Kafkák között

Borbély Szilárd: Kafka fia | Papp Sándor Zsigmond ajánlója

Egyszerre kihívás és vigasz egy torzóban maradt regény olvasása. Azt tudni, hogy főként a Nincstelenek előtt dolgozott a szövegen, és a mostani esszéregény több átjárót is nyit a fő mű felé. De sok pallót ácsol Kafka életműve felé is, akinek szövegeiben Borbély Szilárd valami szilárd otthonosságot, ismerős vonásokat fedezett fel. Önvizsgálat, önéletrajz és egy helyben való elmélyült utazás ez a hagyatékból előkerült szöveg.

Nem mindig könnyű utókornak lenni. Túlélni azokat, akikért rajongtunk, akiknek a munkásságát követtük. Persze bármikor kézbevehetjük őket, újra és újra belemerülhetünk a hol nemesedő, hol fakuló soraikba, de nekünk kell kitölteni az egyre jobban táguló réseket, repedéseket. Tavaly Térey János torzóban maradt nagyregényét, a Boldogh-ház, Kétmalom utcát kellett így, a hiány felől olvasnunk. Kritikusunk arra a következtetésre jutott, hogy nem is lett volna szabad a befejezetlen kéziratot megjelentetni, mi viszont úgy láttuk, hogy a pohár félig tele, és megpróbáltuk élvezni a készre írt fejezeteket, oldalakat, mondatokat.

Alig telt el egy év, és megint egy torzót forgathatunk, megpróbálhatjuk fellelni benne a szerzői szándékokat, befejezni a félbehagyott mondatokat vagy tanácstalanul toporogni a megszakadó szövegrészeknél. Ugyanakkor Borbély Szilárdra kicsit mindig is jellemző volt a töredékesség, ahogy önmaga kapcsán írta, élete egymáshoz alig passzoló szakaszok sorozata. Törések és betoldások, zsákutcák és kacskaringós egyenesek.

A Kafka fia először 2017-ben németül jelent meg, a magyar kiadást, amely a hagyatékban megtalált szövegen alapul, csak idén, vagyis négy évre rá veheti kézbe a hazai olvasó, az életműkiadás második köteteként. A sorrend nem véletlen. És az sem, hogy Borbély – ma már világosan látszik – fő művével, a Nincstelenekkel kezdték. A mostani torzó több szállal is kötődik a „családregényhez”, egyes sorai, vagy akár egész fejezet is azt a világot idézi, s akár ott is helyet kaphatott volna. Ilyen például a libák sorsáról írt finom parabola, a tavaszi önfeledt gágogástól a tömés begyakorolt mozdulatú brutalitásán át a Márton-napon (vagy néhány szerencsésnek karácsonykor) lesújtó végzetig. „Mert Kelet-Európában ez a sorsa a libáknak. De nem csak a libáknak, ha jobban meggondolom.”

És ilyen a Kafka a fürdőszobában vagy Kafka és az ikertestvérem című teljes fejezet is, amely sok szálon írja tovább vagy egészíti ki a Nincstelenek és annak elbeszélőjének történetét. Meg azokban a nagyon fájdalmas mondatokban, amelyek az önéletrajzi esszé felé mozdítják a szöveget. És amelyek az „otthon szótlan elvesztését” dokumentálják, rögzítik. „Egy olyan országban, amelyben ő személy szerint sehová sem tartozik, és amelyben – rajta kívül álló okok miatt – soha nem is fog sehová sem tartozni. Ezt nagyon hamar megtanulta, valahol azzal együtt, ahogy tanult beszélni.”

Ez az idegenség és hol élhető, hol tűrhetetlen otthontalanság vezeti el Kafkához, és épp ezek miatt lesznek Kafka írásai olyan ismerősek, mert azokban gyermekkora összes félelmét és szorongását látja alakot ölteni. Így vetül vagy csúszik össze a Nincstelenek és a saját élet története Kafka életével és univerzumával. És ezért beszél magáról, amikor Kafkáról beszél, vagy fordítva. Az esszéregény bár rengeteg kapaszkodót kínál, mesterien bizonytalanítja el az olvasót. Amit állít, azt szinte azonnal vissza is vonja, mintha egy elmosódó fényképet próbálna kiélesíteni az emlékezetében. „Ez a regény Kelet-Európában játszódik. Valójában nem is regény ez, és nem is játszódik sehol. (…) Utazásokról szól igazából. Kafka utazásáról, aki nem azonos Kafkával. Vagyis az egy helyben maradásról, amely nélkül értelmét vesztené az utazás.”

A könyv utószavában, egy remek esszében Forgách András tesz igen meggyőző kísérletet a könyv értelmezésére, a töredékek kiegészítésére. A tudatosan előállított kognitív disszonancia homályába is ő csempész némi fényt, miközben részletesen beavatja az olvasót Kafka életének ismert és kevésbé ismert részleteibe. Illetve tisztázza a Kafka fia körüli mítosz zavaros elemeit, és rendet vág a könyv Kafkái között (nagyapa, apa, fiú, állítólagos fiú, ikertestvér). A Szilárd és Franz című esszé nagyon sokat tesz azért, hogy élvezhetővé és követhetővé váljon a torzó, ezért nem is érdemes a legvégére hagyni az elolvasását, én magam is gyakran menekültem hozzá, ha úgy éreztem végleg eltévedtem a szövegben.

Kérdés persze, hogy a végleges változat mennyit hagyott volna meg ebből a disszonanciából. Bár Forgách meggyőzően érvel amellett, hogy mindez nem „öncélú szellemi tűzijáték”, hanem „kristálytisztán végigvitt gondolat”, én úgy érzem, a végső változat összefésült és kidolgozott részei még inkább, mindeféle bizonygatás nélkül győztek volna meg erről. Ahogy Borbély verseiben, regényében és értekező prózájában sem lehetett eltévedni.

Türelmet, kreativitást kér tehát a Kafka fia, s talán elsőre úgy érdemes elolvasni, ahogy Térey befejezetlen regényét is: örülni a készre írt részeknek, a pompás mondatoknak (ezekben igencsak bővelkedik most is a könyv), az indázó gondolatmenetnek. Beavatásként és kiegészítésként is lehet olvasni. Pallóként két igen hamar megszakadó pálya, szilánkos életmű között. Rokonságként és értő eltávolításként. Önvizsgálatként az összegzés igényével. Annyit tudunk, hogy a halála előtt négy évvel intenzíven dogozott rajta, kiadásra szánta, és régi terve volt ez, amelyen „szívós alázattal” dolgozott, mondatról mondatra építve fel. De még ad némi vigaszt Forgách zárszava: „A sírok állnak, de az életmű tovább épül.” Velünk, általunk.

BORBÉLY SZILÁRD legutóbbi művei: Nincstelenek; Hungarikum-e a líra?; Szemünk előtt vonulnak el.