Corinne Crossley: Öngondoskodás kismamáknak | Falusi Dóra ajánlója
Könnyű beleesni, nehéz belőle kikecmeregni. Aki ugyanis a szupernő, pontosabb szuperkismama szindrómában szenved, hajlamos magát teljesen háttérbe szorítani a kisbabájával és a családjával szemben. Mert ezt várja el tőlük a társadalom és ezt várják el maguktól is. Ez a tabudöntögető könyv viszont abban segít, hogy a kismama ne csupán életben maradjon, de az öngondoskodás révén még jól is érezze magát a bőrében.
Ha most született meg a babád, mégis te vagy az, aki mindenki másnak előbb készíted el az ételét, mint magadnak; ha állandóan te fekszel le utoljára; ha mindig neked panaszkodnak, te pedig (szinte) sosem, akkor jó eséllyel szenvedsz szupernő, pontosabban szuperkismama szindrómában. Még akkor is, ha kikéred magadnak: nem szenvedsz te semmiben! És való igaz, életed egyik legkülönlegesebb szakaszába értél, hiszen anyuka lettél. Egy olyan élethelyzetben, amikor ösztönösen teljes odaadással fordulsz a kisbabád felé, csak egy kérdés marad: meddig lehet ezt bírni mind fizikailag, mind lelkileg?
Ebben az érzékeny időszakban, amikor minden a kis jövevényről szól, még jobban kell vigyázni a kismamák mentális egészségére – hívja fel a figyelmet az öngondoskodás jelentőségére Corinne Crossley tabudöntögető könyve, az Öngondoskodás kismamáknak. Az amerikai szerző két gyermek édesanyja, és közel tíz éve vezeti magánpraxisát mentálhigiénés tanácsadóként.
Persze a túléléshez tulajdonképpen nem kell sok minden. A szerző a terapeutájától még egyetemi évei alatt kapott tanácsot emeli ki: „Enned kell. Akkor is, ha nem akarsz. Legalább egy kicsit. Másodszor, aludnod kell. Legalább hat-nyolc órát. Tudom, hogy nehéz, de aludnod kell. Harmadszor pedig kommunikálnod kell másokkal. Lehetőleg a külvilágban. Ezeket a dolgokat kell megtenned. Ugyan nem jelentenek gyógyírt mindenre, de ha nem tesszük meg őket, a dolgok sokkal rosszabbra fordulnak.” Ahhoz azonban, hogy a kezdeti babaváró lelkesedés ne forduljon át kiégésbe (tegyük hozzá: egy olyan munkahelyen, ahol sohasem mondhatsz fel), ennél több kell.
Az evés, pihenés és kapcsolattartás, sőt az egyedül töltött idő is létszükséglet, az öngondoskodás azonban még ennél is több. Sajnos anyukaként hajlamosak vagyunk az ezen kívüli dolgokat valamiféle luxusnak tekinteni. Az öngondoskodás azonban szintén szükséglet, csak már nem pusztán ahhoz, hogy életben maradj, hanem ahhoz, hogy jól is tudd érezni magad közben. És ez legalább olyan fontos szempont!
Ennek azonban két fontos akadálya is van. Egyrészt a külső elvárások, a társadalmunk ugyanis a születés utáni időszak teljes felelősségét jellemzően a kismamákra hárítja.
Összehasonlításképp: Norvégiában az apák 70 (!) százaléka vesz igénybe gyerekgondozási szabadságot közvetlenül a kisbaba születése után.
Magyarországon azonban, bár a jogszabályok itt is megengedik, ez még olyan ritka, mint a fehér holló. Ahogy azt Szél Dávid pszichológus találóan megfogalmazta társadalmunk hozzáállásáról: „az apaság jog, az anyaság kötelezettség”.
Másrészt, de nem függetlenül a fentiektől, a saját lelkiismeretünk is nagymértékben akadályozhat minket abban, hogy kicsit eltávolodjunk a babánktól és a vele kapcsolatos feladatoktól. De ne vegyük ezt is a szívünkre. Evolúciós szempontból ez egy elengedhetetlen és ösztönös érzés, így vagyunk kódolva. Azonban, ahogy a szerző idézi Eleanor Brown írót, „üres tálból nem lehet meríteni”. Csak hogy egyértelmű legyen: kismamaként mi vagyunk a tál, amely mindig csak ad és ad. Márpedig egyszer mi is kifogyunk. Úgyhogy jobb megelőzni a teljes összeomlást.
Az Öngondoskodás kismamáknak a szülés utáni első év, ezen belül is az első hetek, hónapok krízishelyzeteire kínál hasznos segítséget. Ez az időszak ugyanis a legkritikusabb. Nem csak azért, mert a szülés utáni valóság (etetés, altatás, a sírás kezelése, az egymásra hangolódás) gyakran nem úgy alakul, ahogy azt a terhesség alatt elképzeltük, hanem mert a hormonok tengerében hol a babánkkal való teljes összeolvadás, hol a teljes idegrendszeri és fizikai kimerülés között ingázva botorkálunk el a rutinosabb napokig.
Crossley kendőzetlenül beszél minden kényes témáról: hangulatzavarok, testkép, étkezési zavarok (nem is gondolnánk, hány nőnél indul el ilyenkor egy később már nehezen orvosolható folyamat), szex (amikor már csak kötelesség). Nem oktat ki, nem tanít, tanácsai nagyon is be- és megfogadhatóak: „az öngondoskodástól nem lesz egyszerűbb az anyaság, csak kevésbé lesz nehéz.”
A már említett okok miatt a kismamák kiégésének témája nálunk még tabunak számít. Ez a gondolatébresztő könyv segíthet abban, hogy ez megváltozzon. Crossley a nőket szólítja meg, de a legközelebbi hozzátartozóknak is érdemes forgatniuk a könyvet, ha úgy érzik, szeretnének segíteni, de valamiért mégsem megy úgy, ahogy gondolták. Az öngondoskodást tanulni kell. És ha ebben segítséget kap a kismama, már sokat tettek a babáért is.