Pető Péter: #halálka | Papp Sándor Zsigmond kritikája
Mintha Tar Sándorral randiznánk egy időutazós sci-fiben, ahol nincs mélység, nincs távlat: csak az örök jelen. Pető Péter új regényében szeretnivaló vesztesek és gyűlölhető nyertesek adják egymásnak a kilincset egy fordulatos és izgalmas mai regényben.
Örök dilemma, hogy mi az izgalmasabb az élet vagy irodalom? Az újságokban tükröződő valóság-e a jobb „szerző” vagy a reáliákat lepárló profi író, aki pusztán nyersanyagként használja azokat, hogy egy mélyebb és átfogóbb rendezőelvhez jusson? Netán a harmadik verzió: az az újságíró, aki íróként a hírek és tudósítások eleven hátterét írja meg regényként, méghozzá úgy, hogy közben ne érje a zsurnalizmus vádja? Pető Péter új regénye, a #halálka csattanós válasz arra, hogy megéri a hírfolyam mögé pillantani, mert ott nem csupán a mai Magyarország minden nyűge és baja kirajzolódik, de személyes, nyomot hagyó drámák, tragédiák is (a szerzővel itt olvashat interjút).
Persze nem lehet minden egyes hír mögé egy-egy Szophoklészt állítani, de ha szerencsénk van, akkor látszólag két távoli esemény (két férfi öngyilkossága közel egyazon időben, bár térben messze) egymás mellé szerkesztése olyan összefüggésekhez vezet el, amelyek megérnek egy regényt. Ez a „tényfeltárás” adja a #halálka gerincét. A csavar persze többszörös: a valódi újságíró íróként írja meg azt, amint egy újságíró élete nagy sztorijára akad, amelyből talán – bár ezt nem mondja ki a szöveg – regényt is írhatna. Mondjuk, épp azt, amit az olvasó a kezében tart. Igazi posztmodern szerepjáték és útvesztő. Arról nem is beszélve, hogy időnként nem könnyű eldönteni, hogy a fejezetek elején beidézett újságcikkek közül melyik valódi, melyikhez idomult a regény, s melyik idomult a regényhez.
A történet végéről indulva lépésenként haladunk hátrafelé, hogy minél tágabb perspektívát kapjunk, és így megértsük, miért dobta el az életét a két, negyvenes évei elején járó férfi.
Csakhamar kiderül, hogy a pesti és a vidéki férfi egy helyről származik, Mezőkövesden látták meg a napvilágot, és a gimnáziumban a legjobb barátok voltak. De talán ez az egyetlen közös pont. Másban ugyanis teljesen eltér a két pálya: az egyik egzisztenciálisan egyre felfelé, a gondtalannak tűnő menedzserek világa felé ível, a másik meg egyre lefelé, a munkanélküliségbe tart, a végén szinte már szabadesésben. Míg a gazdag Patrik és édesapja közti viszony a lehető legszorosabb, addig Gábor meg van győződve róla, hogy őt gyűlölik a szülei, főként az apja. Az viszont megint csak közös, hogy a párkapcsolataik sem tudják megtartani őket: Patrikot a nagy szerelme hagyja el, Gáborból a felesége ábrándul ki a tehetetlensége és az alkoholizmusa miatt.
Pető a két szálban fejezetről fejezetre váltogatja a narrátorok személyét, mintha az adott szereplő épp valakinek (talán a mindent lejegyző újságírónak) vallana: titkokat, bűnöket, a mindennapi élet sivárságait. Az elbeszélés eme mozaikos technikájával, a kellőképpen adagolt információkkal az olvasó hamar a saját nyomozásában találja magát: egyszerre próbálja kitalálni a megszólaló személyét, majd gyorsan a megfelelő helyre illeszteni az elejtett történetmorzsákat. Természetesen a régi bevált módszerrel Pető a kulcsjeleneteket több szereplő szemszögéből is bemutatja, és bizony azok néha igencsak eltérnek egymástól. „Hamar feltűnt, hogy sohasem úgy meséli el a történeteket, ahogyan történtek. Minden túl színes volt. Folyton álmodott” (188. oldal). Néha már-már a komikum határán mozog az eltérés mértéke, talán ezzel is hangsúlyozva, mennyire mély egy-egy szakadék két fontos szereplő között. A hitelesség – és a változatosság – érzete miatt talán jobb lett volna, ha néha egymást is erősítik a sokszor egymást kioltó történetverziók.
Jól sikerült viszont a különféle hangok egyénítése. Hol pusztán szóhasználattal (a főnökké előlépett egykori bányász kedvenc szavát, a relevanciát emeli be folyton a szövegbe), hol a paródia finom elemeivel (a mindössze egyetlen novellát író, ám arra folyton hivatkozó magyartanárnő dilettáns ízű lírai túltengéseivel: jégszép, lélektűz stb.), hol pedig teljes stílusváltással (a csapos kissé feminin kotnyeleskedésével) jelzi az új megszólalót.
Problematikus viszont a regényidő kezelése. A történések – bár messze nem egy generációt ölelnek fel – nem lineárisan helyezkednek el az idővonalon, hanem mintha minden az örök jelenben történne, a 21. század elején. Így amikor a kortárs történeseket átélő szereplő hirtelen az ükapjáról kezd beszélni, s annak elvileg majdhogynem az első világháborúig kellene visszanyúlniuk, ám az ükapa drónokat irányít az EU katonai szolgálatában (talán ez különben a legsikertelenebb szál). Ugyancsak anakronisztikusan bukkan fel a Facebook és a Retro Rádió ott, ahol elvileg a Kádár-korszak barakkjának kellene lennie. És a lehető legtermészetesebb módon bukkan fel egy 137 éves nő, mintha ezzel már a sci-fiken túlnyúló iróniát jelezné a szerző. Csakhogy ez a fajta időkezelés helyenként igencsak kikezdi a társadalmi viszonyok aprólékos ábrázolásait, a realizmus gondos köreit.
Mintha egy lakótelepi Möbius-szalagon rohangálnának Tar Sándor reménytelenséget sugalló hősei. Ez a realizmus csak időnként csap át túlírtságba: a bányászélet heroikus pillanatait itt-ott kissé színpadiasnak éreztem.
Illetve egy-egy kegyetlen betéttörténet hol feleslegesnek (a szeretője ajtaja előtt öngyilkosságot elkövető nő), hol pedig már parodisztikusan hiteltelennek (a postás a levágott kezével pofozza fel az immár halott cigánygyermeket). S mintha eggyel (vagy kettővel) több lenne az öngyilkosságok száma is, és ez még akkor is sok, ha tudjuk, hogy Magyarország tele van szuicid hajlamú egyedekkel.
Ám ezek apróságok, és a regény élvezeti értékéből nem sokat vesznek el, egynéhány „hiba” pedig komoly töprengést is okoz (az idő problémája). Pető Péter második regénye mindenképpen előrelépés a játékvezetői tapasztalatait és gyermekkori élményeit feldolgozó Leshatár után. Érettebb, letisztultabb és ügyesebben pointíroz: egy-egy fejezetzárlat kifejezetten erős és drámai. Arról nem is beszélve, hogy a végső csavarral visszarántja a dél-amerikai szappanoperák végkifejlete felé tartó regényt.
Pontos látlelet ez a 21. századi Magyarország tiritarka, kütyükkel és közösségi portálokkal kitömött, elviselhetetlen egyenlőtlenségekkel átszőtt világának, hol a szerelem, az együttérzés és a barátság, egy szóval: minden menekülőút csupán lájkkompatibilis posztnak tűnik egy végtelen üzenőfalon. És hamar törlik is, mert jön az újabb és újabb hírbomba. Kell a hely, kell az eldobható élet.
PETŐ PÉTER korábbi műve: Leshatár
