Patrick Smith: Üdv a fedélzeten! | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Egy könyv, amely segít eloszlatni a repüléssel kapcsolatos félelmeinket és téveszméket. Egy könyv, amely a pilóta szemével mesél a repülés történetéről, a gépeket levegőben tartó fizikáról, a repterek kényelméről és a biztonsági ellenőrzés megannyi hajmeresztő ostobaságáról. Mindenről, amit sosem mertünk megkérdezni a személyzettől. Egy könyv, amely még jobban megszeretteti velünk a repülést. És amivel most utazás helyett is utazhatunk.
Azok közé a – most már tudom – kivételek közé tartozom, akik élvezik a repülést. Szeretik a reptér kissé művi világát a túlárazott hamburgerektől a biztonsági ellenőrzésekig. És még a fapadosok enyhén szólva mérsékelt kényelmét is. Talán azért van ez így, mert elég későn, harminc fölött repültem először, és az a varázs máig kitartott. Persze volt néhány rázkódás meg turbulencia, amit én is úgy éltem át, mintha 900 métert süllyedtünk volna két másodperc alatt. Nos, Patrick Smith könyvéből kiderül, hogy ennél nagyobbat nem is tévedhetnék.
Neki pedig tényleg elhihetjük, hiszen egyrészt hosszú évekig pilótaként dolgozott, másrészt 2002 óta a Salon nevű online magazin rovatát viszi (Kérdezd a pilótát!), amelyben az internetes olvasóktól kapott kérdésekre válaszolt a környezetszennyezés húsbavágó témájától kezdve egészen addig, hogy hova érdemes ülni a gépen. Nos, turbulencia szempontjából a legrázósabb helyek hátul vannak, a farokhoz legközelebb, tehát oda az üljön, akinek a gyomra bírja a hullámvasutazást. Aki nem, az a legnyugodtabb helyekre foglaljon, vagyis minél közelebb a felhajtóerő középpontjához és a repülőgép súlypontjához: magyarán a szárnyakhoz. Bár – teszi hozzá – a két hely között nincs nagy különbség.
Ő maga, amikor egy éjjel Európába tartott az Atlanti-óceán felett, „szokatlanul durva” levegőbe ütközött. Ám még ekkor sem volt nagy a gép mozgása: „Mindkét irányban kevesebb mint 12 métert figyeltem meg. Legtöbbször 3, esetleg 6 métert. Az orr irányának változása pedig kimutathatatlan volt.” Ám ettől a konyhában még felborultak az ételhordó kocsik, az utasok előtt lepergett az életük, és azt hihették, hogy lassan már a pilóták is imádkoznak, miközben emberfeletti erővel küzdenek a fülkében. Pedig épp ellenkezőleg: „az egyik legrosszabb, amit egy pilóta tehet egy erős turbulencia alatt, hogy felveszi vele a harcot”.
Az Üdv a fedélzeten! című könyvnek az a hallatlan erőssége, hogy egyrészt a repülés közbeni (vagy előtti) félelmeinkre ad nagyon is racionális válaszokat, jól illusztrálva, hogy utasként mennyire hajlamosak vagyunk felnagyítani és kiszínezni a „halálos” élményeinket. Másrészt pedig ösvényt vág a kereskedelmi repülés körül keletkező elképesztő mennyiségű téves infók, hiedelmek és összeesküvés-elméletek között.
A chemtrail hívei itt is megtalálhatják a pofonegyszerű fizikai magyarázatot a repülőgépek húzta kondenzcsíkokról, ám ettől nekik a föld még nem lesz gömbölyű.
Engem viszont a turbulencia tényei mellett (még ha ettől a zötykölődés nem is múlik el) megnyugtatott egy másik „elméletem” cáfolata. Én is megvoltam arról győződve, hogy az utaskísérők vészhelyzet esetén nem tájékoztathatják az utasokat, és nem jelent túl sok jót, ha egymás közt pusmorgó személyzetet vagy üveges tekintetű stewardesseket látok magam körül. Nos, magyarázza el világosan a szerző, az üveges tekintet maximum a fáradtság számlájára írható, az utasokat igenis tájékoztatják a komoly üzemzavarról, mert erre szükség van „az evakuáció nagyon távoli esélye miatt”.
De ugyanolyan élvezetes a könyv, amikor a repülés története kapcsán felidézi azt a sokak életét befolyásoló fordulatot, amikor a repülés luxusa tömegek által elérhető, szinte már megszokott jelenséggé vált. Szinte költeményt ír a polgári repülés „legfontosabb fordulópontjáról”, a „a még mindig minden idők egyik legkelendőbb utasszállítójáról”, a Boeing 747-esről. (Az Airbus 380-asa viszont nem jön ki jól az összevetésből, az „esztétikai nemtörődömség csúcsaként” emlegeti.) De mi is meghatódunk az első repülést megörökítő fénykép felidézésétől. A Wright fivérek 1903-ban vitték végbe a csodát, és a pillanatot John T. Daniels világhírű fényképe örökítette meg.
Az Üdv a fedélzeten! tényleg nem hagy fehér foltot bennünk a repüléssel kapcsolatban. Azt is elmagyarázza, hogy az a böhöm nagy gép mitől marad fenn a levegőben (Orville Wright zseniális mondata szerint „A repülőgép azért marad fenn, mert nincs ideje leesni”). Őszintén beszél a környezetszennyezésről (a kereskedelmi repülés mindössze 2 százalékát teszi ki a fosszilis tüzelőanyagokból származó teljes kibocsátásnak), ám ez az utasok számával nőni fog. És miközben színesen mesél a saját élményeiről, a repülés iránti fokozhatatlan szerelméről, teljesen átérzi az utasokat bosszantó jelenségeket is, például a biztonsági ellenőrzés visszásságait.
A legabszurdabb történet ennek kapcsán az, amikor tőle, azaz a pilótától egy olyan „kést” koboztak el hosszas és megalázó procedúra után, amilyet egyébként a fedélzeten osztogatnak az étel mellé több ezer méter magasan. És az is megfontolandó, amit a kényelmes repterek kapcsán ír (miért van bőröndöket árusító butik a reptéren, amikor oda eleve csomagokkal érkezünk?). Ehelyett vegyes- és igen, könyvesboltot javasol (és nem olcsó válogatást a trafik egyik sarkában), ingyen wifit, zuhanyzókat, és hotelt rövid távú tartózkodásra (pl. óradíjas alvókabin formájában).
És feljegyeztem magamnak, hogy amikor véget ér a pandémia, és megint lesz értelme az utazás szónak, akkor ne hagyjuk ki az amszterdami „Kölyökerdőt” (ahol a szerző is játszana, ha senki nem látná), a szingapúri pillangókertet vagy a kuala lumpuri esőerdőt. Igen, ezt mind-mind a reptéren belül!
