Horthy fekete lovon

Veszprémy László Bernát: 1921 | Pető Iván kritikája

Írók és történészek is élnek olykor a lehetőséggel, hogy munkájuk címéül évszámot válasszanak, és így egy-egy esztendő történésein keresztül mutassák be az adott korszakot. A fiatal magyar történész könyvének alcíme, A Horthy-rendszer megszilárdulásának története, egyértelművé teszi, hogy a szerző miért tartja érdekesnek ezt az évet. A korszak kezdetének szépítése, idealizálása helyett tárgyilagos hangú, a bűnöket és manipulációkat is őszintén feltáró feldolgozást vehetünk kézbe.

A történelemben valamennyire járatos olvasó fel tudja idézni az 1921-es év legalább két jelentős történését: a két kísérletet a királypuccsra és a soproni népszavazást. Ezek, illetve a délszláv állam által megszállva tartott Pécs és környéke „visszatérésének” tárgyalása Veszprémy László Bernát művének nagyobb felét teszi ki. De a korszak más kérdéseinek, így az új rendszer önmeghatározásának, a világháború előtti liberális korszaktól való elhatárolódásának, a nacionalizmusnak, az antiszemitizmusnak, a katolikus–protestáns ellentéteknek, a keresztény nemzetinek mondott berendezkedés közerkölcsének, valamint a kialakuló társadalompolitikának is érdemi figyelmet szentel. Mindeközben bemutatja például a különítmények szerepét a népszavazás sikerességében, ezen belül – a lassan lecsengő fehérterror folyományaként – az erőszakot sem megvető módszereiket.

A könyv alcíme közvetve a konszolidáció teljességének történetét ígéri, de a tárgyalt témák fontossága mellett is pontosabb lenne, ha a szerző jelezné: a Horthy-rendszer megszilárdulásának egyes elemeit emeli ki. A kormány tevékenységét például csak a népszavazás és a királypuccs ügyében tárgyalja érdemben. A pártokról, az 1920-as, illetve az 1922-re alaposan megváltozó választási rendszerről, utóbbiról mint a bethleni konszolidáció fontos eszközéről, a pénzügyi stabilizációról, a közigazgatásról, a szociáldemokraták pacifikálásáról, a szociális problémák érdemi részéről, a kormányzati oktatási, kulturális politikáról, tehát a rendszer megszilárdulásának vagy éppen megoldatlan problémáinak számos fontos eleméről alig-alig, vagy egyáltalán nem esik szó.

Az ugyanakkor pech, hogy a mű írásakor Veszprémy még nem ismerte Tóth Imre Burgenlanddal és a soproni népszavazással foglakozó könyvét (Két Anschluss között), amelyről ezeken az oldalakon már írtunk, mert miközben természetesen nem vitatható a joga, hogy saját kutatásai alapján munkája érdemi részeként tárgyalja ezt a témát, nézetei elég közel állnak a valamivel korábban megjelent műben olvashatókhoz, így ami korábban nóvum lehetett volna, annak jó részét már megírták.

A kötet az Ablonczy Balázs és Müller Rolf által szerkesztett, többnyire frivol címlapú Modern magyar történelem sorozatban jelent meg. Bár Veszprémytől távol áll a frivol hang, mégis a kritikai attitűdjéhez jól illik a borító (Hegyi Péter munkája). Horthy itt az ismert fehér helyett fekete lovon látható, amint fehér ruhás, szuronyos puskás matrózok sorfala között halad el, csak éppen a matrózok háttal állnak neki.

A Horthy-rendszer múlthoz való viszonyát tárgyalva írja a szerző: az új rezsim egyik első dolga volt a Tanácsköztársaság bűneit felmutató dokumentumok összegyűjtésének elrendelése (1919. december). Az erre létrehozott bizottság (TAGYOB) iratok tömkelegét halmozta fel, de semmit nem publikált. Ennek oka Veszprémy szerint az lehetett, hogy a korai ellenforradalmi rendszerben szerepet játszó politikusok, újságírók és más közszereplők támogatták az őszirózsás forradalmat, sőt sokan egy ideig a Tanácsköztársaságot is. Az ellenforradalmi önkép ezzel nem tudott mit kezdeni. Általánosabban fogalmazva: „A történelmi szembenézés eleve nem volt az ellenforradalmi rendszer erőssége”. Még kiterjesztőbben: minden átmeneti rendszer kénytelen a korábbi rendszer „emberanyagára” építeni, a modern magyar történelem minden hasonló léptékű változásánál hasonló volt a helyzet, írja.

Bemutatja a keresztény nemzeti eszménnyel aligha összeegyeztethető, a kormányt támogató szélsőjobboldali körökben terjedő turáni „gondolat” egyes megnyilvánulásait, a Nyugat-ellenesség tüneteit, a dualizmus kori liberalizmus elutasítását. Idézi Prónay Pál, Szabó Dezső, Prohászka Ottokár a magyarságról megvetéssel szóló szövegeit, így a katolikus püspök naplójának sokáig eltitkolt bejegyzését is: „a magyar olyan, mint a szar, falhoz rúgod, ott ragad, aztán leválik”. Persze szól a vívódó, önostorozó karaktert felmutató nemzeti önkép mellett a különlegességet, felsőbbrendűséget valló véleményekről is.

A zsidóság sorsa, Veszprémy érdeklődésének, de a kornak, az egész Horthy-korszak attitűdjének is megfelelően jelentős teret kap a könyvben. Míg a dualizmus korában a magyarországi zsidóság körülményeit egyfajta asszimilációs szerződés, addig a Horthy-korszak kezdetét az erőteljes antiszemita fordulat jellemezte, írja. Találó, amit egy külföldi megfigyelőtől idéz: míg a háború előtt az számított bűnnek, ha egy zsidó zsidónak és nem magyarnak tekintette magát, a helyzet megfordult, az számít bűnnek, ha egy zsidó magyarnak mondja magát. A könyv későbbi oldalain is visszatérő téma az állami rangra emelt zsidóellenes diszkrimináció és általában is az antiszemita megnyilvánulások.

Bemutatja, hogy a numerus clausus mellett számos más, mára már részleteiben vagy egészében elfeledett, antiszemita ihletésű törvény, törvényhatósági rendelet született.

Ilyenként említi egyebek közt az úgynevezett trafiktörvényt, amely a zsidók gazdasági kifosztásának szándékával a trafikok és italmérések újraosztására irányult. Általában is a korszak fő társadalompolitikai céljaként tárgyalja a kapitalizmusban sikeresnek tartott zsidóság háttérbe szorítására irányuló törekvéseket, amit már egykor is újraosztásnak neveztek, értve ezen a zsidó tulajdon hozzávetőleg húsz évvel később megvalósított elrablását.

És szintén a húsz évvel későbbi kamenyec-podolszkiji gyalázat miatt is érdekes (erről itt tovább tájékozódhat), amit a galíciai zsidók ellen irányuló ekkori kampányról ír. Ők státuszukat tekintve hontalanok, ortodoxként életmódjukban és viseletükben a lakosság többségétől jól megkülönböztethetők voltak. Összegyűjtésüket és kitelepítésüket az ekkori Teleki-kormány tervezte, de kitűnt, számuk messze a becsült alatt maradt, így a helyi hatóságok buzgóságból olykor bármilyen zsidót ehhez a csoporthoz soroltak. A korszak katolikus–protestáns ellentétei sem köztudottak, így sokak számára lehet érdekes, amit erről, illetve az egyes egyházakon belüli nézetkülönbségekről, egyebek között a legitimizmushoz való viszonyról ír.

A Társadalom és társadalompolitika című fejezet többek közt jelzi: „A kor társadalompolitikai törekvéseinek fő alanyai […] nem a munkások, a parasztok vagy a gyermekek voltak, hanem a veteránok és a hadirokkantak.” Itt esik szó a rendszer működését széles körben meghatározó korrupcióról, ezen belül Horthy nem kimondottan makulátlan földszerzési ügyeiről.

Kitér az akkor már közel ötven éve eltörölt botbüntetés visszaállítására is, ami – teszem hozzá – a modern világban hungarikumnak számított, Magyarország helyét a turulromantikánál hatékonyabban jelölte ki.

Horthy kvalitásait Veszprémy e korszakában még sok más véleménynél kedvezőbbnek látja, kimondottan jól taktikázó, ügyesen manőverező politikusnak, így ebben a keretben tárja az olvasó elé a királyság, király, királypuccs háromszögben végrehajtott lépéseit, a messze nem konzekvens álláspontjának korrekcióit.

A könyvnek a korszakra vonatkozó szemléletét jól érzékelteti, ha idézem, amit Bethlenről ír a szerző: „Vezetése alatt Magyarország belpolitikailag konszolidálódott, de teljes tévedés lenne azt képzelni, hogy Bethlen ettől még ne lett volna antiszemita, vagy a fehérterrorban érintett politikus, vagy hogy mintaértékű konzervatív demokráciát rendezett volna be az országban.”

Veszprémy László Bernát az ELTE-BTK Művelődéstörténet doktori iskolájára járt, témája a zsidó állam kialakulásának története. 2016 és 2018 között a Szombat zsidó folyóirat állandó munkatársa volt, majd az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) hírportáljának (neokohn.hu) lett a főszerkesztő-helyettese. A főszerkesztő lemondásakor – a sajtóhírek szerint – helyettese NER- (értsd: önmegnevezése szerint Nemzeti Együttműködés rendszere, itt kormányzat, Fidesz) delegáltságát nevezte meg oknak.

A közelmúltban Veszprémy is távozott a laptól, azóta a KESMA/Mediaworks holdinghoz tartozó Mandinernek dolgozik. Mindeközben 2017 és 2018 között a kormány által alapított Veritas Történetkutató Intézet, majd a kormány és a Fidesz háttérintézményeként működő Századvég Alapítványhoz tartozó Migrációkutató Intézet kutatója, a kormánnyal harmonikus viszonyban álló EMIH Milton Friedman Egyetemének oktatója.

Érdekesség, hogy Veszprémy a könyvben két fontos családtörténeti tényt is említ. Egyrészt kitűnik, hogy apai dédanyja, Bangha Klotild testvére volt Bangha Béla páternek, a korszak meghatározó alakjának, akivel a mű érdemben foglalkozik. Máshol – cáfolva az antiszemita beállítást, miszerint az elcsatolt területekről menekültek, illetve az úgynevezett vagonlakók között alig lett volna zsidó – azt írja, anyai felmenői is a román megszállás miatt hagyták el Kolozsvárt. A szerző – talán az anyai származásból is eredő – zsidóság iránti érdeklődését tanulmányai és munkahelyei mellett előző, Gyilkos irodák – A magyar közigazgatás, a német megszállás és a holokauszt címmel megjelent munkája is jelzi.

Megvallom, az életrajzi tények alapján a könyvtől NER-konform szemléletet vártam, ezzel szemben, mint fentebb igyekeztem jelezni, a Horthy-korszak kezdetének szépítése, idealizálása helyett tárgyilagos hangú, a zavarosságokat, bűnöket, manipulációkat is őszintén feltáró feldolgozást olvastam. A mű önmagáért beszél, az életrajz legfeljebb csak érdekes háttér. A szerző dolga, hogy összehangolja tárgyi ismereteit és a munkahelyei által képviselt, ott feltehetően elvárt szemléletet.

VESZPRÉMY LÁSZLÓ BERNÁT legutóbbi művei: Gyilkos irodák – A magyar közigazgatás, a német megszállás és a holokauszt