G. Walterskirchen – B. Meyer: Festetics Mária grófnő naplója | Vér Eszter Virág kritikája
„Nem a pletykák és intrikák megörökítése a célom, hanem, hogy a császárnénak igazság szolgáltassék”, írja Festetics Mária a naplójába. A jó megfigyelő- és íráskészséggel bíró grófnő 1871-től 1898-ig szolgálta udvarhölgyként Erzsébet királynét. A feljegyzésekből válogató kötet sikerét minden hibája ellenére a jól megírt, és az uralkodócsalád mindennapjaiba betekintést engedő szövegek garantálják.
A „Habsburg Monarchia korszakának egyik legfontosabb tanúságtétele”. A kötet forrásértékét jelentősen, groteszkbe hajló módon eltúlzó megállapítást a napló előszavában (meglepetten) olvashatjuk. Ha a vizsgált periódust mindössze Ferenc József korára vonatkoztatjuk – bár a naplót közreadók által használt forma évszázados távlatokba helyezi munkájuk jelentőségét, ezáltal erősen túl is dimenzionálva azt –, még akkor is rendkívül ambiciózusnak, hatásvadásznak tűnik, és egyben téves megállapításaik mintegy nyitányát is jelenti. E szerkesztői „nagyvonalúság”, zsurnalisztikai fogásokat idéző attitűd az olvasói figyelem felkeltésének egyik hatásos és egyúttal káros eszköze marad a folytatásban is. Hibák sorát vonultatja fel és a bulvárosság érzetét kelti a korszak iránt fogékonyabb olvasóban.
Ezt szolgálja a naplóíró Andrássy Gyulával való kapcsolatának átkeretezése is, támogatóból, illetőleg tanácsadóból szerelmessé. Hasonlóan meglepő az elszegényedett arisztokrácia nőtagjainak munkavállalási lehetőségeit firtató bekezdés is, amelyből a szerzők arra a különösen meghökkentő (és egyben téves) megállapításra jutnak szintén a kötet előszavában, miszerint a rászorulók előtt mindössze két életpálya állhatott: vagy kolostorba vonultak, vagy udvarhölgynek álltak. Később ezt sikerül korrigálniuk némileg, felemelkedésként mutatva be az udvari tisztség betöltését.
Egy egyedi és kivételes életútból ilyen általánosítást levonni újkori téma esetében már előrevetíti a szerkesztők munkamódszereinek „alaposságát”. Az Erzsébetet érintő kutatások esetében a legnagyobb nehézségeket a forrásbázis behatároltsága jelenti, amely biográfusait is nagyobb kihívás elé állítja. Bár grafomán személyiség volt, elsődlegesen nem az általa „keletkeztetett” írásos emlékekre, ego-dokumentumokra kénytelenek hagyatkozni a kutatók, mert ezek töredékesen maradtak fenn, hanem a mások által róla alkotott képéből próbálják visszavezetni az egyes személyes motivációkat, magyarázatokat keresve a döntéseire.
Ez számos hibalehetőséget rejt egy olyan összetett személyiség esetében, akit saját megállapításai szerint is nemcsak a kortársai, de a szűkebb közege, a belső családi köre sem értett meg vagy általában félreértett. Így azok a rekonstrukciós kísérletek, amelyek e folyamatokat kísérik, mindig számos torzulással „számolhatnak”. Az újságok hivatalosan közzétett sematikus hírei mellett épp ezért felértékelődnek azok a visszaemlékezők, elsősorban Erzsébet közvetlen környezetéből, akik személyes élményeik alapján kielégíthették a közönség hitelességre irányuló igényét.
A királyné udvartartásában szolgálatot teljesítők közül udvarhölgye, Festetics Mária naplójegyzetei (e perspektívából már valóban) kiemelkedő jelentőséggel bírnak. Elsősorban Erzsébet mindennapjaira vonatkozóan 1871-től, vagyis a szolgálatba lépés idejétől kezdve. A naplóírás célját Festetics egyébiránt számos alkalommal maga is megjelöli a napi bejegyzései során: „arra nincs időm, hogy a naplómban mindent, ami történik, megörökítsek, de hát nem is történelmi művet írok, csupán a saját tapasztalataimat. (…) Nem a pletykák és intrikák megörökítése a célom, hanem, hogy a császárnénak igazság szolgáltassék.”
Koppay József Árpád festménye
A királyné halálát követően Mária Valéria – a tervezett Erzsébet életrajzához – az érintett családtagok mellett Festetics Máriát is arra kéri, hogy még halála előtt intézkedjen arról, hogy a rendelkezésére bocsátja a feljegyzéseket. Ezzel egyébként feltehetően nemcsak Erzsébet emlékét vélte megvédeni, hanem más udvari érintetteket is, akikről feltételezhette, hogy nem „megfelelő” színben tűnhetnek fel az udvarhölgy jegyzeteiben. Erre a naplóbejegyzésében maga is utal: „Kérésemre elnyertem azt az ígéretét, hogy elhunyta után naplóit énrám vagy családomra fogja hagyományozni (…) mivel nem hiszem, hogy feljegyzései eléggé valósághűek lennének ahhoz, hogy úgymond minden további nélkül nyilvánosságra hozhatóak legyenek.”
Végül Festetics Mária halálát (1923) követően a feljegyzések a család keszthelyi levéltárába, majd könyvtárába kerültek, ahonnan az 1960-as években adták át az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárának. Naplóinak első kiadása az Andrássy-évben, 2009-ben jelent meg (az új kötethez hasonlóan) válogatott formában, mindössze a magyarországi helyszínekre korlátozva a forrásközlést. Tolnayné Kiss Mária szakavatott, 19. századi stílusjegyeket is átadó fordításában.
1871 nyarán figyelt fel Erzsébet – távozó udvarhölgye helyére utódot keresve – Festetics Máriára, aki azonban közismerten vonakodott e tiszteletteljes megbízatástól, és végül Andrássy és Deák határozott nyomására fogadta csak el.
A kinevezésében már hangsúlyosan jelen van a magyar szempont, annak ellenére, hogy közismert tény: a grófnő anyanyelve német volt, magyarul rosszabbul tudta kifejezni magát.
Mindazonáltal kiválasztásban egyéb szubjektív szempontok is szerepet játszhattak, amelyre ő maga utal is a naplóbejegyzésében: „Mi jó barátok voltunk [Shadow-val]. A császárné sokat adott a kutya ösztönére. Miután mi ismeretségünk első pillanatától kezdve barátok voltunk – amivel nem mindenki dicsekedhet a császárné környezetében – talán könnyebb volt úrnőm bizalmát elnyernem, mint máskülönben lett volna.”
Szolgálatba lépésekor Erzsébet összegezte a vele szembeni elvárásait, amely számos más vonatkozásra is rávilágít. Egyfelől udvartartása (általa megvalósítani próbált) miliőjébe, illetve a tágabb udvari közeg mentalitásába is bepillantást enged, amelyet még mindig az egyes érdekszférák elhatárolódása, valamint éles ellentéte jellemez: „Andrássy közölte velem, hogy ön őszinte és igazságszerető. Kérem, legyen velem szemben is az. Ha valami mondanivalója van, mondja meg őszintén és nyiltan; ha tudni akar valamit, kérdezzen meg engem, senki mást. Ha az emberek szidnak, – ezt már úgy szokták minálunk, – ne higgyen nekik.” Andrássy egyértelmű befolyásának (az udvari társadalomra is valamelyest kiterjedő) érvényesülése – főként közös külügyminiszterré való kinevezését követően, – még inkább aggodalmat keltett, az udvarhölgyet Andrássy kémjeként kezelték.
A Gudula Walterskirchen és Meyer Beatrix által összeállított napló jól választott szemelvényei magukkal ragadják az olvasót a magyar kiadást érintő hibák ellenére is. A némileg elkeserítő végeredmény ismeretében nem igazolódott a kiadó azon merész kísérlete, hogy a Festetics Máriát kutató Béres Katalin helyett egy rajongói oldal üzemeltetőjét, illetőleg bloggert, Káli-Rozmis Barbarát kérték fel a szaklektori teendőkre a régóta várt, új magyar változat megjelentetéséhez. A szépségiparban – marketing tekintetében – jól hasznosított hasonló együttműködések egy forráskiadás esetében látványosan nem működnek. Noha szakmai alázattal és odafigyeléssel a hibák egy része korrigálható lett volna.
E hozzáértés hiánya különösen az Andrássy titkos minisztere: a grófnő és a politika című fejezet esetében szembeötlő. Az olvasó magára hagyatottsága itt egészen elkeserítő, különösen annak ismeretében, hogy a kérdéses témákról számos kiváló és ez esetben is jól használható monográfia született Andrássy külügyéri tevékenységéről vagy Lónyay Menyhért bukásáról. Az eredeti kiadványhoz hasonlóan sajnálatos módon a magyar változat mindössze a személynevek és néhány külpolitikai esemény feloldását tartalmazza. A legtöbb, fordítást érintő (Nádori Lídia munkája) súlyosabb tévedés is e fejezetet jellemzi, és így lesz a költségvetésből könyvelés, vagy az 1873-as gazdasági válságból bankcsőd. Igaz, korábban már meglepetten, némiképp elgondolkodva olvashattunk a 14 éves (mindenki által komolynak, koravénnek tartott) Rudolf trónörökös „ugrabugrálásáról” is.
Szintén vitatható a kiadó azon döntése is, amely az eredeti figyelemfelkeltő, ugyanakkor megtévesztő cím megőrzése mellett voksolt. Festetics ugyan lelkiismeretesen és önfeláldozóan teljesítette a vállalt kötelezettségeit, és ennek során közelebbi kapcsolatba kerül(hetet)t úrnőjével, illetőleg helyzetéből fakadóan intim közelségből is szemlélhette őt, ám a királyné „bizalmas barátnője” (ellentétben Hunyady Karolinával vagy Ferenczy Idával) egyáltalán nem volt. A mellékletek egy részének (névmutató) elhagyása szintén nem indokolt. Ennek valamelyest áthidalására szerencsés volt a végjegyzeteket lábjegyzetekké alakítani. Noha a magyar változat az eredetinél lényegesen több, döntően formai jellegű hibát tartalmaz a szerkesztő tudományterületi járatlanságát igazolva.
A magyar érzelmű(bb) olvasókban egyébként is ellenérzést kelthet az osztrák nézőpontot hangsúlyosan érvényesítő kiadvány jelentősebb változtatás nélküli megjelentetése, amely a nyilvánvaló tárgyi tévedéseken túl a naplóíró elmarasztalásáig vezet. „Festetics Mária teljesen kritikátlan módon nem árulóként, hanem hősként tekintett Andrássyra.” Az Erzsébettel kapcsolatos toposzok terén sem törekedtek revízióra a szerzők, így meglepetten olvashatjuk számos más vitatható megállapítás mellett, hogy a történetírás a kiegyezés két főszereplőjének egyikeként (Deák mellett) Erzsébetet tartja számon.
A kötet sikerét minden hibája ellenére maguk a jól megírt, és az uralkodócsalád mindennapjaiba betekintést engedő forrásszövegek garantálják, amelyre a magyar közönség korábban is fogékony volt. A Faludi Ildikó és Kaján Marianna szerkesztette 2009-es változat ma már az antikváriumok várólistái miatt csak hosszas várakozás vagy jelentősebb anyagi ráfordítás révén szerezhető be. Reméljük, hamarosan egy javított, a magyar igényekre is figyelemmel lévő, átdolgozott naplóváltozatot tarthatunk majd a kezünkben. A kivételes életutat bejárt rendkívül intelligens, jó megfigyelő- és íráskészséggel bíró grófnő ugyanis a törekvéséhez hűen sikerrel örökítette meg Erzsébet mindennapjainak – szolgálatában megélt – 1884-ig ránk maradt periódusát.
