Tim Marshall: A földrajz hatalma | Ács Ferenc ajánlója
Kristálygömb híján maradnak a tények. Az egykori külpolitikai tudósító, ma neves elemző az ismert tényeket és földrajzi adottságokat elemezve tárja elénk tíz térkép segítségével mai világunk forró pontjait. Azokat a helyeket, amelyek így vagy úgy, de meghatározhatják a jövőnket. A világűrtől a Száhel-övezetig, Görögországtól Iránig.
Sok évtized után tapasztaltuk meg, hogy mennyire törékeny az, amit a világunknak gondolunk. A koronavírus, majd az orosz-ukrán háború következményei (nem beszélve az éghajlatváltozás nap mint nap észlelhető problémáival) újra és újra ostrom alá veszik a biztonságérzetünket. Ráadásul a bennük rejlő fenyegetést sem lehet félvállról venni: a konfliktus bármikor eszkalálódhat, és akkor már nem csak az élelmiszer- és energiaválsággal, a vágtató inflációval kell majd szembenéznünk. Ilyenkor nő meg az ázsiója az olyan könyveknek, amelyek világunk jövőjét, a lehetséges konfliktuszónákat és -gócokat próbálják kitapintani, és megsaccolni, hogy ezek fényében milyen jövőre számíthatunk.
Tim Marshall már nem ismeretlen magyar olvasók előtt, hiszen A földrajz fogságában pár éve elég nagy figyelmet keltett, tavaly pedig a Falak című könyve adott sokoldalú látletet arról, miként írtuk kritikánkban, hogy milyen az életünk a kerítések árnyékában. Akkoriban az épülő vagy nemrég felhúzott fizikai választóvonalak adtak aktuális témát az épp bezárkózó világban, most pedig azok a pontok, ahol akár fegyveres összecsapásig is fajulhat a helyzet. Az átfogó elemzés nagy hátránya, hogy tavaly jelent meg, így nem kalkulálhatott az Ukrajnában zajló „rendkívüli katonai hadművelettel” és annak szerteágazó hatásaival. Vélhetően ennek függvényében néhány állítását másképpen fogalmazta volna meg, és itt-ott máshova helyezte volna a hangsúlyokat. (Hiszen kiderült, hogy a francia elnök, Macron által előszeretettel agyhalottnak nevezett NATO nagyon is vitális, sőt, az eddig ódzkodó svédek és finnek is viharos sebességgel kerestek menedéket a katonai szövetségben.) Ám a háború ténye mit sem von le a világűrrel, a Száheli-övezettel vagy Ausztráliával kapcsolatos fejtegetéseinek értékéből.
A világban ugyanis „számtalan erő feszül egymásnak”, és minden igen képlékeny. A rend és az egyensúly, amely az utóbbi éveket jellemezte, felbomlóban van, és még nem látni, hogy mi kerül a helyébe.
„Most még forog a kaleidoszkóp, darabkái nem állapodtak”, írja a Bevezetőben. Bizonyos dolgok viszont nem változnak, mert nem változhatnak: a földrajzi adottságok, amelyek hol gátolták, hol elősegítették a kulcsfontosságú események lefolyását. Vagyis, ahogy az első könyvében itt is „a hegyekből, folyókból, tengerekből és a betonból indul ki a geopolitikai realitások megértéséhez”. Mert bizony sokszor a hegyvonulatok és a tengerek döntöttek arról, hogy melyik ország kivel kereskedhet, honnan érkezhet a potenciális ellenség és kire lehet támaszkodni hosszú távon szövetségesként. Persze – mondják a bírálók – nem szabad túlhajtani a geopolitikát, és a geográfia determinisztikus csapdájába esni. Erre a szerző is reagál: „A földrajz nem egyenlő a sorssal – hiszen az ember beleszólhat az események alakulásába –, de igenis számít”.
A földrajz hatalma tíz térkép kapcsán hívja tehát együttgondolkodásra az olvasót, és próbál elsuhanni azon a vékony mezsgyén, ami a jóslatok, a tények átfogó elemzése és a véletlen között húzódik. Tíz olyan forró pontra pillanthatunk rá, amely rossz esetben döntő módon befolyásolhatja a jövőnket – már ha egy újabb vírus vagy az éghajlat nem lesz gyorsabb és kíméletlenebb. A tízből négy Európában található, a többi jóval messzebb van tőlünk – Etiópia vagy Szaúd-Arábia –, ám azt ma már mindenki megtapasztalhatta, hogy bármilyen konfliktus pillanat alatt megpöckölheti a globális dominót, ahogy az ukrajnai háború is viharos gyorsasággal okozott élelmezési válságot a világon.
A fejezetek nagyjából egyazon sémát követnek: előbb a régió vagy az adott ország történelmét tekinti át, mert így képes megvilágítani, hogy a jelenkori konfliktusok milyen múltbéli gyökerekkel rendelkeznek.
Már itt világossá válik, hogy a földrajzi adottságok miként alakították a históriát: a görög városállamok miért nem terjeszthették ki a hatalmukat észak felé; miért volt és maradt regionálisan tagolt Spanyolország, miért hozott óriási fejlődési lehetőséget Angliának az, hogy egyesült Skóciával. Majd ezek függvényében kezd el velünk együtt spekulálni azon, hogy az elmúlt évek fejleményében mi várható a térségben.
Nagy-Britannia kapcsán például a Brexit utáni helyzetet elemzi: hol és miként találhatja meg új szerepét a világban az egykori világbirodalom ma kissé elszigeteltnek tűnő utóda? Hogyan alakul a viszonya az örök szövetségessel, az Egyesült Államokkal, és miként képes együttműködni a nemrég hátrahagyott EU-val? De legfőképpen mi lesz akkor a szigetországgal, ha az EU-tagság után áhítozó Skócia beváltja fenyegetését, és függetleníti magát? Könnyen lehet, hogy amilyen felfoghatatlan előnyöket hozott az 1707-es egyesülés, olyan hátrányokat hoz majd a szakadás?
Görögország kapcsán az éleződő török-görög ellentét kerül fókuszba, a már ismert ciprusi konfliktus fenyeget eszkalációval, hiszen gázmezőket találtak a sziget partjai mentén ígéretes gázmezőket találtak, amelyből Törökország is szeretne profitálni. Az éhségét csak növeli, hogy a saját vizein nem talált energiahordozót, így kénytelen erővel vagy furfanggal (a törökök Líbiával kötöttek megállapodást, hogy így vessenek akadályt – elméletileg – az épülő csővezetéknek) beszállni az üzletbe. Arról nem is beszélve, hogy a görögök boldogan átvennék a törökök szerepét a NATO-ban, és lennének az amerikaiak hűségesebb szövetségesei. És akkor még nem is említettük a Törökország felől érkező migránshullámot, amely szintén konfliktussal fenyeget.
Marshall Spanyolország kapcsán főként a baszk és katalán függetlenségi mozgalmakkal foglalkozik, és kimutatja, hogy a földrajzi adottságok miért akadályozták meg az országot abban, hogy homogénebb nemzetállammá váljon, és miért maradt fenn olyan erősen a különállás a különféle régiókban.
Ám az is lehet, hogy Európára messzebbről leselkedik veszély: az al-Káida és az Iszlám Állam uralta Száhel-övezetben épp óriási humanitárius katasztrófa van kibontakozóban, ami újabb menekülthullámmal riogat.
Ám még ennél is érdekesebb kérdés, hogy milyen konfliktusok várhatók Kína, Oroszország és az Egyesült Államok között az űrben. A Holdon. Vagy még messzebb. Már messze nem a sci-fi szerzők fantáziájában létezik, hogy nyersanyagokat szállítsunk a Holdról. A nemrég aláírt Artemis-egyezmény megágyazott annak, hogy belátható időn belül, 2028-ban bányászat céljából állandó bázisokat hozzanak létre a Holdon.
Sokatmondó, hogy Kína és Oroszország nincs az aláírók között, s bár utóbbi gazdasági ereje csökken, hogy a jövőbeli versengésben beleszóljon, Kína cseppet sem jelentéktelen tényező. De mi lesz, hogy ha a bányászást elindító országok vagy magánvállalatok biztonsági zónával akarják védeni majd az érdekeltségeiket? Netán fegyverrel is. És ki fogja uralni a stratégiailag oly fontos földközeli űrt, amely nem csupán a műholdak, hanem a Mars-expedíció szempontjából is kulcsfontosságú? Miért épp az űrrel kapcsolatban sikerülni úgy megegyezni, ahogy a Földön sosem? Így lesz egyre fontosabb a most még gyerekcipőben járó asztropolitika és a földrajz helyett az „űrrajz”.
Bár a neves angol külpolitikai elemző olykor elengedi a fantáziáját, nem sokszor vádolhatjuk túlzott eredetiséggel vagy szokatlan nézőponttal. Ő az ismert tényeket és fejleményeket illeszti össze lehetséges forgatókönyvekké, a többi máshol és másképpen dől el. Olykor elég egy banánhéj is vagy egy túl ambiciózus politikus, hogy a legrosszabb bekövetkezzen. Így Tim Marshall könyve azoknak is kiváló olvasmány lehet, akik szeretik borzongva elképzelni a leendő háborúkat, és a félelmeikhez keresnek muníciót, de azoknak is, akik megnyugtató távlatokra vágynak. A higgadt elemzés (Máté Frigyes fordítása) ugyanis mindig ad némi reményt arra, hogy most az egyszer a racionalitás kerekedik felül a mohóság, a szükség és versengés szempontjain.
TIM MARSHALL korábbi művei: A földrajz fogáságában; Falak.