Megan Campisi: A Bűnevő | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
A kenyérlopásért elítélt 14 éves lány szokatlan büntetést kap: ezentúl a bűnevők mesterségét kell gyakorolnia. Vagyis finom ételek formájában átvennie és haláláig hordoznia az elhunytak vétkeit. És mindezt páriaként, hiszen senki sem érintheti meg, senki sem beszélhet hozzá. Campisi egy létező foglalkozás és a 16. századi Anglia intrikáktól terhes világát használja fel arra, hogy izgalmas krimit meséljen el helyenként kifejezetten költői nyelven.
Libri, 367 oldal, 3999 Ft
Ha hiszik, ha nem, de az utolsó bűnevőként ismert ember 1906-ban hunyt el, és Richard Munslow névre hallgatott. A különös népszokás a briteknél terjedt el, és akkor folyamodtak ehhez a szolgáltatáshoz, ha valaki gyónás és az utolsó kenet feladása nélkül halt meg, mert a pap valamiért nem érkezett meg időben a haldoklóhoz. A bűnevő ekkor elmajszolt egy szelet kenyeret (a hiedelmek szerint a halott mellkasára helyezett kenyér magába szívta a fel nem oldott bűnöket), ivott egy kis sört, majd a zsebében négy pennyvel távozott. Illetve jóval nagyobb teherrel: ő vette át a halott bűneit, és hordozta is a maga haláláig.
A kevés fizetség és az átvállalt bűnök terhe miatt leginkább a szegények közül kerültek ki a világ egyik legrosszabb mesterségét gyakorlók. Azok, akiknek egy szelet kenyér is megérte, mert nem volt mit enniük. Mivel senki sem nagyon barátkozott a bűnevővel, majdhogynem páriaként tengették az életüket. A 17. század végén említik először az írott források ezt a különös szakmát, és a virágzása idején nem is nagyon lehetett elképzelni temetést nélkülük, persze csak akkor, ha a pap volt ott. Az egyház egyébként nem üldözte, de nem is támogatta különösebben a népszokást. Megtűrte, hiszen mégiscsak egy cél érdekében tevékenykedtek: hogy a lélek makulátlanul térjen meg Teremtőjéhez.
Megan Campisi, a New Yorkban élő dráma- és regényíró jó érzékkel választotta könyve hőseinek a bűnevőket. Néhány dolgot természetesen megváltoztatott, hogy feszültebb, színesebb és drámaibb történettel lepje meg az olvasóit. Az ő bűnevői csak nők lehetnek (Éva, az „első bűnevő” lányai), és minden vétekhez étket társít, amit a halott családjának kell elkészítenie.
Eredetileg csak egy szelet kenyeret kellett megenni
A kenyér például az eredendő bűnt jelképezi, a gyávaságért marhanyelvet, lustaságért savanyú uborkát kellett enni, ha egy nő fattyú szült, akkor szőlőt kell elfogyasztani a koporsójáról. A kacifántos bűnökért már prémium ételek jártak: képmutatásért borpuding, pedofíliáért bárányfej juhtejben, kémkedésért kakasagytorta (hogy ez mi lehetett?), és a könyv borítóján látható gránátalma pedig boszorkányságért. Én igazából csak a felségsértést és a megszentségtelenítést vállaltam volna be, mert azért bifszteket és omlós süteményt kellett volna ennem.
A tekintetben viszont jól adja vissza a valóságot, hogy a bűnevők élete amúgy kész pokol. Senki nem érhet hozzájuk, senki nem beszélhet velük (csak akkor, amikor a haldoklók elsorolják a bűneiket), nem lehet férjük, sem gyerekük, a város szélén élnek a kitaszítottak és megtűrtek között. És hogy mindenki tudja, kivel állnak szemben, egy „B” betűt tetoválnak a nyelvükre, illetve egy lakattal súlyosbított nyakpánt is rájuk kerül. Az árván maradt 14 éves May Owens kenyérlopásért kerül a bíróság elé, ahol első hallásra enyhe büntetést kap (már az akasztással és a korbácsolással szemben): bűnevőnek kell állnia. A mesterség „fogásaira” egy idősebb „kollégája” tanítja meg, aki szó nélkül (egymás között sem szabad beszélniük) segíti át a szakma első buktatóin, hogy úrrá legyen a hányingeren, amikor tudatosul benne, hogy mi minden száll rá a finom falatokért cserébe.
Gyónás helyett
May úgy tűnik már csak egy dologban reménykedhet: ha minden előírást betart, és mindenben engedelmeskedik a Teremtőnek, akkor halála pillanatában leteheti a rá pakolt terheket, és ő is a mennyek országába jut. Ám előtte még lesz egy kis elintéznivalója a földön. Ugyanis csakhamar belekeverednek az akkor épp forrongó politikai helyzetbe, vagyis az udvari intrikákba. És amikor a társát elfogják és halálra kínozzák, May nem hagyja annyiban a dolgot: elhatározza, hogy igazságot szolgáltat annak, akit alig vettek emberszámba…
Egyébként, ezt még nem is mondtam, a 16. századi Angliában járunk, és bár fiktív királynő ül (Bethany) a trónon, a körülmények majdnem hajszálpontosan illenek I. Erzsébetre és korára: az új hit (az apja, VIII. Henrik által bevezetett anglikán vallás) hívei küzdenek a régi hittel (pápisták), miközben a férj és gyermek nélküli királynő hatalmát összeesküvések és árulások fenyegetik. Például a régi hitet valló unokatestvére, akiben nem nehéz Stuart Máriára ismerni. De ha ilyen sok minden passzol, akkor vajon miért kellett mégis átírni a neveket? Talán azért, mert Campisi nem akarta, hogy bármi is gátat szabjon áradó fantáziájának, hogy néhány anakronisztikus elem és oda nem illő fordulat ne vegye el a történet hitelét.
A Bűnevő ugyanis remekül olvasztja magába a történelmi regények színes világát a krimik izgalmával, némi utópisztikus áthallással.
A borítószöveg A szolgálólány meséjét, illetve A rózsa nevét emlegeti tájékozódás gyanánt: előbbiből a nők extrém módon kiszolgáltatott helyzete lehet ismerős (itt a népszokás/babona elemi ereje alakítja a karhatalmat), míg utóbbiból a történelmi háttér előtt zajló „nyomozás”. Campisi könyve viszont kifejezetten szórakoztató olvasmány (Mesterházi Mónika érzékeny fordítása), helyenként kifejezetten költői nyelvvel és okosan izgalmas fordulatokkal, így könnyen lehet, hogy pár év múlva már ez a regény lesz majd ismerős vonatkoztatási pont az olvasó számára.
