Irodalmi hősök terápián

C. Hochbrunn – A. Bottlinger: Pszichiáter látott már? | Papp Sándor Zsigmond ajánlója

Ha Oidipusz egy nevelési tanácsadóhoz és nem a delphói jósdához fordul, akkor könnyen lehet, hogy nem öli meg az apját egy elmérgesedett vitában. De Drakula is megúszta volna és London sem borul vérbe, ha a szereplők közös terápiás csoportban beszélik ki a problémáikat. A szerzőpáros remek humorral ültette le Artúr királytól Harry Potterig a legfontosabb irodalmi szereplőket a kanapéra, hogy valljanak a maguk rejtett vagy nyilvánvaló lelki bajairól.

Az első tanulság valahogy úgy hangzik, hogy nem is olyan nagy baj, hogy a pszichiáterek nem írnak regényeket. Ha ugyanis ők ültek volna az íróasztal mögött, akkor a horrorirodalom alapművének szereplői egy terápiás csoportban oldották volna fel a konfliktusokat. Drakula vélhetően beérte volna vérkonzervekkel, vagy önkéntes véradókkal, akiket – dúsgazdag lévén – könnyedén meg is fizethetett volna, így nem kellett volna megharapdálnia fél Londont. Jonathan Harker, az ingatlanközvetítő iroda alkalmazottja és jegyese, Mina tán modern hármas házasságban éltek volna Drakulával kiegészítve, így a hölgynek nem kellett volna választania a bűnös szenvedély és a földhözragadt megbízhatóság között. Ha pedig Minának gyermeke született volna Jonathantől, akkor a vámpír tán még apai szerepkörben is kipróbálhatta volna magát.

Ezer százalék, hogy ez a változat a viktoriánus kor Angliájában jóval nagyobb botrányt kavart volna, mint a vérszívó legvadabb története. Ez az idill, amikor a vámpír már nem a kitaszítottak és megvetettek, tehát pusztulásra ítéltetettek csoportjába tartozik, hanem már „társaság- és házasságképes lény”, csak a mi korunkban következik el Stephenie Meyer fotogén tinitrilógiája révén.

Ám bármekkora botrányt is kavart volna a mai fülnek tetszetős és megnyugtató megoldás, soha nem teremtette volna meg a vámpír örökzöld kultuszát, sosem lett volna az irodalom alapműve, a rémtörténetek eredője. Az irodalom ugyanis – mint ahogy ez ebből a félig tréfás, félig komoly könyvből is kiderül – antiszociális elemek, Asperger-szindrómások, pszichopaták, függők, egy szóval kanapéra kívánkozó páciensek egész sorától lesz az, ami. És a kibeszéletlen, elmérgesedő, traumákkal terhelt konfliktusoktól.

Ettől függetlenül igen érdekes (és roppant ironikus) gondolatkísérlet pszichiáter elé terelni a nyugati irodalom leghíresebb hőseit. Vajon mi történt volna, ha idejében szakemberhez fordul Oidipusz király, Winnetou, Rómeó és Júlia, a bogárrá változott Gregor Samsa, Sherlock Holmes, vagy éppen Harry Potter és Christian Grey A szürke ötven árnyalatából? Egyrészt mi, olvasók búcsút intettünk volna az izgalmaknak, másrészt ők maguk elkerülhették volna a végzetüket. Más kérdés, hogy a „gyógyulásuk” messze nem hozott volna nekik örök életet. Kit érdekelne a nyugdíjas Rómeó és Júlia, vagy a lehetséges Asperger-szindrómájától megfosztott Sherlock, a felelősen cselekvő Oidipuszról már nem is szólva.

Claudia Hochbrunn civilben veszélyes bűnelkövetőkkel foglalkozik igazságügyi és klinikai pszichiáterként, míg Andrea Bottlinger sci-fi és fantasyregények szerzőjeként ismert – ők ketten hozták tető alá a Pszichiáter látott már? című rendhagyó irodalmi áttekintést. Alapvetésük, hogy „egy kultúra értékrendje és előítéletei mindig belopakodnak az adott kor műveibe”, így a főszereplőkön és sorsukon keresztül beláthatunk az adott társadalmat uraló gondolkodásba, és ráláthatunk a kor emberét befolyásoló, olykor eltérítő defektusokba. Illetve azt is láthatjuk, hogy milyen „megoldások” születtek minderre.

Kissé illúzióromboló olvasni, hogy ifjúkorom kedvenc hőse, Winnetou a pszichiáter szemében egyrészt skizoid jellem, másrészt pedig aszexuális nerd, akinek „a szenvedély, az azzal együtt járó kontrollvesztés miatt, mindig is valami gyanús dolog volt”.

Oidipusz esetét is (akinek nem sok köze van a róla elnevezett komplexusról, hiszen épp azért halmozott hibát hibára, mert el akarta kerülni a jóslatot) másként látjuk, ha a gyermekkori traumák elhallgatása, a titkok kibeszéletlensége felől nézzük. A „diagnózis” ugyanakkor itt is lesújtó: a pszichopata hajlam a tragikus hős dicsőség- és hatalomvágyában mutatkozik meg, de híján van az empátiának, és túl gyenge ahhoz, hogy vállalja a következményeket.

A szerzőpárosnak természetesen nem az a célja, hogy lerántsa a porba a bálványainkat, csupán arra törekednek, hogy egy egészen új szempontból és némi frivolitással vegyék szemügyre a már ezerszer is átrágott alapműveket. Igen érdekes például Drakula üldözése és elpusztítása kapcsán arról elmélkedni, hogy mindebben a korabeli birodalmi szemlélet is munkál, amely lenézett mindent, amit nem értett vagy nem akart megérteni. És persze mindent elkövetett, hogy kordában tartsa a női szenvedélyt, amelyet veszélyként érzékelt a férfiak uralta társadalomra.

Viccesen komoly felvetés az is, amikor megpróbálják megfejteni, hogy miért lett akkor siker E. L. James bestsellere. Talán azért, mondják a szakértők, mert A szürke ötven árnyalata „tökéletes fantáziavilág azoknak a nőknek, akik szeretnék, ha gondoskodnának róluk, ugyanakkor uralkodni is akarnak”. Azon nők viszont, akik nem milliárdosra, hanem elkerülhetetlen súrlódásokkal együtt járó, ugyanakkor egyenjogú kapcsolatra, valamint önálló karrierre vágynak, jobbára értetlenkedve forgatják a regényt.

A Pszichiáter látott már? megállapításait – minden frivolságuk ellenére – igen jól lehet alkalmazni a házi feladatok megírásában is, hiszen olykor egészen váratlan szempontokat vetnek fel, és teszik még érthetőbbé a cselekmény rejtett rugóit. Mindemellett pedig jól lehet szórakozni a kanapéra fektetett hősök szeretetreméltó gyarlóságain.