Tompa Gábor: Van még könyvtár Amerikában? | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
A világot járó, számos díjjal elismert színházi rendező, a kolozsvári teátrum emblematikus alakja ’89 óta ír verset, 1990 óta mégis ez az első Magyarországon megjelent önálló kötete. A „nagy metaforák” és „cifra sorok” helyett a botrányokat vette sorra nem kevés kétségbeeséssel és maró iróniával.
Még bele se merültünk a költészet gyönyörébe, máris jön a figyelmeztetés, hogy itt bizony szó sem lesz szépelgésről. „Pofozzál meg, ha szép verset írok!”, szól Tompa Gábor mindjárt a nyitó vers (Provokáció a múzsához) első sorában az ihlet állítólagos őrzőjéhez. Így ki kell dobni a vers szövetéből a „cifra nyelvű sorokat” és a „nagy metaforákat” is. De hogy mi lesz akkor a téma? Hát minden, ami nem szép: „lelkünk rusnya bugyra, / botrány, amiről szólni sem bírok!”
Botrányból viszont akad bőven. Sem a múlt, sem a jelen nem fukarkodik e tekintetben. Az első nagy skandallum hiába több mint százéves már, egy erdélyi származású világjáró kozmopolita mégis mindig a bőrén érzi. Trianon ugyanis még mindig nem távoli történelem, hanem máig ható sérelmek és bosszúságok csokra. Leginkább pedig alaktalan gyűlölet. Ezért sem tanácsos román autóval járkálni Pesten: „Otthontalan hazában / koldulsz üdvöt, / rendszámodért már / letörik a tükröt”. Ezért is lesz az anyaországból banyaország, az anyanyelvől banyanyelv, az oly kívánatos magyar-magyar szószedetből agyar-agyar szótár.
És botrány ugyanígy a pandémia is, illetve a nyomában mindenhová beszivárgó, fojtogató szorongás és félelem (Furcsa tavasz, Pszichózis), mert „a vég robog felénk, mint gyorsvonat, / hogy tékozló reményeink elüsse” (Gigászok alkonya). De arra is jó, hogy előcsalogassa a gyilkos iróniát a határon átlépő „tünetmentes betegből”, akit „fertőtlenítő mesterdoktorok” egész sorfala fogadott, hiszen ennyire féltik az egészségét. Ám ő csak úgy frivolan odaszúr nekik: „terjeszthetném pult alatt a vírust, / mint színházi vagy irodalmi stílust, / amelytől görcsbe rándul sok farok.”
A legnagyobb skandalum viszont jóval ártalmasabb a fentieknél. Ez pedig a szellemi leépülésünk és sorvadásunk, illetve, ami ezzel összefügg, agresszió a kultúra értékei iránt. Az erről tudósítő versek alaphangja a kétségbeesés és a magányosság érzete, mert bizony költőként „nehéz egyedül / kutatni ott, hol elnémult a Szellem” (Lábjegyzet egy versciklushoz). „Virtuális világháború” dúl, amelynek sokszor arctalan katonái alkotják a „világhálón kúszó szolgahadat”, tagjai pedig jobb híján sok-sok kósza hírt böngésznek fröcsögve (Huszonegyedik század). A kultúra hiánya, „a könyvtárba hatoló halál hidege” jellemzi a kort, melegedni legfeljebb az „interneten gyújtott máglya” mellett lehet, amelyet a „tudatlanság egyetemére” érkezett „vackor doktorok” táplálnak nagy-nagy lelkesedéssel. Az apokaliptikusnak tűnő hangon viszont sokszor átüt a keserűségbe oltott humor, a provokáció gesztusa. Igen, „könyvek hullnak sötét kukákba”, és velük enyésznek el az „öröklétet leső” írók is, de nem tűnik el minden: „Mentsék nevük világportálra, / kik érted haltak, Szent Személytelenség!” (Visszapillantó tükör).
A drámai hang így vált át tudatosan csipkelődő, mindent kifigurázó regiszterbe, miközben harsányan nevetünk a saját tragédiánkon. Így lesz paródia Arany nyomán (Juhtyúb rátalál Mityúkra), de megidézzük József Attilát, Baudelaire-t, Adyt is. Mintha jó színészként egyszerre hordaná mindkét maszkot: a nevetőset és a sírósat, és amikor az egyik már túl sok lenne, azonnal átvált a másikba.
Tompa Gábor a kilencvenes években a kolozsvári színház igazgatójaként és egyre jelentősebb rendezőként szerzett magának hírnevet Erdélyben, Romániában, a világban. Ikonikus rendezései voltak Ionescótól A kopasz énekesnő vagy Gombrowicztól az Operett. A teátrumot nem a népszínház felé vitte el (holott igen sokan ezt várták el tőle), hanem a művészszínház felé, amely jelentős ellenállást váltott ki. A Van még könyvtár Amerikában? ennek nyomait is őrzi. „Az embert, ha színházigazgató, / mindenki gyűlöli” (Protokoll). „Családnevem / több álszent káromolta, hiszen feltett // szándéka volt a középszernek, / hogy feltörlik padlójukat velem” (Levéltári jegyzet).
Ma már felsorolni is nehéz lenne, hogy hány helyen rendezett a világban és mennyi díjat és elismerést kapott. Első verseskötete 1989-ben jelent meg (Óra, árnyékok), azóta írt gyerekverseket, illetve – talán ezek voltak a legérdekfeszítőbb munkái – „négykezeseket” Visky Andrással és „kétbalkezes szonetteket” Kovács András Ferenccel. Öt önálló kötet után ez a második Magyarországon megjelenő könyve, harminc évvel ezelőtt, 1990-ben jelent meg Készenlét címmel az első a Héttorony kiadónál. Talán emiatt sem véletlen, hogy a mostani elég sok aktuális témát érint, vagy csak finom humorral ad pontos látleletet a félig idegen és félig ismerős szemével: „száll a szeretet örökre / felebaráti körökre” (Bevándorlás).
De ugyanolyan hangsúlyos szerepet kap az a tény is, hogy már elmúlt hatvan, ebben a korban pedig már nem ujjgyakorlat a szembenézés önmagával vagy épp a végzettel (LX. felé, Vérrögszonett, Egy évforduló margójára). Mint ahogy az sem, ha a lírai én intenzívebb párbeszédet folytat a Teremtőjével (Kárhozat, Ürügyek a folytatáshoz). S miközben igen kötött pályán mozog, hiszen legfőbb formája a szonett, és a három versciklusba 17-17 költeményt válogatott be, a kötetet ugyanúgy jellemzi a lázadás, a szenvedély és a már említett, időnként mindent felülíró irónia, amely nem leplezi mélységes aggodalmát. Hiszen mállik, hasad, porlad az a világ, amelyben a múzsákat még nem kellett provokálni, és szinte maguktól jöttek a nagy metaforák.
TOMPA GÁBOR korábbi művei: Tükör által; A tatu hozománya; Lidércbánya
