Linda Boström Knausgård: A Helios-katasztrófa | Papp Sándor Zsigmond kritikája
Egyfelől talányos és szűkszavú, másfelől pedig költőien áradó Linda Boström második (első) kisregénye. Bár a több értelmezést is megengedő könyvet néhol kibillenti az egyensúlyából a kissé elmért szenvedéstörténet, ám ettől még megőrzi erényeit. Például azt, hogy az írónő gyökeresen más utakat keres, mint a szupersztárrá vált férje.
Nem tudtam, és most sem tudok szabadulni a gondolattól: vajon kézbe vettem volna Linda Boström Knausgård könyvecskéjét, ha nem tudom, hogy ki a férje? Vagy ami még rosszabb: letettem volna a felénél, ha nem izgat, hogy mit és hogyan lehet írni a hírnév árnyékában? Tisztában vagyok vele, hogy mindkét kérdésfelvetés mélyen szakmaiatlan, és a bulvárlapok hasábjaira kívánkozik. Ám ettől még igenis dolgozott bennem a dilemma.
Karl Ove Knausgårdot a regényfolyama (Harcom) tette igazi szupersztárrá, több nyelvre is lefordították, a mű díjak özönét és számos vitát – leginkább Hitler művére hajazó címe miatt – indított el (mi magunk is írtunk róla az utolsó kötet kapcsán), és van, aki már a Nobel várományosaként emlegeti. Nálunk is tisztán látszik, hogy Linda Boström művei iránt csak a Harcom népszerűsége után mutatkozott érdeklődés: a második regénye jelent meg először (Isten hozott Amerikában), négy évvel az eredeti kiadás után.
A Helios-katasztrófa a svéd költő első regénye, eredetileg 2013-ban jelent meg. Mivel nálunk megfordult a regények kiadási sorrendje, elvileg összevethető lenne a kettő, ám ez teljesen nélkülözné a logikát. Legfeljebb azt láthatjuk, hogy A Helios-katasztrófa után hogyan finomodott, csiszolódott az elbeszélésmód, miközben megtartotta a formát (monológ) és valamennyire a témát is (tizenegy éves kislány mesél apja haláláról, csonka családjáról, pszichés problémáiról, többek között beszédképtelenségéről).
Egyébként meg két teljesen különálló világ: míg Karl Ove hömpölygő, nagyívű és már-már zavarba ejtően személyes – szinte a gyónáshoz közeli – prózát írt, addig Lindáé költői, talányos és szűkszavú.
A Helios-katasztrófa, akárcsak az Isten hozott Amerikában, inkább az elbeszélés felé közelít, csupán a nagyobb betűméret és a szellős tipográfia teszi, hogy kisregényként lehet kezelni. Stílusában pedig inkább a novella jegyeit viseli magán, és nem az epikus elbeszélés hagyományait követi.
Maga a mű kész talány. Másként mondva, több olvasatot is megenged. A fülszöveg inkább afelé terel, hogy Pallasz Athéné modernkori mítoszaként kezeljük. Hiszen Anna úgy „születik”, hogy kettéhasítja apja fejét, és máris ott áll páncélban és lándzsával a kezében. Azt nem tudni, hogy ez mennyire képletes, vagy mennyire „valóságos”: vér terül szét a padlón, mentő érkezik, de később már nincs szó a sebesülésről. Mint ahogy Anna istennői mivolta is elsikkad. Bár amikor egy pünkösdista család magához fogadja az elárvult lányt (mert az apját, vagyis „Zeuszt” skizofréniával kezelik a kórházban), akkor a gyülekezet előtt transzban görögül beszél a hívekhez.
A második részben, ami egy igen éles vágással követi az elsőt, már az esendő és halandó Annát látjuk, akit komoly pszichés problémákkal ápolnak egy szanatóriumban. Szinte alig tud beszélni, szuicid gondolatok és sötét víziók gyötrik.
Ez a fejezet voltaképpen a pislákoló értelem és a kapaszkodókat kereső emberi psziché naplója, vagyis gyökeres ellentéte annak a bölcsességnek, mint amit Pallasz Athéné jelképezett a görög mitológiában.
Igazából a cím sem ad különösebb kapaszkodót. Azt tudjuk, hogy Athéné születésekor Héliosz is megállt egy pillanatra odafönt, illetve a regényben is többször visszatér a fény és a sötétség motívuma, ám ezeket nem számítva, kész rejtvény a cím (vagy én siklottam át valami fontos felett.)
Szóval olvashatjuk A Helios-katasztrófát a mítosz modernkori változata felől, vagyis amolyan isten- és bölcsességkritikaként, miszerint az istenek mai megtestesülései bizony kész katasztrófák. Depressziósok és élhetetlenek, nemhogy másokon, de még magukon sem képesek segíteni. Egy ilyen istennő nemhogy a trójai háborút nem lenne képes eldönteni, de még a saját életével vívott küzdelmében is gyakorta alul marad. Vagyis emberi, nagyon is emberi.
Sokkal izgalmasabb viszont az az olvasat, ha Annát a skizofrén apja „teremtményeként” fogjuk fel, aki védtelenül bolyong a számára teljesen idegen világban. És a boldogság is akkor válik elérhetővé, amikor az utolsó jelenetben ismét találkozik a két fél, majd mintegy betetőzve (?) a gyógyulást (?) a lehető legkisebbre csökkentik egymás között a távolságot. Apa és lánya/teremtménye egy közös úszásban, a víz megváltó közegében ismét egyesül. Ez az értelmezési lehetőség szinte minden furcsaságot megmagyaráz a könyvben, hiszen így végig a psziché börtönében járunk. Amikor kint vagyunk a „valóságnak” tűnő világban, akkor is odabent maradunk.
Talán ebből is látható, hogy Linda Bolström könyvének legfőbb jellemzője a szűkszavú talány és a költői mondatok (Papolczy Péter remek fordítása). Számomra kissé elbillen a könyv: a második rész nyomasztó és levegőtlen szenvedéstörténete igencsak lehúzza a szöveget, és az ismétlődő víziók sem elég erősek ahhoz – sem költői, sem patológiai értelemben –, hogy pótolják a szinte teljesen eltűnő cselekményt. Bár kétségtelenül akadnak igencsak eltalált mondatok: „Láttam a hegyeket és a tenger fölött függő csillagokat, ahogy a mindenség felett mélyeket sóhajtanak”. És az is tagadhatatlan, hogy kevesen képesek a megbomlott elme és a fogódzókat alig találó psziché szívszorító utazását, kiútkeresését ilyen plasztikusan leírni. Ám a sok ebben a szófukar könyvben nagyon sok tud lenni.
A Helios-katasztrófa épp amiatt lehet jó, amiért (a volt férj, hiszen 2016-ban elváltak) Karl Ove művei rosszak: itt nyoma sincs a túlhajtott személyességnek, a magamutogatásnak, a költészetnek szánt fecsegésnek.
Ez a próza sokkal finomabb módszerekkel operál, egyrészt szinte lebeg a valóság díszletei felett, másrészt pedig nagyon is éles képet ad sebezhetőségünk poklairól. Vagyis Linda Boströmöt igenis lehet a saját jogán szeretni, bár ez messze nem az az irodalom, amit keresne és méltányolna a reflektorfény. Úgy is mondhatnám, hogy kevesek luxusa lesz a kulcsok és értelmezések keresése ebben a sok olvasói fantáziát feltételező szövegben.
LINDA BOSTRÖM KNAUSGARD legutóbbi műve: Isten hozott Amerikában.
