Cserna-Szabó András: Zerkó, Attila törpéje | Benedek Szabolcs kritikája
A jelent is értelmező kulcsregény, vérbő paródia vagy antik road movie – Cserna-Szabó András új könyvét sokféleképpen olvashatjuk. De talán az a legjobb, ha csak élvezzük ezt a fékezetlenül habzó szöveget a maga szellemes és szórakoztató hangvételével, illetve azzal a hatalmas tudással egyetemben, amelyet Attilával és a hunokkal kapcsolatban felvonultat.
Tíz- vagy tizenegy éves lehettem, amikor megtaláltam Attila sírját. Akkor már egy ideje meg voltam győződve róla, hogy a hármas koporsót a mi környékünkön rejtik a Tisza hullámai. Így aztán Vásárhelyi Pál nyomdokaiba lépve nagyszabású terveket készítettem arra vonatkozóan, merre kellene elterelni a szőke folyót, hogy a medrét centiről centire fölásva megtaláljuk a legendás hun király földi maradványait.
Jó, igazából most csúsztattam egy keveset, a tervek valóban elkészültek, ám hiába terjesztettem föl a történelemszakos osztályfőnökömnek, meg biztos, ami biztos, a rajtitkárunknak is, ennél messzebb nem jutottam. Ez azonban nem akadályozott meg abban, hogy megrögzött Attila-fan legyek. A Régi magyar mondákban a hun királyról szóló sztorikat bírtam a legjobban, A láthatatlan ember nálam magától értetődően überelte az Egri csillagokat, és az István, a király mintájára rockoperát kezdtem írni Attiláról. Utóbbiban annál a résznél, amikor a hunok elindulnak a catalaunumi csatába, Réka rockballadában búcsúzik hitvesétől. Pedig hát a végzetet végül nem Aetius legionáriusai hozták el a hun uralkodó számára, hanem egy Ildikó nevű bővérű királylány. Fanságom mindazonáltal olyannyira maradandónak bizonyult, hogy amikor sok évvel később egy családi nyaralás mellékszálaként eljutottam Aquileiába, ott is rögtön Attila jutott az eszembe.
Akkoriban bődületes szamárságnak számított ilyesmiről beszélni, manapság viszont ismét szokásba jött előhozakodni a hun-magyar rokonsággal. Cserna-Szabó András új regényében erről nemigen esik szó, hálistennek, elvégre hagyjuk a dagadt ruhát, akarom mondani, a polémiát másra, és vigyen föl bennünket Zerkó az Attila padlására. Nem véletlenül citáltam a költőt, aki a hun király után kapta a nevét. Szegénnyel az öcsödi nevelőszülei el akarták hitetni, hogy ilyen név nem is létezik, helyette azt kiabálták neki, amikor elkóricált a kukoricásban, hogy „Hun vagy már, Pista?”
A történetet tehát egy Zerkó nevű figura meséli el. A cím elárulja, hogy elbeszélő-főhősünk idővel Attila törpéje lesz, így legalább tudjuk, mire számítsunk. (Egyébként előbb Budának, azaz Attila tesójának volt a törpéje, ám ezt a fordulatot csak azért lövöm le, hogy még inkább fölcsigázzam az érdeklődést.) Persze a Cserna-féle prózaattitűd ismeretében nem kell tartanunk a fordulatok és meglepetések hiányától. Zerkó tökéletesen beleillik a mórickás viccbe, miszerint „törpe, de ekkora f…. van”, ami jókora bonyodalmak, na meg örömök okozója lesz.
Miután bejárjuk a mediterrán vidéket, meg Európa egyéb tájait, sőt Zerkó azt is megjósolja, hogy Konstantinápoly még ezer évig létezni fog, Attila Tisza menti fatrónusánál kötünk ki. Ami Cserna szerint Zentesen állt, szerintem Zolnokon, mindegy, a lényeg, hogy Hunniában – és diplomáciai okokból más államokban és provinciákban is –, végül újabb kalamajkák, bonyodalmak és fordulatok kerekednek a púpos dinnye körül. (Azt, hogy miért emlegetem így a főhőst, benne van a könyvben, amúgy lehetett volna „orrszőrre ragadt, körtealakúra száradt takonydarab” is.) Nem beszélve az orbitális ivászatokról, zabálásokról és kefélésekről.
A történelembe visszatekintő regények esetében rendszeresen felmerülő kérdés a nyelvezet problémája.
(Szándékoltan nem történelmi regényt írtam, mert hát mitől is lesz egy regény úgymond történelmi.) Nyilvánvaló, hogy az eredeti nyelvet az írásos források ismeretében sem lehet teljesen rekonstruálni, nem is volna értelme, elvégre minél messzebb megyünk vissza az időben, annál nagyobb eséllyel és annál hamarabb dobná el az olvasó a könyvet. Az írók ehelyett afféle hasonmásnak tűnő változattal szoktak kísérletezni, ami nyomokban tartalmazza az eredeti nyelv bizonyos fordulatait és rétegeit, és arra jó, hogy egyfajta miliőt teremtve föl lehet rá húzni az adott korszak papírmasé változatát.
Cserna viszont ezt a problémát egy az egyben elengedi azzal, hogy mind a narrátor, mind a többi szereplő ugyanazt az enyhén szlengbe hajló, nagyon is mai nyelvet beszéli, amelyiket nagyjából bármelyikünk a hétköznapi társalgás során, kocsmázás előtt, közben és után, arányosan megtűzdelve négy- (vagy ki tudja, hány) betűs szavakkal. Ebbe a nyelvezetbe az olyan kifejezések is simán beleférnek – sőt, maguktól értetődően simulnak bele –, hogy „se kép, se hang”, „exkluzív”, „falusi turizmus” vagy „idegenvezető”. Nem beszélve a kiszólásként és az olvasóval való pajkos összekacsintásként egyaránt értelmezhető kulturális mémekről. Mint például amikor „Markianosz és hada Edessza felé kilovagolt Perzsiából”, meg hogy „fut Aetius, a gyáva”, és hát akik megpróbáltak megszökni Hunniából, azok mind „halálnak halálával haltak”. Etcetera, ahogy a nem is mindig művelt latin mondja.
Ez a fajta narráció számomra két kérdést indukált. Az egyik, hogy olvasható-e a Zerkó… esetleg kulcsregényként. Elvégre – amint arra Cserna is utalt egy interjúban – most is olyasféle apokaliptikus korszakhatáron bolyongunk, mint amilyenen az 5. század derekán élt népek.
Az egyik civilizáció a mindennapokban is tetten érhető jelek kíséretében letűnőben van, az azt követő viszont még nem mutatta meg magát, úgyhogy egyelőre nem lehet megjósolni, mi következik.
Manapság sikk a Nyugat hanyatlását emlegetni, a Zerkó… regényidejében viszont a Nyugatrómai Birodalom már konkrétan a pusztulás jeleit mutatja, amihez más népekkel, például a vandálokkal egyetemben – akikkel Zerkónak ugyancsak akadt némi dolga – a keletről érkezett hunok is hozzátették a magukét. Közben meg küszöbön állt a Keletrómai Birodalom felemelkedése.
De más módon is érzékelhető a mával való párhuzam, lásd bizonyos erkölcsi és etikai normák hiányát, illetve a kapaszkodók keresését, amiben az ókor és a középkor határán élőknek éppúgy bőséggel volt részük, mint napjaink emberének. A töketlen Zerkó is más és más tanokban keres vigaszt. Viszont eleve megmondja a tutit, miszerint „Arany, arany, arany, mindenkit csakis ez érdekel. Az egész világnak erre áll fel. Az egész világ erre nedvesedik. Eszmék, vallások, morálok. Mind csak rizsa. Ha kicsit megkaparod, mögöttük rögtön ott az arany. Ez fix.”
A másik kérdés, ami fölvetődött bennem, hogy olvasható-e a Zerkó… akár egyfajta tisztelgéssel fűszerezett paródiaként is. Cserna regénye ugyanis nemcsak oly módon juttatta eszembe kiskamaszkori kedvencemet, A láthatatlan embert (Gárdonyi egyébként eredetileg névelő nélkül címezte), hogy fölelevenítette Attila-fanságomat, hanem példának okáért úgy is, hogy az egyik regényben Zerkó szerepel, a másikban Zéta, és mindketten maguk beszélik el a történetüket, amelyben bőven akad fordulat, azelőtt és azután is, hogy eljutnak a legendás hun uralkodó mitikus udvarába. A többi megfeleltethetőséget inkább nem spoilerezem el. Oké, annyit még hozzáteszek, hogy nem csupán Priszkosz tűnik fel a Cserna-regényben, hanem egy cameo erejéig maga… De most már tényleg kussolok, mindenesetre azt gondolom, ez is egy lehetséges szín lehet az értelmezési palettán.
Na de akkor jöhetne bónuszként egy harmadik kérdés, miszerint kell-e egyáltalán értelmezésekkel foglalkoznunk.
A legjobb mulatság ugyanis az, ha hátradőlünk, és élvezzük ezt a fékezetlenül habzó regényt a szellemes és szórakoztató hangvételével, az időnként filmszerű szkeccseivel, a szürreális mivoltukban is hús-vér figurákkal, na meg azzal a hatalmas tudással egyetemben, amelyet a könyv írója fölvonultat. A Zerkóban ugyanis termékenyítő módon találkozik egymással a Cserna-esszékben már többször megmutatkozott gazdag ismeretanyag a Cserna-féle történetmesélés határokat nem ismerő, szilaj vágtájával (amely – hogy én is egy mémmel avagy kiszólással éljek: – humorban nem ismer tréfát).
Lenyűgöző, ahogy részletekbe menően megtudhatunk egy csomó mindent az 5. századi szokásokról, tárgyakról, fegyverekről, mítoszokról, gondolkodásmódról és sok minden másról, beleértve az olyan hasznos apróságokat, hogy például mennyibe került a szopás egy szicíliai bordélyban. Mindez újabb fűszerekkel gazdagítja a könyv amúgy is gazdag ízkavalkádját. Lehet ez kulcsregény, tisztelgő paródia, antik road movie, kinek a papné, kinek a paplan, az tuti, hogy a hitelességéhez nem férhet kétség. Cserna olyan mennyiségű és minőségű tudást mutat föl nemcsak a korabeli, hanem a mai világról is, hogy arra Zerkó is álló farokkal mondaná, hogy: „Ez már döfi!”.
Zerkó, Attila törpéje szerintem Cserna-Szabó András eddigi legjobb regénye. Olvassátok el, aztán ássuk fel a folyómedret, és keressük meg együtt Attila sírját. Bár, jut eszembe, Zerkó azt mesélte a cipriótáknak, hogy a fenegyerek hun király igazából „komoly volt, szigorú és depressziós. Unalmas és humortalan. Mint aki karót nyelt”. Jó, akkor keressük meg inkább magát Zerkót. Ő tényleg menő fej. Ám bármennyire is nagydumás a kisöreg – a sztori felmondásakor már matuzsálem –, ne gondoljuk, hogy csupa móka és kacagás ez a könyv. A groteszk humor mögött keserű bölcsességek és tanulságos igazságok húzódnak.
CSERNA-SZABÓ ANDRÁS legutóbbi művei: Rézi a páczban; Extra dry; Mérgezett hajtűk.
