Karátson Endre: Más szóval | Demény Péter kritikája
Az idegenséget elemzi, vizsgálja, szétszedi és újból összerakja új kötetében az 1956-tól Franciaországban élő Karátson Endre. Tanulmányok, visszaemlékezések, öninterjúk és előadások váltakoznak a könyvben, de valami műfajtól függetlenül közös a szövegekben. A szelíd lejtésű mondatok, a megértő kívülről látás, a tágas világlátás. És a vágyakozás az eszményi Magyarország, az otthon iránt.
„Lacinak hívtuk, és nem ismertük”, írja a szerző Az Ügy nevében című Gara László-nekrológban, és ez a mondat a kötet egészére jellemző, hiszen a Más szóval – Tanulmányok, esszék, interjúk minden műfajában azt keresi, mit is jelent az idegenség, mit jelent az emigráció, az emigráns léte. És bár ez, mint maga Karátson Endre is bevallja az Előhangban, saját sorsával is összefügg, annak az embernek a sorsával, aki 1956-ban emigrált, és azóta Franciaországban él, az idegenség sokfelőlről vizsgálva van, és több irányból megmutatkozik.
A terjedelme mellett talán ezért is került a Gyökértelenség az európai elbeszélő prózában című tanulmány legelőre, hogy kimozdítsa a referenciális olvasatot. Ez az írás ugyanis Dosztojevszkij és Orson Welles egy-egy művének összehasonlításával indít, és aztán sokfelé mutat, sok műben és írói életben elmerül, hogy végül ne jusson megnyugtató következtetésre. De hát hogy is lehetne megnyugodni, ha nem tudjuk, kik vagyunk?
Ez a kérdés persze sokkal mélyebben és felkavaróbban rezdül végig a könyvön, mint a különféle szélsőséges ideológiákhoz tartozó emberek esetében – ezért is érzem leegyszerűsítőnek és csak a fiktív dialógus formájával indokolhatónak a hátsó borítóra kiemelt részletet: „Az olvasó: Nem érzel honvágyat Magyarország iránt? // A szerző: Egy eszményi Magyarország után vágyódom, persze, mindhalálig. Ha viszont a valóságos Magyarország hiányzik, felülök egy fapados légi járatra, és odautazom.”
Az Utóhang egésze ennél bonyolultabb, ahogy a kötet egésze is. Másfelől azonban nem lehet tagadni, hogy mindenki szeretne egyértelmű kijelentéseket tenni, és azokba kapaszkodni. De azért érzem túl egyszerűnek az idézett passzust, mert nem csak repülő és szándék kérdése az egész, mint nyilván Karátson Endre is nagyon jól tudja. Ha egy pillanatra lehetek személyes: én 1972-től, születésem évétől ugyanott, Erdélyben élek – mégsem érzem magam mindig otthon benne, és én is küszködöm az idegenség érzésével és érzetével, holott sehová nem kell utaznom, és még a világjárvány sem akadályozhat meg benne, hogy otthon legyek.
A könyv szerkezete rendkívül koncepciózus, a „tisztán” irodalmi tanulmányok úgy váltakoznak az emlékezésekkel, az előadásokkal és az (ön)interjúkkal, hogy szerves és entrópikus egészet adnak ki.
Ilyenformán az idegenség egyfajta monográfiájának is tekinthető, melyben annak az esete, aki elhatározza, hogy megöl valakit, éppúgy az elemzés tárgyává válik, mint azoké, akik lefordították Poe híres versét, vagy akik különféle okokból más országba emigráltak. Ugyanakkor „önmonográfia” is, hiszen Raszkolnyikov, Gregor, Adamov, Mikes, Cs. Szabó László és mások életében a hálistennek hosszú életű szerző sorsa is tükröződik – Karátson Endre 1933-ban született, idén 88 éves.
És nem „egyszerzős” kötet, bár Karátsoné a munka és a kreativitás oroszlánrésze – de ő maga is megköszöni Belia Annának és Neményi Ninonnak a különféle segítséget, és a kolofonban látjuk, hogy Hites Sándor szerkesztette, ami jót tett neki, akárcsak Hrapka Tibornak a tengerre, hómezőre, hegyre egyaránt emlékeztető, sokértelmű borítója. Az idegenség ilyen értelemben nemcsak elemezve van, vizsgálva, szétszedve és újból összerakva, és így nemcsak folyamatosan élesítik, hanem tompítják is, kerekítik az éleit. Egy emigránsnak, aki ráadásul idős ember, bármit is gondol vagy bármivel biztatja magát, bizonyára jóleső érzés, hogy vannak levelezőpartnerei abban a hazában, amelyet elhagyott.
Ám az emigráns esélye sem utolsó: összerakni, létrehozni egy másik, szellemibb hazát – mindaz, amiről eddig írtam, így is értelmezhető. Gara Lászlónak Párizsban, Cs. Szabó Lászlónak Londonban volt a Karátson hazája, és noha szintén az Utóhangban mondja, hogy: „Magyarul írok. Ha valami elfogadhatót, az először a magyar irodalmat gazdagítja”, és értjük, hogy ez elsősorban szépírói munkásságára vonatkozik, azért az is világos, hogy egy embert nehezen lehet ilyen módon „felszeletelni”, és hogy egy másik értelemben minden a hazája volt, Mikes éppúgy, mint Rimbaud, Tóth Árpád vagy Beckett.
Nem tudom, mennyire formalitás, hogy mindannyian az EU útlevelével utazunk – egyre inkább úgy látszik, mintha sajnos az lenne. Az viszont egészen biztos, hogy Karátson Endre annak a lateiner értelmiséginek az egyik utolsó tagja, amelyiknek a legjobban lehetett örülni ezen a világon, és különösen a világnak ebben a részében. Eötvös-kollégista, aki Gyergyai Alberttől tanult franciául, aki könnyedén szól mindazokról, akiket felsoroltam, és még sokkal többekről is, akinek a munkássága tanulmányokat éppúgy felölel, mint regényeket, novellákat, esszéket, memoárokat, aki több nyelven beszél, és bár az irodalom a vesszőparipája, más művészetekben is otthonosan mozog. Aki végiggondolja, amit ír, újra és újra elgondolkodik azon, amit már leközölt, s az újabb közlésekben ismét megszerkeszti, ezzel magát is tökéletesítve. Már én sem vagyok fiatal ember, de azt reméltem, hogy ilyenekből sok lesz, nem egyre kevesebb. Nem is tudom, Lator Lászlón kívül van-e még, aki az Eötvös Kollégiumban tanult.
A kérdés persze nem ilyen mechanikus, ez csak a probléma egyik része, noha jelentős mozaikja. Idegenek és idegenség mindig is lesz, és akkor is probléma marad, ha nem feltétlenül hallatszik acsarkodás körülötte, illetve azok is furcsálkodnak, akik nem acsarkodnak. A tekinteteket soha nem könnyű „eltenni”, és attól sem kevésbé gyanakvóak, hogy az ember a polgári foglalkozása mellett még olyan fölösleges és érthetetlen dolgokkal is foglalkozik, mint az irodalom.
„Azt hiszem, mi nagyon józanok vagyunk”, talán ez az a mondat, a Kelevéz Ágnessel folytatott beszélgetésből (Kettősségben), amely megmutatja, hogy miért van Karátson egyszerre kívül és belül, illetve, hogy mi a hozadéka az emigrációjának. A beszélgetésnek ez a része a fantasztikumról szól, és a hiányáról a magyar irodalomban, meg Karátson fantasztikus novelláiról. De szólhatna bármiről, éppen, ahogy ez a válasz sugallja: a lényeg a kívülről való tekintés arra, amiben tulajdonképpen benne van.
A hatvanöt éve külföldön élő író még mindig „mi”-nek nevezi a magyar nemzetet és a magyar irodalmat, nincs benne Cioran, Beckett vagy Nabokov karcossága, amely természetesen szintén bonyolult képlet, csak másképp. A megértő kívülről látás – talán így lehetne nevezni Karátson attitűdjét, szelíd lejtésű mondatokban elmondott véleményét és világlátását. Nem felülről, nem sebzetten, bár szorongva. Más szóval – ebben a finom szóközben benne van mindaz, amit róla és a kötetéről el lehet mondani.
KARÁTSON ENDRE legutóbbi művei: Az elbeszélő önkénye; Retúrjegy; Otthonok.
