László Ferenc: Honi bestiárium | Révész Sándor kritikája
Dobjanak el minden klasszikust, örökzöldet és halhatatlannak kikiáltott írót vagy könyvet, mert ebből a kötetből egészen új szerelmek vagy épp fellángolások bontakozhatnak ki az irodalomkedvelők számára. László Ferenc kritikus és történész a magyar irodalom elfeledett életműveiből és poros köteteiből ajánl a figyelmünkbe jó párat, és ne ijedjünk meg, ha a könyv végére érve az érdeklődésünk bizony hosszútávon is megváltozhat.
Veszélyes könyv. Nagyon veszélyes. Ha az idő pénz, akkor sok pénzt veszthet vele a kedves olvasó. Azon a rongyos tíz eurón kívül, amennyibe kerül. Ennek az irodalmi bestiáriumnak a bejárása ugyanis azzal fenyeget, hogy a látogató kedvet kap a bestiákhoz. Eszébe jut elolvasni egy rakás könyvet, amelyet soha eszébe nem jutott volna, ha be nem csábul ebbe az irodalmi roncstelepbe. Mintha nem maradna ki így is egy csomó könyv az életünkből, amelyet nagyon is eszünkbe jut elolvasni, csak nem telik rá idő!
Javarészt a Magyar Narancs elsüllyedt szerzőket megidéző sorozatában megjelent, kicsit feltáplált kisesszékből áll ez a kötet. Harminchárom elsüllyedt tollforgató portréja. A szerző és társai a Magyar Narancs olvasóinak kedvéért lebuktak az irodalom tengerének mélyére kincset vadászni az elsüllyedt életművekben, és megkülönböztetni a méltán és a méltatlanul elfeledett műveket.
László Ferenc sajnos meggyőzi az olvasót arról, hogy tudja, miről ír. Kénytelenek vagyunk elvörösödve belátni, hogy olvasta mindazt, amiről betűt ejt. Sűrű, kondenzált pályaképekkel szembesülünk, egy-egy műre sok betű nem jut. Oldalanként nagyon szerény becslés szerint is két-három kötetet kellett bekebelezni az esszék megírásához. Félezernél jóval többet! Csak abból, ami elsüllyedt. Ami a java után jön. És aminek az elsüllyedését csak annak ismeretében lehet értékelni, ami nem süllyedt el.
A recenzens fejet hajt és belátja, hogy az ő könyvmolysága nagyon is relatív molyság.
„Életműve újraolvasásra csábít”, ezt olvassuk például Thurzó Gáborról. A recenzensnek megvolt A szent, néhány novella, halvány emlékek régi tévéjátékokról, és, gondolta, ezzel a pasas a maga részéről el van intézve. Most pedig el kell hinnie, hogy az életmű záróköve, koronája, a torokrák szorításában írt „opus magnum”, a Belváros és vidéke egyszerűen nem maradhat ki az életéből. És hogyan is jutott volna magamtól eszembe, hogy a kormánypárti népszórakoztatásban elmerült Darvas Szilárd életművében lelhetek egy Karinthy Frigyes Így írtok tijéhez méltó egyedülálló remekművet?!
Persze a recenzens nem kezeskedhet László Ferenc értékítéleteiért olyan művek esetében, amelyeket maga nem ismer. Karinthy Ferenc duó-drámáját, a Gellérthegyi álmokat véletlenül ismeri, és egyáltalán nem ért egyet azzal, hogy az „legfeljebb historizáló empátiával megkedvelhető”. De hát úgysincs két ember, aki minden műről ugyanúgy vélekedne. Ott van például Mesterházi Lajos, akire igaz, hogy „a legtöbb könyve és egész élete ma már inkább csak kordokumentum, de a pályája elején és végén azért írt egy-két máig ajánlott olvasmányt”. Én azonban biztosan a Vakációt ajánlanám (és annak folytatását A bánatos bohóc kötetben), amelyről viszont László esszéjében szó sem esik.
Ez az esszékötet úgy olvastatja magát, mintha könnyed, szórakoztató nyári olvasmány lenne. Úgy tartja meg magában az olvasót, aki az első laptól az utolsóig jól érzi magát – miközben sűrű irodalmi, történelmi és életanyagon halad át.
Elveszett lehetőségek, félig kibomlott tehetségek, megtört pályák, drámai életutak, személyes és társadalmi tragédiák, morális útvesztők, árulások, hamisságok tömegén keresztül vezet az útja, kivételes sűrítő és kifejező erővel, árnyalt ítélőképességgel rendelkező vezető nyomában, aforisztikus útjelzők mentén. (Egy ilyen örökbecsű útjelző például Veres Péter helyét jelzi fölöttébb találóan és elegánsan: „Önmaga és kora számára Veres Péter mindig több volt egyszerű írónál, ám a mából visszatekintve úgy tűnhet: kevesebb is volt annál.”,
Familiáris közelségből – ironikus távolságtartással készülnek László Ferenc műhelyében az íróportrék. Éles körvonalakkal, frappáns summázatokkal, amelyek egy kurzivált bekezdésben előzik a törzsszöveget. A summázatot pedig a remek fejezetcímek. Kedvenceim: A negatív örökbecs robotosa (Fehér Klára), A besurranó szerkesztő (Galsai Pongrác), A hetvenkedő katona (Illés Béla), Az irodalmi buffó (Abody Béla), Az igazság ámokfutója (Nagy Lajos), Valakit visz a víz (Zilahy Lajos), Fittyet hányt (Gábor Andor). A probléma csak az, hogy a tartalomjegyzékből hiányoznak a bestiárium lakóinak nevei, holott egy ilyen kötetben nyilván nevek alapján kíván tallózni az olvasó. A címek mögé zárójelben bizony oda kellett volna írnia a neveket. Még jó, hogy az irodalmi bestiákat ábécé sorrendben helyezték el.
Azért persze vannak a recenzensnek hiányérzetei és megjegyzései is. A Gábor Andor portréból például hiányzik az az elemi erejű szorongás, megfélemlítettség, amellyel az író a nagy terror éveiben Moszkvában feltöltődött, s amivel Déry szembesült, amikor Gábor a halál küszöbén könyörgött neki, hogy írja át a Feleletet. Sőtér István, egyébként példázatosan árnyalt értékelésébe bele kellett volna férnie, hogy közutált „korifeusként”, „az irodalomtudomány hitbizományosaként” ő volt az, aki az Irodalomtudományi Intézetben teret adott mindenféle Nyugatról érkező irányzatnak, aki megvédte a strukturalistákat és egyebeket a nála is „hitbizományosabb” Pándi Pállal, Király Istvánnal szemben.
Móra Ferenc – legalábbis nyilvánosan – nem „viszolygott a kommüntől” 1919-ben, hanem harcias cikkeket írt a Tanácsköztársaság védelmében (Pl. Mementó, Szegedi Napló, 1919. április 1.), és leproletározta Petőfit a Tanácsköztársaság Petőfi-ünnepére írt versében: „Mienk voltál Te életedbe’ már, / Te csillagokig érő proletár!” Veres Péter vitairata, A paraszti jövendő nem 1947-ben, hanem 1948-ban jelent meg a könyvhétre. 1947-ben, amikor írta, még teljesen meg is felelt a kommunista párt akkori vonalának. Veres még 1948 tavaszán is egyszerre állhatott ki a kormány irányvonala és a saját vitairata mellett a Szabad Népben, csak 1948 nyarán történt meg az az agrárpolitikai fordulat, amely A paraszti jövendő kiátkozásához vezetett.
Az Almáskerttel viszont nem adhatta hozzá magát Veres Péter „a Nagy Imre által megindított új szakasz irodalmi életének kritikus hangvételéhez”, mert az még az „új szakasz” előtt íródott. Az sem egészen fair dolog, ha „korabeli pletykákat” (239. oldal) tényként veszünk számításba.
Egy ilyen kötetet nem olvasnak el, akik nem olvasnak sokat. Az irodalomban kevéssé jártasokhoz, a szűkebb szókinccsel rendelkezőkhöz tehát nem érdemes alkalmazkodni.
De azért a francia causeur (kb. nagy dumás) szó ismeretét ne tessék elvárni, és én sem szégyenkezem azért, mert a „lakatoslászlói nívót” olvasmányélmények híján nem tudom hová tenni.
