Bezsenyi – Böcskei: A szocializmus bűnbarlangjai | Pető Iván kritikája
Mondhatnánk, hogy oral history, mármint az elbeszélt történelem írott változata ez a kötet, de Böcskei Balázs politológus kérdéseire Bezsenyi Tamás kriminológus nem a saját életéről ad számot, hanem a Kádár-korszak – kutatásai során megismert – bűnözői világáról. A megszerkesztett párbeszédes élőbeszéd könnyedebb, mintha hasonló tartalommal valamilyen feszesebb műfajt választottak volna a szerzők.
A szocialista berendezkedés önképéhez hozzátartozott, hogy egyrészt a polgári társadalmakra jellemző bűnözői életmódot az új rendszer felszámolja, másrészt az olcsó izgalmak, a bűnügyek iránti érdeklődés méltatlan a haladó társadalmi berendezkedéshez, ezért a „sima” bűnügyek jórészt kiszorultak a nyilvánosságból, csak kevés szó eshetett a sajtóban a kriminalitásról. Így még a rendszerváltás után harminc évvel is érdeklődést válthat ki egy átfogó elemzés az egykor nagyrészt eltitkolt világról, különösen ha – mint Bezsenyi Tamás és Böcskei Balázs könyvének bevezetőjében olvasható – azt a nézetet képviseli, hogy a Kádár-korszak bűnözői is részt vállaltak a kommunista rendszer lebontásában, és szerepet játszottak az új rendszer megteremtésében.
Ahhoz, hogy érthető legyen az 1990 utáni szervezett bűnözés – mondják –, amelyet egy tervezett következő kötet mutat majd be, a gyökereket is meg kell ismerni. Idézem a könyv első két mondatát, már csak azért is, hogy aki kedvet érez a mű elolvasásához, ne ijedjen meg, amikor belelapoz. Az alábbihoz hasonló, nem éppen költői metafora később nem sokszor akadályozza majd a műélvezetet: „Sokféleképpen elmesélték már a Kádár-rendszer történetét, de ha akarnánk se tudnánk egyetlen vágányra kényszeríteni azt a vonatot, amelynek egyes szerelvényei különböző útirányból, de kötött pályákon haladnak. Igaz, végül egyetlen csatlakozóba gyűjtve mindent – az összeomlás pályaudvarába befutva.”
A két szerző könyvbéli beszélgetéseinek célja tehát a Kádár-korszak bűnözői világának bemutatása, s lehetőleg másként, mint ahogy az egykori és utólag is megjelent sztorizó művekből megismerhető. Bezsenyi és Böcskei a rendszerbe ágyazva kívánja az olvasó elé tárni a szocializmus bűnbarlangjait, egyebek között rámutatva a szocialista bűnözői világ sajátos vonásaira, a hagyományokkal vagy más társadalmakra jellemző körülményekkel szembeni különbségekre. Rögtön itt érdemes megjegyezni, az utóbbi szál végül is elég halvány marad, túlnyomórészt a sztenderdnek nevezhető bűnökről és bűnözői típusokról, valamint ezek üldözéséről esik szó.
A bűnüldözés működésének elemeit bemutató első rész után a korszak néhány jellegzetes ügye és a hagyományos bűnözés műfajai, környezetük kerül a szerzők érdeklődésének középpontjába. Így a Szépművészeti Múzeumban 1983-ban végrehajtott képrablás; néhány postai pénzrablás; lopások; gyilkosságok (hivatalosan: életellenes bűncselekmények); külön is a darabolós gyilkosságok; a taxisok világa, amely a rendszer eróziójának egyik mozzanatával, a magánfuvarozás 1982-es engedélyezésével került részlegesen a kriminalitás határterületére, és lett ezzel a szocialista bűnvilág egyik sajátossága; különös részleteséggel a prostitúció; a Los Angeles-i magyar maffiának nevezettek, illetve a hazai szervezett bűnözés; és végül külön is az az alvilág legnagyobb ügye, az úgynevezett Presztízs-ügy, amelynek rendőri oldalról egyik főszereplője Pintér Sándor, mai belügyminiszter volt, s amelynek kapcsán már a rendszerváltás utáni rendőri világba is átvezetik az olvasót.
A beszélgetések kimondottan érdekesek, informatívak, a tájékozottabb olvasó is kap új ismereteket, szempontokat. A szerzők ugyan sűrűn hivatkoznak a bűnözőkről, illetve bűnüldözőkről szóló filmekre, de tárgyilagosan beszélnek a témájukról, nyoma sincs romantikának, idealizált képnek, sem a bűnt hősiesen üldöző és végül sikerrel leleplező nyomozóknak, sem a végsősoron a maguk keretein belül becsületes alvilági figuráknak. A kérdések jelzik, hogy Böcskei is járatos a témában, nem titkoltan azonban a labdafeladogatás a szándéka, mármint alkalmat kíván teremteni arra, hogy a kriminológus előadja ismereteit, olvasmányai, kutatásai eredményét, terepismeretét, szakmai jártasságát. Rendben lévő lenne ez a módszer, csak annyira összeszokott a páros, hogy olykor még a diskurzus írott változata is (amely feltehetően Szále László szerkesztői keze nyomát is élvezi) bennfentes beszélgetésnek tetszik, ahol az olvasó kívülálló idegenként próbálja felvenni a két cimbora közös nyelvének fonalát.
A bennfentesség érzetét egyebek közt a témához kapcsolódó közös filmélmények felidézése kelti, hiszen annak, aki nem látta az adott művet, a hivatkozások alig érthetők.
A hivatkozott műveket nyilván többször megbeszélték, láthatóan nem szükséges egymásnak magyarázniuk, mire gondolnak, ha a címeket említik. A beszélgetés elején egyébként kitűnik, hogy a két szerző barátságát is az alapozta meg, hogy fejenként több mint százszor látták a Tango és Cash című, 1989-es amerikai filmet, amely az általuk működtetett, a 24.hu-n elérhető, Tangó és Kes című bűnügyi podcast névadója is. Sűrűn esik szó írásos alkotásokról is, Mág Bertalantól Michel Foucault-ig terjed a sokszor szintén csak utalás vagy hivatkozás szintjén emlegetett szerzők sora. Álljon itt egy ezt illusztráló rész: „Itt jön be Helmut Shoeck Az irigység – a társadalom elmélete című könyve, melyben azt mondja, hogy még Dahrendorf is mindig elfelejti, amikor a modern társadalom konfliktusairól beszél, hogy az irigységet nem lehet kihagyni. Persze ez az irigység elmehet egészen az Easy Rider-es Jack Nicholson-karakterig…”
A könyv nyelvezetére külön is érdemes kitérni. A szöveg alapjában véve élvezetes, olvasmányos, sokszor könnyed, laza dumcsizás, olykor kicsit fontoskodó értelmiségi beszéd. Esetenként a témához igazodva a bűnüldözők nyelvéből vett, korántsem közkeletű fordulatokkal fűszerezik mondandójukat, ezt olykor „lefordítják”, máskor nem. A könyv előszavának címe Előzetes, a tematikus szakaszok megnevezése pedig nem fejezet vagy rész, hanem Adria, mondván: a rendőrség a bűnügyek iratait Adria fantázianevű iratgyűjtőkben tartotta. Ilyen erőltetett jópofizás a könyv alcíme is (Addig bűnözünk, amíg Kádár él), ami ráadásul tartalmában is más, mint amit a szerzők képviselnek, hiszen ők éppen azt mondják: a rendszerváltás utáni bűnözés a Kádár-korszakban gyökerezik.
Említettem, hogy a szocialista rendszer sajátosságairól alig esik szó. Empirikus adatok hiányában nyilván nem tudható, hogy a bűnözők rekrutációja érdemben különbözött-e a „szokványostól”. A sokszor eléggé csapongó beszélgetésekben nem jelenik meg egy szisztematikusabb leltár arról, hogy léteztek a rendszerből magából adódó „műfajok”. Éppen csak említik, hogy a gazdaság szinte totális állami tulajdona miatt a társadalminak nevezett tulajdon kárára elkövetett vétségek, bűnök mások, mint a dominánsan magántulajdonra épülő berendezkedések vagyon elleni tettei. Ugyancsak a gazdaság rendjéből következett, hogy a piacgazdaságokban jellegzetes, például a pénzügyi világban honos fehérgalléros bűnözés néhány formája szinte ismeretlen maradt.
Több figyelmet is megérdemelt volna az, ami szintén a rendszer sajátos következménye volt: jogállamban, piacgazdaságban, ami nem tilos, az szabad, abból nem lesz büntetőügy, ezzel szemben a szocializmusban az, hogy mit szabad és mit nem, a politikai vezetés, az állampárt pillanatnyi álláspontjától függött. Itt a meggymagos ember említésén túl (aki súlyra vásárolta fillérekért a konzervgyáraktól a magot, és abból nevelt csemetéket adott tovább jelentős haszonnal) például a téeszmelléküzemágak elleni ’70-es évekbeli kampány, a bér- és létszámgazdálkodási trükkök, egyáltalán: a merev gazdasági szabályok észszerű kijátszása és az esetleges büntetőkövetkezmények is szót érdemeltek volna.
Teljesen hiányzik a beszélgetésből a külkereskedelem, a valutagazdálkodás sajátossága, a rendszer azon szegmense, amely részben a nyugati embargó, a COCOM-lista kijátszására, részben a nyugati valuták iránti állami kereslet kielégítésére, de mások mellett például a rendőrség nyugati technikai berendezési szükségleteinek biztosítására épült, amely valamilyen felsőbb jóváhagyással, de a hatályos törvények ellenében működött. Egyes szereplői olykor az engedélyezett illegális utakat saját haszonszerzésre használták, olykor meg kellő koordináció hiányában vagy más miatt a bűnüldözés „érte tetten” a műveleteket.
Ugyancsak nem esik szó az úgynevezett magánimportról, a nyugati utazásokból vámszabályokat sértő árubehozatalról, ami hosszú ideig jórészt a sportolók privilégiuma volt, ahol, ha akarták, a hatóságok szemet hunytak, ha meg a kedvük úgy tartotta, büntettek. Többször is szóba kerül a politikai rendőrség és a köztörvényes bűnökkel foglalkozó szervezet közti különbség. Az utóbbi előbbivel szembeni hátrányos helyzete, hogy az állambiztonsági apparátus nem osztotta meg az ismereteit kollégáival, még akkor sem, ha az ügynek nem látszott politikai eleme. Ez azonban csak a politikai rendőrség jellege miatt nevezhető a rendszer specifikumának, hiszen másféle berendezkedésű országokban is szokványos, hogy a különböző feladatú rendvédelmi szervezetek rivalizálnak, titkolóznak egymás előtt.
A könyv csúnyának mondható borítója láttán felmerül: talán a tárgyalt kort kívánta felidézni a kiadó a nyolcvanas évek igénytelenebb kiadványaira emlékeztető küllemmel. Arra azonban nehéz magyarázatot találni, hogy miért nem készült tartalomjegyzék, miért nem segítik a téma iránt érdeklődő olvasót az írott és filmbéli hivatkozások jegyzékével.
