Írogatsz még?

Jakobovits Kitti: Irodalomterápia | Benedek Szabolcs kritikája

Vajon lehet-e jó író az, akit nem nyomaszt semmiféle trauma vagy fájdalom? És csak a szomorú vers lehet szép? Valóban antiszociálisak azok, akik sokat olvasnak? Az évek óta praktizáló pszichológus és irodalomterapeuta gördülékeny könyvében többek között erre a kérdésekre is választ keres. Persze néhány állításával – gyakorló olvasóként és alkotóként – könnyű vitába szállni, de lehet, hogy épp ettől válik igazán elevenné a pszichológiát is népszerűsítő mű.

Bevezetésként engedtessék meg pár személyes élmény. A címben szereplő kérdést például egy régi ismerősöm tette föl évekkel ezelőtt, egy váratlan találkozás alkalmával, amikor néhány udvarias mondatot váltottunk arról, hogy milyen rég nem futottunk össze, és hogy ezen idő alatt mennyi minden történt – külön-külön – velünk. A beszélgetés során egy pillanatra megtorpant, összeráncolta a homlokát, mintha eszébe jutott volna valami, majd hirtelen megkérdezte: „Írogatsz még?” Amire én a kérdés hangsúlya hallatán némiképp elbizonytalanodva, de azt válaszoltam, hogy: „Igen”. Az ismerősöm ekkor megcsóválta a fejét, és azt mondta: „Azt hittem, már kinőttél ebből”. Ezt követően váltottunk még néhány üresen kongó mondatot, majd elköszöntünk egymástól.

A másik élmény apámmal esett meg, aki egy vidéki író-olvasó találkozó alkalmával odalépett az idősebb, híres szerzőhöz, és miután megkérte, hogy írjon pár sort az eléje tolt könyvbe, hozzátette, hogy egyébként az ő fia is írogat. Az idősebb, híres író dedikálás előtt fölemelte a tollát, és közölte, hogy a kijelentés téves. Olyan ugyanis nincs, hogy valaki írogat.

Az ember vagy ír, vagy nem. Mosogatni lehet, írogatni nem. Az a kérdés már csak bennem merült föl, hogy vajon olvasgatni lehet-e vagy sem.

Azt meg már egy hajdani tanárom jegyezte meg, látván kamaszkori depressziómat és mélabúmat – és aki nem mellesleg azt is tudta, hogy este, zseblámpával a takaró alatt, nemcsak olvasok, hanem úgymond írogatok is mindenféle dolgokat –, hogy miközben belesüppedek a világfájdalomba, tartsam szem előtt, hogy minél magasabbra csap a szenvedés lángja, annál jobban lobog az alkotásé is. És ezt akár vigasznak vagy útmutatásnak is fölfoghatom. Ergo akkor fogok jókat és mélyeket írni, ha közben kellően megmártózom a valós vagy vélt szenvedés bugyraiban.

Utóbbi kérdés, egész pontosan olyan formában, hogy „lehet-e író, aki jól van” (ehhez kapcsolódva pedig, hogy csak a szomorú vers lehet-e szép), Jakobovits Kitti első könyvében is előkerül. A válaszhoz olvassuk el ezt a gördülékenyen megírt, olvasmányos művet, amelynek szerzője évek óta praktizáló pszichológus és irodalomterapeuta. Most megjelent munkája azonban nemcsak az irodalomterápia fogalmait, múltját, felhasználási területeit és kérdéseit járja körül, hanem kitér az irodalompszichológiára is.

A kettő közötti különbség elég jól megfogható és kitapintható: az irodalomterápia esetében az irodalom kerül terápiás közegbe, azaz a terápia a tárgy és az irodalom az eszköz, az irodalompszichológia viszont az irodalmat vizsgálja pszichológusszemmel, ott az irodalom a tárgy és a pszichológia az eszköz. Azt meg már a recenzens teszi hozzá, hogy a két halmaznak metszetei is vannak, például az említett két kérdés találkozása, azazhogy lehet-e elég mélyeket, valódikat és úgymond ütőseket írni bizonyos traumák nélkül, illetve a művek csak akkor használhatók-e terápiás céllal, ha maguk is bizonyos traumákról szólnak vagy traumák jegyében íródtak.

Jakobovits Kitti könyve érezhetően elsősorban nem a szakmának és a kollégáknak szól, hanem az általában vett – avagy valamelyest szűkítve a kört: az olvasni és irodalmat szerető – közönségnek.

Itt azonban álljunk meg egy szóra. Miközben a szerző forrásvizsgálatokra is támaszkodva elmondja, hogy a történeteknek és a történetmesélésnek mindig is fontos szerepe volt – ez az olyan, a hétköznapi életet leíró köznyelvi kifejezésekből is kiderül, mint hogy „új fejezetet nyitok”, „száz szónak is egy a vége”, „regénybe illő” és így tovább –, illetve, hogy az írás egyik fontos célja a világ és a körülöttünk folyó dolgok megértése, arra igazából nem tér ki, mit is kell tekintenünk terápiás szempontból irodalomnak. Helyesebben evidenciaként érzékelteti – és erre utalnak a példaszövegek is –, hogy irodalom az, amit némi leegyszerűsítéssel és elitizmussal általában magasirodalomnak, pontatlanabbul pedig szépirodalomnak szoktunk nevezni.

Közben kiemel két külön, sajátos zsánerekkel leírható műfajt. Az egyik a krimi (amit, és ez tényleg csupán zárójeles megjegyzés, lehet magasirodalmi eszközökkel is művelni, de lehet belőle lektűr is), amelynek népszerűségéhez ugyancsak tudunk pszichológiai magyarázatokat és okokat találni, mind az egyes olvasókat tekintve, mind általános szempontok felől nézve. A másik a slam poetry, amit új műfajnak tartunk, miközben a gyökerei az archaikus időkbe nyúlnak vissza, és speciális befogadási csatornákat nyit meg alkotó és olvasó, azaz hallgató között.

Az Irodalomterápia című kötet tehát afféle népszerűsítő pszichológiai munka, amely nagyobb közönségnek szól. A fentieken kívül olyan, a közérdeklődésre méltán számot tartható kérdéseket is körbejár, mint például hogyan is állunk a könyvmolyság közhelyes jellemzőinek valódiságával, és hogy valóban antiszociálisak-e azok az emberek, akik sokat olvasnak, illetve ez tényleg gyakran afféle kényszerű pótcselekvést jelent-e, a valódi élmények és tapasztalatok megszerzése helyett. (Annak idején magam is megkaptam, hogy míg én a könyveimmel voltam elfoglalva, addig mások nyakig merültek az élet sűrűjébe, és valódi tapasztalatokat szereztek az olvasmányélmények helyett.)

A szerző arról is szót ejt, hogy milyen az irodalomterapeuta viszonya az olvasáshoz, egyáltalán kiből lehet irodalomterapeuta – értelemszerűen abból, aki szeret olvasni, és tudja, mit hol kell keresni a könyvespolcon.

Továbbá arról, hogy a terápiás céllal születő műveknek mennyire és milyen mélységben kell esztétikai értékekkel bírniuk, illetve, hogy mennyiben más az anyanyelvünkön és az idegen nyelveken írott szövegek befogadása és pszichológiai értelemben vett hatásossága. Meg hogy például miben rejlik a művészi tehetség, és mennyiben kapcsolódhat ez bizonyos magatartásformákhoz, illetve, hogy terápiás célzattal – akár írás, akár olvasás szempontjából – van-e különbség próza és vers között.

És mindezeken felül számtalan más dolog is előkerül. A recenzens például gyakorló alkotóként bizonyos pontokon vitába szállna a szerzővel. Például ott, amikor azt állítja, hogy „ha úgy próbálunk megalkotni egy szöveget, hogy tudatosan a minél nagyobb hatás elérésére figyelünk, azzal föltételezhetően épp az ellenkezőjét érjük el, és inkább elveszítünk a terápiás rétegekből, nem pedig hozzáteszünk azokhoz”. Nos, itt a „föltételezhetően” szót valóban fontos hangsúlyozni, ugyanis ne feledjük, hogy az irodalomnak eszköztára és -rendszere van, amelynek pont az a célja, hogy azt a bizonyos hatást fölerősítsük, fokozzuk vagy nyilvánvalóvá tegyük. Azaz amikor egy szöveg ütős, annak lehet egyrészt az az oka, hogy ösztönösen annak született – de lehet az is, hogy a szerzője tudatosan, az irodalmi eszközök (nem mellesleg mesterségbeli tudást jelző) használatával szándékosan formálta ilyenné.

Hasonlóképpen említhetném meg azt is, hogy az alkotói fájdalom nem föltétlenül az alkotó személyiségében gyökerezik, amit terápiás eszközökkel lehet kezelni. Az alkotó ugyanis érzékeny ember, aki nemcsak a saját pszichéjében lévő folyamatokat vetítheti ki a műveire, hanem a külvilág történéseit is, amelyek kezelése már jóval túlmutat a pszichológia dolgain. De persze egy mű akkor jó és akkor működik, ha az olvasó szeretne vitatkozni az alapállításaival. Ez az irodalomterápia folyamatában is így van, ahogy az a Jakobovits Kitti által fölvázolt esettanulmányokból is kiderül. Egyedül azt nem értem, miért lett az a kötet alcíme, hogy: A könyvespolcod pszichológusszemmel. Erről ugyanis, legalábbis direkt formában kevés szó esik. Persze áttételesen valami mégis kiderül.