalább megkeresték a családot, hogy „közösen kölcsönözzenek” neki „Ugron-tartalmat is”.
Jó hír viszont, hogy a legtöbb visszatérő birtok és épület turisztikai, kulturális, közösségi tartalommal születik újjá, munkahelyeket teremt és vonzó célponttá teszi a környéket. (Károly herceg például majdhogynem évente meglátogatja erdélyi birtokát, amelyet Kálnoky Tiborral közösen indított projektje keretében vásárolt.)
Persze olvasható a könyv a régi, kegyelmes-méltóságos világ apológiájaként is, ezt a bennem élő köztársasági például egyáltalán nem kívánja vissza. A születés révén örökölt előjogok és kiváltságok visszásságait semmilyen kékvérű nosztalgia nem képes feledtetni, ugyanakkor persze azon is eltöprengehetünk, hogy valóban letűnt-e a régi „feudális” rendszer. Vagy a maradékai tovább éltek a kommunista egyenlőbbek (a könyv erre is hoz példákat bőséggel) és él ma is az újgazdag kiskirályok révén, akik a grófok, főnemesek helyére léptek. Annyi különbséggel, hogy az új szereplők már hírből sem ismerik az arisztokrácia írott és íratlan szabályait, éthoszát. Azt, amit a könyvben is idéz Csinta, miszerint semmi sem bírt nagyobb visszatartó erővel a családban, mint az a figyelmeztetés: „egy Ugron ilyet nem csinál”.
CSINTA SAMU legutóbbi művei: Por alatt parázs; Erdély újranemesítői I-II.; Plakátballada.
