Spiró György: Mikor szabad ölni? | Benedek Szabolcs kritikája
Önéletrajzi visszaemlékezés, műelemzés, politikai disputa, irodalmi portré, olvasónapló, kultúrtörténeti áttekintés, történetfilozófiai töprengés – és ez csupán egyetlen kötet! Spiró György új esszéiben (a szerzővel itt olvashat interjút) az olvasás örömétől, az SZFE ügyén és az elveszített olvasókon át arról is töpreng, morfondírozik és mesél, hogy milyen volt az az idő, amikor Kertész Imre gépírónője volt.
Az elmúlt hónapokban számos könyvespolcot láttam. Azok közül, akik a járvány idején interjú vagy egyéb megszólalások kapcsán online bejelentkeztek a különféle tévéműsorokba és internetes csatornákba, többen is könyvespolc előtt ültek. Miközben igyekeztem hallgatni őket, a mögöttük sorakozó könyveket néztem. Némelyik kötet ismerős volt a gerincéről, és ha viszonylag rövid időn belül többször is bejelentkezett az illető, akkor próbáltam kifigyelni, látszik-e a könyvekben valamilyen változás. Került-e újabb az addigiak közé, esetleg egyiket vagy másikat levették-e polcról, majd nem pontosan ugyanoda tették vissza.
Ilyet azonban – bár elég sok cikk és poszt született arról, hogy a pandémia alatt rengeteget olvastunk – nem nagyon fedeztem fel. A könyvek, legalábbis első benyomásra, általában ugyanúgy helyezkedtek el a polcon, mint azelőtt, se a helyük, se a dőlésszögük nem változott. Bár az is lehet, hogy egyszerűen nem volt módom ezt alaposan megfigyelni. Olyanról ellenben hallottam, aki eme bejelentkezések hatására könyvespolcot ábrázoló posztert rendelt maga mögé. Merthogy online konferenciákon és megbeszéléseken az a menő, ha a háttérben könyvek sorakoznak. El is gondolkodtam, vajon mi lehet olcsóbb: egy ilyen posztert elkészíttetni és fölhelyezni, vagy vásárolni két-három tucat könyvet akár egy antikváriumból? Díszítőelemnek elég annyi, több úgyse látszik a monitoron.
Mindez felszínes benyomások alapján mintha azt jelezné, hogy a könyveknek manapság is van presztízsük.
Ugyanakkor az utóbbi években miközben a kiadott könyvek száma nőtt, a példányszámuk csökkent. Ami arra utal, hogy egyre kevesebben olvasnak, azok viszont sokfélét. (Egy másik olvasat szerint egyre többen írnak, amit kevesebben olvasnak.) Részemről, ha olyan helyen járok, ahol korábban még nem, az egyik első dolgom mindig a könyvespolc gyors szemrevételezése. Már persze ahol van ilyen. Egyre több, magát értelmiséginek (létezik még a kifejezés?) valló családban tapasztaltam, hogy kimondottan könyvespolcuk nincs – az a néhány, jobbára ajándékba kapott díszes kötet elfér az óriásképernyős tévé állványzatának alsó rekeszeiben is, ahol hajdan a DVD-lejátszó kapott helyet. (Utóbbi ugyancsak eltűnőben van.)
Pedig „aki olvas, más életekbe, más közegekbe, más korokba nyer betekintést, ezáltal nem teljesen védtelen a számára adatott korszakkal szemben, és nem tekinti elrendelésnek, amiben él. A szépirodalom, a jó mese az elmén kívül a lélekre is hat, az előző nemzedékek tapasztalatait a leghathatósabban adja át, ezért tiltják, amikor tehetik”. Ezt Spiró György írja most megjelent esszékötetének, a Mikor szabad ölni? nyitó darabjában, amelynek stílusosan az a címe, hogy Olvasni jó. Tömören szólva: igaza van. Ezt a könyvet például egyetlen este végig lehet olvasni. Főként, mert az ember nem érez késztetést arra, hogy félretegye.
Leginkább olvasóbarát, rövid esszék vannak benne, de akad egy-két hosszabb darab is. Tematika szerint csokrokba gyűjtve. Van például néhány színházi témájú írás, a SZFE-től kezdve – ahova, mint most elolvashatjuk, hajdanában Spirót nem hívták meg a drámaíróosztályba, így legalább megtudta, milyen érzés volt nem bekerülni a(z akkor még) főiskolára, ahol később megtiszteltetés volt a minimálbér töredékéért is tanítani – Hamleten, valamint Csehovon és Füst Milánon át a Bánk bán ürügyén a nemzeti drámáig. Ezt a blokkot követi a könyv legalábbis számomra legemlékezetesebb három szövege. Az első Kertész Imre első feleségéről, Albináról szól (hogy milyen módon jelent meg az ő életében egy későbbi miniszterelnök, azt nem spoilerezem el), de nem mellesleg Kertészről is. A második (temetési beszéd) kimondottan Kertészről, akinek – ez derül ki a harmadik szövegből – Spiró egyszer a gépírónője volt (nem elírás, így szerepel az esszé címében).
De van itt visszaemlékezés az íróként és műfordítóként kevesebbet emlegetett Göncz Árpádról, továbbá egy bizonyítás arról, miért fontos alapmű Heltai Jenő pár éve megjelent, az ostrom alatt született naplója, meg némi kalkuláció, hogy kit hányszor és milyen formában szoktak idézni. („Nem mű, nem esztétikum, hanem egyes mondatok. Amiből egy-egy »szép« vagy »igaz« gondolatot nem lehet kivenni, az nincs. Egész alkotás sincs. Idézhető mondatok, maximum bekezdések kellenek. Bölcsesség kell. Irányultság kell, amivel egyetérthetünk. Lapos legyen az is, ami gömbölyű.”) És persze néhány műhelytitok. Például egy szöveg Gorkijról, ami akár elő-, akár utójáték is lehet a 2015-ös Diavolina című Spiró-regényhez.
A leghosszabb szöveg az MSZMP Központi Bizottságának 1958. október 13-ai ülését veszi górcső alá, nemcsak hátteret adva a Sajnálatos események című kötetben megjelent drámákhoz (kritikát itt olvashat a könyvről), hanem arra is fény derül belőle, mi köze van Spiró apjának a 2010-es Tavaszi Tárlat című regényhez. Elárulom, ebből kölcsönöztem a recenzió címét is. A KB-ülés jegyzőkönyvének tanúsága szerint Kádár emlegette úgy Zelk Zoltánt és Varga Domokost, mint azt a két személyt, aki „író vagy micsoda”. Amihez Spiró hozzáteszi: „Fogom alkalmazni a jövőben a foglalkozásomra: »Író vagy micsoda«.”
Írónak lenni tehát nem váteszi szerep, nem pátosz és fennköltség, hanem foglalkozás. Olyan, ami arról szól, hogy az illető jól megnézi a világot, benne az emberekkel, múltjukkal, jelenükkel és az életművükkel, aztán kicsit összegezve ezeket, megírja, mit gondol róluk. (Nem mellesleg ez egy olyan foglalkozás is, ami nincs igazán megfizetve, erre Spiró is kitér egy mondat erejéig.) Persze abban a reményben teszi ezt, hogy a végeredményt minden szubjektivitásával együtt – vagy éppen azért – mások is elolvassák. (Van a kötetben olyan szöveg is, amelyben Spiró azt számolgatja, hány olvasót veszített el az utóbbi évtizedekben az országból kivándoroltakkal.) Elvégre a leírt dolgokon túl a hang is fontos: nemcsak amiről, hanem ahogyan megnyilvánul.
Jelen esetben időről időre olyan szókimondó stílusban, hogy a hátunk is borsódzik tőle. Illetve bizonyos dolgokat olyan megvilágításba helyez, amikor is a rádöbbenésnek a meghökkentés az egyik eszköze.
Bizonyítva, hogy azzal is lehet újat mondani, ha a jól megszokott, bérletes helyünkről máshova ülünk a nézőtéren.
Így aztán valóban kijelenthetjük, hogy bizonyos tények mentén az I. világháború nem 1918-ban ért véget, hanem például Szovjet-Oroszország számára 1920-ban. És hogy azt, aki nálunk a Petőfi-sorokból kiindulva Bécs felé fut és gyáva, azt a szomszédban hősként ünneplik. Meg hát tényleg, a képviselőház nem is szavazhatott a Habsburgok trónfosztásáról, azt Kossuth egyszerűen bejelentette. Na és mi lett volna, ha az orosz cár elfogadja a Világos előtt neki fölajánlott magyar koronát? („Rossz belegondolni” – írja erre Spiró.)
Egy esszékötet csípősen ízes erejét az adja, amikor a benne lévő szövegek a múlton keresztül reflektálnak a jelenre. A kötetet záró szövegben például Spiró elmeséli, kik hogyan cselekedtek járvány idején az antik időben, és ebből mi öröklődött át mára. Jut eszembe: a mostani pandémiára vajon miért ragadt rá a koronavírus-járvány kifejezés? A járványokat eleddig nem kórokozókról, hanem az általuk okozott betegségekről nevezték el. (Influenzajárvány és nem influenzavírus-járvány. Pestisjárvány és nem Yersina pestis-járvány stb.) Talán mert mindig szeretnénk kitalálni valami fergetegesen újat. Vagy mert unos-untalan azt gondoljuk, hogy különlegesebbek vagyunk, és mások, mint az előttünk élők. Holott – írja Spiró – „az emberiség a természet része, és sem jobb, sem rosszabb nem képes lenni annál, mint amilyen. Ezzel kell beérnünk, bármennyire fáj is.” Azt hiszem, zárszónak ez minden tekintetben tökéletes.
SPIRÓ GYÖRGY legutóbbi művei: Sajnálatos események; Malaccal teljes éveink; Egyéni javaslat.
