József Attila öregkora

2021. 12. 06. | Irodalom

Vörös István: Nem ti kussoltok | Ács Ferenc ajánlója

Kifürkészhetetlen útjai vannak olykor az irodalomnak. Például olyasvalakit is feltámaszthat, akiről azt hittük, rég halott. Mert miért is ne lenne elképzelhetetlen József Attila öregkora, aki a mai gondjainkhoz, életünk új kihívásaihoz igazítja verseit, emlékezetes sorait. Vörös István legújabb kötetében átírások és újrafogalmazások révén tesz elevenné egy lezártnak gondolt életművet.

Scolar, 150 oldal, 2475 oldal

Vajon blaszfémiának számít elképzelni József Attilát, ahogy éljenezve fogadja a felszabadító szovjetek megérkezését? Vagy kommunista szimpatizánsként állást kap Rajk minisztériumában? És hatvanévesen? Az ünnepségen főként az istenes verseinek jelentőségéről csacsognak, az „ősz szakállt viselő Radnóti” pedig a forradalmiságát emeli ki az alkalomra írt versében, a Tizenhetedik eclogában. Magyarán: mit történt volna, ha az a tehervonat eseménytelenül robog át Balatonszárszón, milyen versek születtek volna még.

Ezzel a gondolattal játszik el legújabb kötetében az amúgy József Attila-díjas (is) Vörös István: át- és újraírja az ismerős verseket, hozzáigazítja korhoz, időhöz, kihívásokhoz, miközben persze újakat is ír, megpróbálva rekonstruálni a költő fürkésző tekintetét, mindannyiunk számára ismerős, letisztult gondolatmenetét. S néha bizony borzongató módon sikerül megidézni őt: „a pusztulást a számba tömtem, és / éreztem, evvel jóllakni kevés. / A tárgy ma ember, a növény is az. / Kiszáradt tó hulláma a tavasz” (Visszabontás).

Egyébként pedig a – fent részletezett fiktív életrajz ellenére – kortalanná váló költő simán reflektál mai ügyekre is, a szolidaritásnak azon a hangján, amely oly megszokott volt tőle életében és néha oly szokatlan manapság. Az a pillantás, ahogy a gyökeresen másban is megpillantja az egyívásúak rokonságát. Meg persze a körülöttünk lebzselő, messze nem vonzó kisstílűséget. „Testvér és migráns jár a zajban erre, / drogos botlik, kölyök szexfilmbe les, / hasad az ég, és jól szolizott melle / nem több az űrnél, így tökéletes” (A lumpenprolik). És persze, hogy megmaradt a sajátjai között: „Miránk a lumpenproli szó találó, / cincog a bankkártya: a pénz szava”.

„A tükörképem int nekem

„Egyszerre könnyű és nehéz olvasni a Nem ti kussoltok verseit, belemenni a felkínált játékba. Könnyű, mert ismerős a hang, a ritmus, a képek milyensége és pontossága, jó ideje ehhez méri magát minden trónkövetelő, és mégis nehéz, mert az ismerős sorok alig engedik felülírni magukat a fülünkben, rögvest paródiára gyanakszunk, pedig egyáltalán nem erről van szó. „Mikor lelkemen átment a kedves, / nem hasonlított az élvezethez. // Mikor gyöngéden torkomra lépett, / egy pillanatra megállt az élet.” Vagy: „Talán feltűnik hirtelen, / akár az erdőben a dögvad. / A tükörképem int nekem: / »Én nem vagyok. Hogy te se, tudjad.«”

Amikor jó, és sokszor jó, akkor teljesen elmosódnak a határvonalak, és nem tudjuk, hogy Vörös szavait halljuk József Attila hangján, vagy fordítva, költészet egyesül költészettel, a meggörbített idő pedig félszegen tűri ezt a komolyan vett csínytevést.

De tudom, hogy lesznek olyanok, akiknek ez már több lesz, mint puszta szerepjáték és vendégszöveg-izgalom, tán még hullarablást is emlegetnek majd, egy mítosz lemeztelenítését, botrányt ezerrel. Pedig a költészet és a szavak eleve ruhátlanok, úgy is mondhatnám, hogy királyként csupaszok, csak épp önbecsapás nélkül, a természetük okán. Vörös gesztusa tehát ezért marad az, ami: derűs szimbiózis, kortalan párbeszéd, az irodalom gyarapítása olykor rendhagyó találkozások révén.

Kortalanul – Korda Vince festménye

Sok kedvencem van, de leginkább akkor éreztem erősnek a Nem ti kussoltok darabjait, amikor Vörös fanyar félmosollyal versel, amikor egyáltalán nem nyomja agyon a kihívás súlya (néha azért érezni a vállán a terhet). Nem is törődik vele, mert olykor jobban érzik az ujjak a lényeget, mint a sokszor görcsölni képes szellem. És akkor tényleg megtörténik az újraélesztés, és maga József Attila reflektál mindennapi életünkre. „Új oltást fékez kórt miköztünk, / a jól átgondolt gondolat. / mi elmismásol sok közös bűnt, / és túlzott büszkeséget ad. / De, hogy mire, azt nem is érted, / az öntudatod stíröli, / a szomszéd házból jönnek érted / kérdőívet kitölteni, // hogy legyen nemzeti világunk.”

Ami eddig csak kósza szellemidézgetés volt, kényszeredett felkérések centenáriumkor, ártatlan játék a művészklubok mélyén, abból most egy egész univerzum lett a kötet révén. Egy ismeretlenül is ismerős teremtmény született a lapokon, József István vagy Vörös Attila, igazából mindegy is. Igazából az az érzet marad meg leginkább, ahogy lerakjuk a könyvet, hogy jó volt így beinteni a halálnak, édes jelenné váltani az amúgy unalmas örökkévalóságot, hogy kicsit még összenevessük és -sírjuk magunkat azzal, akit a magyar költészetként szeretünk felmutatni. Hogy megint eleven az, ami már az ünnepi alkalmakba költözött.

VÖRÖS ISTVÁN legutóbbi művei: Loni és a varázsvásár; Loni és a kísértetek; A szabadság első éjszakája.

További cikkek

Kritika, Irodalom

Nem szabad ötletek

Murányi Gábor: Szövedékek. 50 év, 50 írás József Attiláról | Révész Sándor kritikája   A legtöbbet emlegetett, mégis a legkevésbé ismerhető költők...

Tudomány

A halál hét arca

Richard Shepherd: A halál hét kora | Papp Sándor Zsigmond ajánlója   Nem könnyű megemészteni, hogy egy napon véget ér az életünk. Ám ahogy...