Majtényi György: Egyetértés vadásztársaság | Miklós Gábor kritikája
Egy évszázadot átfogó politikai ívet húzott meg Majtényi György történész, amely a mindenkori hatalom képviselőinek vadászathoz való viszonyát rajzolja meg. A kortörténeti kislexikonként is szolgáló könyv egyszerre beszél a vadászatról és vadgazdálkodásról, illetve arról, hogy e tekintetben nincs nagy különbség a különböző korszakok, beleértve a mai újfeudalizmus elitjei között.
25% kedevzmény a TERASZ5 kuponkóddal
Majtényi György, szembemenve a jelen politikailag korrekt véleménykonszenzusával, nem vadászatellenes. Nem idegenkedik a vadászoktól sem. Ezt azért tartom fontosnak leszögezni már az elején, mert 2021 őszén a budapesti kolosszális nemzetközi vadászati kiállítás kapcsán az ellenzéki sajtót eluralta az általános vadászatellenesség és a vadászok teljes elutasítása. A történész, aki önmagát elméleti vadászként határozza meg, rokonszenvvel ír a vidéki vadásztársaságok tagjairól, megbecsüli azok vadvédő, természetóvó munkáját. Több alkalommal is felhoz olyan eseteket, amikor a hatalom mindhárom névvel jelzett korszakban (Horthy, Rákosi, Kádár), és a mostaniban is, amelynek névadója nem szerepel a könyv borítóján, megfosztotta ezeket az embereket a vadászattól, elvette területeiket.
A könyvben inkább pozitív szerepet játszanak a hivatásos vadászok is. Majtényi két alkategóriát vezet be e tekintetben. Az első az uradalmak, kincstári erdők, állami gazdaságok szakemberei, hivatásos vadászai. Ezek a szakemberek szervezték és szolgálták a mindenkori arisztokrácia vadásztatását. Felhajtották a prédát, puskacső elé terelték az apró- vagy az értékes trófeájú nagyvadat. Voltak e fővadászok közül is néhányan, akiket az ÁVH letartóztatott, internált, kitelepített, de aránylag gyorsan visszatérhettek a korábbi munkakörükbe, mert szükség volt rájuk.
Ez a szakemberi kör a későbbi állampárti hobbyvadászok számára azért is volt értékes, mert bevezették a pártelit újoncait a régi elit által gyakorolt eljárásokba, megtanították őket arra, ami annyira hiányzott nekik: a tradícióra.
Ide kell sorolni azokat a régi vadászokat, úriembereket, vadászírókat, akik a Rákosi-éra viszontagságai után szinte újra szalonképessé tették a nagy nyilvánosság előtt a vadászatot, beleértve az afrikai szafarikat. Két nevet emelek ki: első helyen gróf Széchenyi Zsigmondét, aki állami pénzen utazhatott kelet-afrikai nagyvad-vadászatra, hogy pótolja a Nemzeti Múzeum 1956 őszén tönkrement kiállítását. A másik a kalandos életű Nagy Endre, aki előbb csendőrtisztből politikai üldözött lett, majd a rövid köztársasági korban hivatásos vadász. 1952-ben disszidálni kényszerült, Afrikában vadászbirtokot létesített, majd a Kádár-korban nemzetközi kapcsolataival támogatta a hazai vadászatot, miközben a vadászó elitnek is kedvezett. Például szafarit szervezett Földes Lászlónak, aki hosszú ideig irányította az állami erdőgazdaságokat. (Ő Hobo apja, akinek a Vadászat című albumából szerepel mottóként pár sor a kötet elején.)
A könyv forrásai között szerepelnek a hajdani hivatásos vadászokkal, vadgazdaság vezetőkkel készített interjúk, emlékiratok, visszaemlékezések. Úgy vettem ki, hogy ezeket az embereket a politikai vadászok ugyan használták, de csak annyiban becsülték meg, amennyire szükség volt rájuk a reprezentáció, a minél nagyobb terítékek, érmes trófeák, a külföldi partnerek és fizető vendégek vadásztatása érdekében. De hát ez jellemző általában a zárt és ellenőrizetlen politikai elitek viselkedésére.
A Horthy-korban a kormányzó körül formálódó régi-új arisztokrácia számára a vadászat a Habsburg-királysággal való folyamatosság felmutatásának egyik fontos eleme volt. A kormányzó Ferenc József szárnysegédjeként kóstolhatott bele az udvari vadászatok légkörébe, valamint abba, hogy milyen kiváló eszköze ez az elit megszervezésének. A különböző vadászatokba bevont hatalmasságok, a külföldiek meghívása és a vadászutak Horthy számára a befolyás és a hatalomgyakorlás, valamint a diplomácia elemei közé tartoztak.
A kormányzó körül markáns személyi kultuszt építettek ki, és ennek a képnek része volt az erős férfi, a merész vadász imágója is.
A kormányzót igencsak bántotta, hogy Trianon megfosztotta őt a medvevadászattól, ezért Északkelet-Magyarországon a később felszámolt Derenk község mellett medvéskertet létesítettek, ahová állatkerti, mások szerint cirkuszi medvéket telepítettek. Itt lőtte le Horthy 1942 decemberében a Kázmér nevű feltehetően grizzly-medvét, amelyet ki is állítottak a vadászati tárlaton. A mackónak nem volt sok esélye a drótkerítéssel elzárt területen.
Majtényi számos érdekes elemmel gazdagítja az 1945 utáni évtizedről szóló ismereteinket. Kiderül, hogy a kommunista vezetők – noha többük már korábban is vadászott, így Rákosi és Rajk is – a kisgazdáktól kaptak kedvet ehhez a passzióhoz. Vadásztársaságokat alapítottak, amelyek a korszellemnek megfelelő progresszív nevet viseltek. Az elit vadászatai azonban – ellentétben a Horthy-érával – már nem voltak sajtónyilvánosak, csak a belső körök számára tartották. Erről a vadásztörténeti korszakról is olvashatunk több olyan epizódot, amely az akkori hatalom mélységesen elitista és hazug voltáról árulkodik.
A szocialista egyenlőségről szóló propaganda elfedte a jogtalanságokat és a kiváltságokat. Majtényi idézi könyvében a kissé elkoptatott viccet, miszerint a „konyak a dolgozó nép itala, amelyet (a szocializmusban) képviselői útján fogyaszt”. Nos, a Rákosi-korban a hatalmi elit pillanatok alatt átkonvertálta magát az ország tulajdonosi körévé. A rezsim lényege volt ez, amelyben a szűk vezető réteg luxusa együtt járt a létbizonytalansággal. Rákosit a könyv – korabeli visszaemlékezésekre támaszkodva – kegyetlen, mértéktelen és önző alaknak mutatja be, aki vadászként is teljhatalmat akart gyakorolni.
A könyvet olvasva az volt a benyomásom, hogy Kádár Magyarországában nem kerülhetett valódi hatalmi pozícióba az, aki nem vadászott.
Aki pedig megtette, s közben magasabbra jutott a nomenklatúra lépcsőin, az előbb-utóbb bekerült az Egyetértés vadásztársaságba. A társasági tagság feltétele a hatalmi pozíció volt. Aki ebből kihullott, azt sem hagyták az út szélén, a nyugdíjas főkáderek a Barátság vadásztársaságba kerültek. De volt külön társaságuk a káderek gyerekeinek és a feleségeknek is.
Majtényi azt írja, hogy Kádár ezzel az eszközzel is szemmel tartotta, ellenőrizte a maga harcostársi körét. Szigorú hierarchiát tartott fenn a legfelsőbb körben is, csak a hozzá végtelenül lojális káderekben bízott. A főtitkár döntött a vadászatokról és a résztvevőkről is. Az persze, hogy valaki tagja volt a társaságnak nem tette a legszűkebb kör tagjává.
Kádár egy ilyen alkalommal azt mondta a vele pertu viszonyban lévő Tömpe Istvánnak (a rádió elnöke abban az időben), hogy: „Pista! Van, akivel kártyázom, van, akivel vadászok, van, akivel politizálok. Veled nem politizálok.”
A könyv feltárja a kádári vezetés vadászkapcsolatait. A szerző ebből arra a következtetésre jutott, hogy azok a pártvezetők, akiket az akkori politizáló közvélemény rivalizáló csoportokba sorolt, mint konzervatívokat és reformereket, valójában igen közeli vadászbarátságokat ápoltak egymással. Idézi Fehér Lajos agrárpolitikust, szenvedélyes vadászt, aki szerint a harc nem is a két vezetői csoport között, hanem „Kádár két lelke között” zajlott. Lehet. Mindenesetre az egykori vadászatok szemtanúi közelről látták a hatalom embereit. Meg kell mondanom inkább ellenszenves erőszakos és kegyetlen kép rajzolódik ki róluk. A reformerekről is.
Az Egyetértés vadásztársaság tehát jelképes csúcsa volt a kádári rendszernek, amelybe nem csak az MSZMP nevű állampárt és az állami vezetés legfőbb alakjai kerültek be, de beolvasztották a szűken vett nomenklatúrán kívül a kor más jeleseit is. Például kedvelt színészeket, akiket ma antikommunista, ellenzéki vagy rendszerkritikus glória övez. Felléptek a rendezvényeken, benne voltak a buliban. A rendszerváltással az állami erdőgazdaságok vadállományát uraló társaságnak is vége lett. A politikai bizottság fondorlatos stílusú határozata mondta ki a feloszlatást.
A tagok ugyan új társaságot alakítottak, de ez sem maradt fenn sokáig. Új társaságok jöttek létre, nevet változtattak, vadászterületet és tagságot cseréltek, de a lényeg alig módosult. Én gyomorforgató nosztalgiának látom, ahogy a jelenlegi vadásztársaság ugyanúgy a maga presztízsét, kapcsolatait erősítendő szervezett nemzetközi vadászkiállítást, miként azt épp ötven éve Kádár rendszere tette. Épp úgy a nemvadászok pénzéből.
A rendszerváltás egy időre kissé megbonyolította a régi és az új elit számára a folytatást. De ez a bizonytalanság csak rövid ideig tartott.
Majtényi több fejezetben is ír a személyi kapcsolatokról az egykori elit vadászok és a maiak között. Arról, hogy miként mentették át magukat a régi rezsim vadászai a többpárti parlamentarizmus és a kapitalizmus körülményei közé. A lényeg azonban nem a Kádár-kori vadászok (Pozsgay és Csányi például) túlélése, hanem a Horthy-éra körülményeinek újjászületése.
Majtényi leírásában megjelennek az újra kialakult nagybirtokok, a bekerített vadaskertek, és az azokon cserkelő új arisztokraták, akik erővel szorítják ki a helyi embereket ebből a lehetőségből. Néha az volt az érzésem, hogy a szerző többet tudhat erről, mint amit megírt. Talán nem tudta kellőképpen dokumentálni a hallott történeteket. Nem tudjuk, ki mindenki vadászhat a Mezőhegyesi Ménesbirtokhoz tartozó területen, vagy a névleg az idősebb Orbán számára épülő titokzatos majorság/kastélyt övező erdőkben.
De a lényeg a folyamatosság, amely ezt a mai vadászó társaságot összeköti Kádár- és Horthy-kori elődjeivel. Nagy az erőlködés, hogy az arisztokratához hasonlítsanak (emlékezzünk Lázár János Habsburg-társaságban folytatott társasvadászatára), de én több hasonlóságot látok a mai világ uralkodva vadászó elitje és a Kádár-éra nomenklatúrája között. A dolog ezeknél is a hatalomról, az egymás közötti reprezentációról, a kapcsolatok vásárlásáról szól. Ezért is állíthatjuk: országunk államformája Egyetértés vadásztársaság.
MAJTÉNYI GYÖRGY korábbi művei: Egy forint a krumplis lángos; Szűz Mária a Mátrában; Vezércsel.
