Vaclav Smil: A számok nem hazudnak | Daniss Győző kritikája
Talán már az is elegendő lenne, ha nem az érzelmeinknek, hanem a számoknak hinnénk. Amelyek például világosan megmutatják, hogy az irdatlan környezetszennyezés árán előállított élelmiszerek milyen megdöbbentő részét dobjuk szemétbe, vagy rakódik le felesleges kalóriaként. Vagy milyen áron teszünk meg egy kilométert. Vaclav Smil műve egyszerre számszerű tűnődés és keserű kijózanodás korunkkal és jövőnkkel kapcsolatban. És megkerülhetetlen olvasmány.
A cseh-kanadai közgazdász és környezetkutató, Vaclav Smil 2020-ban jelentette meg az elmúlt évtizedben született hetvenegy írását tartalmazó, A számok nem hazudnak című kötetét (a magyar fordítás Kelemen László érdeme). A címe tökéletesen igaz: hiszen +3 meg +3 az koroktól, világrészektől, hőmérséklettől, politikai rendszertől függetlenül +6, és az sem kérdőjelezhető meg, hogy +8 köbgyöke az +2. Az pedig nem a számok bűne, hogy ilyen-olyan emberi tevékenység nem egyszer – jócskán tapasztalhatjuk ezt napjainkban is! – bűnrészessé, a valóságot meghamisítani igyekvők tettestársává teszi némelyiküket.
Eközben sem feledkezhetünk meg azonban arról, hogy a számok „rátartiak”. Csak azoknak tárják fel az igazságot, akik előítéletek nélkül figyelik, olvassák, nézik őket, és akiknek legalább annyi matematikai ismeretük van, hogy egy tonna nem száz, hanem ezer kilogramm, hogy a millió nem milliárd, és ha valami másvalaminél egy, két, három nagyságrenddel kisebb vagy nagyobb, az az alapmennyiségnél tízszer, hússzor, harmincszor kisebbet vagy nagyobbat jelent. Könyve főszereplőihez hasonlóan Vaclav Smil sem hazudik. Amit bizonyosan tud/tudhat, azt bizonyossággal írja le. Amiről pedig csak becslései vannak/lehetnek, azt mindenütt jelzi. Ebben a szellemben ír valóságunk sok-sok fontos mozzanatáról.
A számoknak a valóságot sokrétűen, színesen bemutatni képes erejét, lehetőségeit már a kötet legelső, Mi történik, ha kevesebb gyermek születik? című írása is jól példázza. A kisesszéből megtudjuk, hogy a 19. században a világon 7-8 volt a teljes termékenységi arány, a nők átlagosan ennyi gyermeket szültek. Ami a halva születések nagy száma és a nagyon gyakori kisgyerekkori elhalálozás miatt természetszerűleg nem jelentette azt, hogy ugyanennyien meg is érték a felnőtt korukat.
Azóta a születésszám világátlaga csökkent, de kontinensenként nem ugyanolyan mértékben. Az egyik szélen Európa: 2019-ben az egy nőre jutó átlagos születésszám például 1,3 volt Spanyolországban, míg Olaszországban, Romániában, Ukrajnában, Görögországban, Horvátországban 1,4 volt (Magyarország adata – teszik hozzá lábjegyzetben a szerkesztők – 1,51). Ezzel szemben Afrika legtöbb országában a felmérések napjainkban is 5 és 6 közötti átlagot mutatnak, a legnagyobbat, 7,5-et Nigerben (és az ott élők szerint 9,1 lenne a kívánatos szülésszám).
Mindezek következtében amíg 1900-ban a világ népességének 18 százaléka élt Európában, ez a szám 2020-ra 9,8 százaléknyira csökkent. Ázsia aránya rohamosan növekedett, Smil előrejelzése szerint pedig 2020 és 2070 között Afrikában születik meg a világ gyermekeinek háromnegyede. Az írás címében föltett kérdésre pedig az a válasz, hogy az 1,5-ös születésszám-átlagot el nem érő országuk a népességük csökkenését csak bevándorlók beengedésével tudhatják megállítani. Ám ezt – úgy véli a szerző – aligha fogják megtenni.
Nem kevésbé tartalmas számokat sorakoztat Smil a különféle közszolgálati járműtípusok energiafelhasználását ismertető szövegeiben.
Adatai szerint városi forgalomban egy személyautó kilométerenként két megajoule energiát fogyaszt. Ha tehát egyedül ül benne a vezető, akkor egy „utaskilométer” két megajoule-t igényel. Ha ketten ülnek a kocsiban, akkor ez a szám megfeleződik, ha hárman, négyen, akkor harmadolódik, negyedelődik egy utaskilométer energiaigénye, ára. Ez könnyen belátható, még akkor is, ha nem tudjuk, hogy eszik-e vagy isszák a megajoule-t, hogy az egy joule akkora teljesítmény, munka, energia, amennyi – például – 102 grammot 1 méter magasra képes fölemelni.
A szerző felsorolja, hogy a metró csúcsforgalomi időben 0,1, az intercity vonat 0,2-0,4, az utasszállító repülőgép pedig 1,5-2 megajoule-lal viszi el utasait egy kilométer távolságra. A kötet egy másik írásában pedig azt olvashatjuk, hogy a kereskedelmi légijáratok évenként 4,1 milliárd utast szállítanak, akik összesen 7,69 billió utaskilométert repülnek. Elképzelni is nehéz, hogy hány megajoule-t kell előállítani ehhez a teljesítményhez. És korántsem biztos, hogy minden utaskilométer hasznos, hogy mindegyikre okvetlenül szükség van. Smil sorra veszi a különféle energiaforrások (szén, fa, olaj, földgáz, víz, szél, Nap, atom) mai és jövőbeni adottságait, többségük mennyiségének megcsappanását, némelyük kifogyását – és ezt végiggondolva energiaellátásunk tekintetében korántsem látja felhőtlennek a jövőt.
Energia nélkül pedig – tehetjük hozzá, hiszen könnyű belátni – az emberiség jövője is bizonytalan.
Tevékenységünk energiafaló szektorai közül több fejezet is foglalkozik az élelmiszertermeléssel. Az ember és az őt ilyen-olyan módon kiszolgáló háziállatok igényelte növényi eredetű táplálékok előállításához irdatlan mennyiségű műtrágya szükséges. Ez irdatlan mértékű környezetszennyezéssel jár. És eközben az emberek az elfogyasztásra szánt növényi és állati eredetű ennivalóik – megint csak ez a legjobb szó – irdatlan tömegét nem eszik meg, így az megy a szemétbe. Ennek arányát a szerző ENSZ-forrásból idézi: „a gumós növények, a gyümölcs és a zöldség 40-50 százalékát, a hal 35 százalékát, a gabonafélék 30 százalékát, továbbá az olajos magvak, a hús- és tejtermékek 20 százalékát hagyjuk veszendőbe menni”.
Annak ellenére ekkora hányad megy pocsékba, hogy nagyon sokan – milliárdos a nagyságrend! – jóval több kalóriát kebeleznek be, mint amennyire a szervezetüknek szüksége van, tehát ezt a fogyasztást is tekinthetjük „kidobott” ételnek. Ráadásul ennek a túlfogyasztásnak egészségügyi kárai is vannak, sőt, megrövidítheti az életünket. A szerző szerint a habzsolás, illetőleg a habzsolástól való tartózkodás az egyik oka annak, hogy a mértékletesen fogyasztó – a konfuciánus intelem szerint a hasukat csak nyolctized részéig megtöltő – japánok évekkel tovább élnek, mint az átlagukban „túlsúlyos” amerikai polgárok. (Eközben tudhatjuk, hogy a világ sok országában évente összesen tízmilliók halnak meg alultápláltságuk következtében.)
Hasonló gazdagságú – számok sokaságával igazolt tartalmú – a kötet további hatvannyolc fejezete. Róluk szólva nem lehet említetlenül hagyni a mű néhány talán nem életbevágóan fontos, de korunkat jól jellemző „csúcsszámát” sem: például, hogy napjainkig 9500 különféle mobiltelefon-változatot alkottak meg a világon; hogy Japánban 2019-ben kilónként átlag 11 ezer dollárért kelt el egy 278 kilogrammos kékúszójú tonhal; vagy hogy tervezőasztalon van egy kétszáz méter hosszú lapátú szélturbinamonstrum. Túlzás túlzás hátán.
Jobb szívvel említhetjük, hogy honfitársaink is szerepelnek a kötetben: Bláthy Ottó, Déri Miksa és Zipernowsky Károly a transzformátornak, Galamb József és Farkas Jenő pedig a Ford-autómobiloknak és gyártásrendszerüknek a továbbfejlesztéséért. Jó néhány fotó és még több táblázat, grafikus illusztráció gazdagítja a kötet tartalmát (ennek kapcsán felbukkan egy téves adat: az illusztráció szerint a sugárhajtású utasszállítók 423 milliárd liter kerozint használtak fel útjaikon, az adott fejezet szövegében pedig 423 millió liter szerepel – nyilvánvalóan csak az egyik szám jó).
Összességében: akárhol kezdjük, akármilyen sorrendben (mert ez is megtehető) olvassuk a fejezeteket, eltűnődhetünk – és el is kell tűnődnünk – a számaikon. A számaikon: korunkon és jövőnkön. Ahogy maga a szerző is ezt teszi, mondván: kötete a „számszerű tűnődések” könyve.
