Kiss Judit Ágnes: Szlalom | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Hét szerep, hét maszk mögül beszél anyaságról, szeretői létről, a haza egyre nehezebb szeretetéről, szerelemről és vágyakozásról Kiss Judit Ágnes új verseskötete. A Szlalom formagazdagsága, kiérlelt hangja(i), gunyorossága egy szempontot soha nem téveszt szem elől: mindig az elevenünkre tapint. Néha olyan, mint az atyai pofon, néha meg olyan, mint a céltalan simogatás.
Sok hang, sok szerep szólal meg ebben a kötetben. A Szlalom ugyanakkor a többszólamúság mellett is igen egységes benyomást kelt, mert végül is minden kanyar után Kiss Judit Ágnesnél kötünk ki: ő kacsint ránk a maszkok alól. És milyen nagy műgonddal elkészített álarcok ezek! Még meg sem szólalt, de már ezer sejtelem él bennünk a megszólalóval kapcsolatban: A Krisztus öt sebéről elnevezett Santiago de Compostela-i Felícia nővér titkos testamentumából. Vagy: Anna Arkagyevna Oblonszkaja elrejtett naplójegyzeteiből.
A titkos és az elrejtett kéziratok mellett vannak még elveszett szonettek és el nem küldött levelek, ezek a felfedezés és a beavatás érzetét erősítik az olvasóban: olyan műveket lapozhat, amelyekre szinte már lecsapott az enyészet, de az olvasás most lapról lapra életre kelti. Az első tömb kivétel, hiszen az itteni szövegek Beatriz de Día megtalált kézirataiból származnak, vagyis ez az „életmű” szerencsésebb volt. Aztán kiderül, hogy ez is amolyan hagyaték. A spanyolos nevű, ám annál univerzálisabb helyzetet nyögő hölgy ugyanis boldogtalan a házasságában, ezért egy nős férfival próbálja kitömni a boldogságon tátongó réseket. Ám a szeretői státusz sem fenékig tejfel.
Mert „a férfi válni gyáva”, s nem hagyná ott a gyermekeit, hiába, hogy a „kicsi most lesz huszonhárom”, s így a szerelem is, hiába lobbant fel első látásra, lassan megkeseredik: „Bennem csak keringesz, / Rajtam elterpeszkedsz, / Sejtjeim roncsolod, / Hajamat hullatod” (Szerelem, szerelem). A szentség profánná fordul, a szeretkezés kósza numerákká, és már a rivális hirtelen felbukkanó látványa, hol az utcán, hol a „fészbukon”, is elég ahhoz, hogy elrontsa a napot. A végkifejlet pedig már nagyon is prózai: „Agyonhasznált sportzokni volt, lemállott / rólam soká hordott ragaszkodásod – nem stoppolja meg senki már, soha” (Hasonlatos). S már nem csupán a verseit testálja a szeretőjére, de női mivoltát megtestesítő szerveiről is rendelkezik: méhét azokra, akik dinasztiát akartak a testével alapítani, a vagináját pedig az egyéjszakás kalandorokra.
Egészen más a hangütése a Bujdosó kuruc nótáiból címet viselő ciklus darabjainak. Míg a korábbi versalany egy lassan megkeseredő szerelemben párolgott, a jelenkor kuruca kihűlt, sérelmekkel teli, bántalmazó kapcsolatban él a hazával, amelyből nincs kiút. A ciklus fő kérdése is a menni, nem menni probléma köré sűrűsödik. Így torzul a Szózat puszta, könyörgő Szóvá: „Hazádból, hogyha még bírod, / Ne menj el, ó, magyar”. Hiszen a képlet az elmúlt századok óta kissé megváltozott: néhány busongó, magát hazátlannak tekintő kuruc épp a labancoknál keresett menedéket, s ott próbál boldogulni. Persze ennek ára van: „Már nem kínlódom úgy a német szóval, / el bécsi nőt veszek, s a gyermekem / született osztrák lesz. És ez így jól van” (Interjú a testőrrel).
Holott nagyon is lenne tétje otthon várva meg a jobb napokat, „sötétben lenni fény”, s főként bátorítani azokat, akik még jobban félnek. „Maradj, mert meg kell védeni, / Kinek nincs is hova, / Legyen szegény, hajléktalan, / Zsidó, meleg, roma” (Szó). Igencsak hasonlít ez a dilemma arra, amit a romániai diktatúrában élt át az egyre fogyadozó magyarság: ki hitte volna, hogy a rendszerváltás után pár évtizeddel megint aktuálissá válik a „menni vagy maradni” kérdése. Persze már csak azoknak, akiknek a haza már csak egy vénasszony, „ki ezeréves / sérelmeket hánytorgat, s nem emlékszik / a tegnap történtekre” (Demens), elűzi a fiatalokat, majd csodálkozik, hogy egyedül marad az egyre nagyobbnak tűnő házában. Talán a legerősebb ciklus versei ezek: mind húsbavágó, s mind fájdalmasan tisztánlátó.
Még egy hangot ragadok ki a hétből ízelítő gyanánt. A fájdalmas anya énekeiből ciklus darabjai egyrészt a korán eltávozott anya halálát („anyából nem lett ősz hajú néni”), illetve az anyává válás folyamatát dolgozza fel: a szülést és az első hetek, hónapok izgalmait. Meg a beléhasító kérdést, ha neki is korán kellene távoznia a gyermeke mellől, mi maradna belőle a gyermekében: „Mint fény felé fordítva kiütközik a vízjel, / tudata mélyén élnék ezernyi színnel, ízzel” (Vízjeles).
Ám nem csak a pontos és földközeli kérdések, dilemmák miatt lesz Kiss Judit Ágnes költészete olyan megkapó, hanem azért is, mert mindig képes a pátoszba, a már-már túlhabzó szenvedélybe belekeverni némi hétköznapot, némi kijózanító profánt. Hiszen az anyának is kijár pár percnyi szabadság, hogy leugorjon a boltba: „és verset írsz a konyhaasztalon / bevásárlólista helyett titokban”. Ugyanígy a hazaszeretet esetében is: „Hazám, hazám, szerelmesem / Kibasztál velem rendesen” (Megbán ária). Hiszen nem épp azon múlik a nagy érzelmek szakítószilárdsága, hogy elbírják-e a fájdalmasan őszintén és nyersen megfogalmazott szavakat? Vagy inkább maradjon a tapintatos látszat, a hazugsággal egyenértékű némaság?
A Szlalom fényesen igazolja azt, amit Kiss Judit a fülszövegen mond magáról: „mindig a líra maradt az irodalmi anyanyelvem”. Akármelyik álarc mögül is szóljon hozzánk, ez az igen formagazdag, a nagy elődöket is megidéző, átíró költészet mindig megőrzi azt a tulajdonságát, hogy soha nem lesz túlírt vagy éteri, nem az életünk felett lebeg jónéhány méterrel. Ez a kicsit gúnyos, kicsit perlekedős hang mindig az elevenünkre tapint. És néha a tükörnél is pontosabb képet mutat rólunk.
KISS JUDIT ÁGNES legutóbbi művei: A csodabogár; Bűbájoskönyv; A halál milongát táncol.
