Miha Mazzini: Kitörölve | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Talán ennél borzasztóbb nem is történhet egy fiatal nővel, aki épp az imént adott életet egy egészséges kisfiúnak. Nem találják a gépben az adatait. Mintha megszűnt volna létezni. De ha ő nincs, és az apa sem jelentkezik, akkor a gyermek igazából árva. Nem, ez nem sci-fi. Nem az utópisztikus jövő, hanem Szlovénia 1992-ben.
Azt tudtuk már, hogy Kelet-Európában és a Balkánon az életünk Kafka receptjei szerint zajlik. Bármikor felébredhetünk úgy, hogy két ember áll az ajtónk előtt, és közlik velünk, hogy le vagyunk tartóztatva, majd a reggelinket is megeszik. Nem is a letartóztatás ténye félelmetes, hanem az állandó kiszolgáltatottság. Adatok és akták vagyunk csupán egy láthatatlan adminisztráció útvesztőjében.
De mi van, ha ezek az adatok egyik napról a másikra eltűnnek?
Ezzel a lehetőséggel eddig csak a kissé mindig utópisztikus filmek foglalkoztak, Miha Mazzini regényében (Kitörölve) viszont ez a véres, nem, inkább színtelen, szagtalan valóság. Zala Jovanovic 1992. április 30-án úgy viteti be magát taxival az egyik ljubljanai kórházba, hogy már elindult a vajúdás. Ott jó ká európai szokás szerint többet törődnek az adatfelvétellel, mint az állapotával. Már ekkor kiderül, hogy „nincs a számítógépben”, de ekkor ez még nem hangzik vészjóslónak, megszülheti a gyermekét.
Miután egészséges fiúgyermeknek adott életet, hirtelen Kafka Kastélyában találja magát. Továbbra sem találják az adatait a gépben, ám kiderül, hogy „külföldi”. Hiszen Szerbiában született, ami akkor még bőven Jugoszlávia volt. És hiába magyarázza, hogy a születési helye az pusztán csak egy adat, egész felnőtt életét tíz utcányira innen élte le, itt tanult óvónőnek, itt is dolgozik, senkit nem érdekel. Az sem, hogy az apja ugyan szerb, de az édesanyja szlovén. Mivel hivatalosan nem létezik, és nincs egészégbiztosítása, az első hidegzuhany akkor éri, amikor közlik vele az ellátás költségét. Sok százezer tolár, és az összeg folyamatosan nő. Duplán, mert a gyermeke után is fizetni kell.
De ez még mind semmi ahhoz képest, hogy a főnővér közli vele az igaz dilemmát. „Hogyan adjak ki egy ártatlan gyermeket egy külföldinek, akinek sem státusza, sem lakóhelye? Csakugyan ennyire embertelennek és szociálisan érzék nélkülinek gondol, hogy egy ártatlan gyermeket kiadnék valakinek, aki nem is létezik?”
És akkor Zala, akinek kiszolgáltatottságát fokozza, hogy egyedül él (a szüleivel egy ideje már nem tartja a kapcsolatot, az apa nevét meg nem akarja elárulni), nincsenek látogatói, az egyetlen észszerű megoldáshoz folyamodik: haza akar menni. Ám csakhamar kiderül, hogy ez szinte szökésnek minősül, s mivel volt egy kis dulakodás a biztonsági őrrel, csakhamar csattan a bilincs a kezén, és a rendőrségen találja magát, ahol arról kezdik faggatni, hogy mikor lépte át a határt…
És ezzel elkezdődik a végtelennek tűnő kálvária.
Csak zárójelben: némiképp érthetetlen, hogy senki sem kéri Zala iratait. 1992-ben (ahogy ma sem) messze nem volt olyan számítógépes rendszer, amely pótolta volna a kézzelfogható okmányokat. Így igazából senki nem képes nyom nélkül eltűnni. Persze más kérdés, ha Zala a létfontosságú iratokat otthon hagyta. A főnővér meg is jegyzi, hogy már felvették a biztosítóval a kapcsolatot, már ha felvették, és várják a visszajelzést. De hát hétvége, ünnep… Beletelik néhány napba. Mintha a külföldi címke, hirtelen mindent megnehezítene. Ez is kafkás: minden intézkedés szembemegy a józan ésszel.
A szlovén író és filmrendező regénye két hetet ölel fel, Zala küzdelmét a puszta létezeséért, hogy valamiképp megszüntesse ezt az anomáliát, amely elnyelte az identitását. És még nagyobb a meglepetésünk amikor kiderül, hogy mindez egyáltalán nem légből kapott. 1992. február 26-án az újdonsült Szlovén Köztársaság belügyminisztériuma mintegy 25 ezer állampolgár adatait törölte a rendszerből. Azokét, akik az új ország határain kívül születtek, vagyis idegenek. Hiába éltek egész életükben Szlovénia területén. És a legbizarrabb mondat: „Többségük azóta sem tudta visszanyerni jogi státuszát.”
Mazzini regénye tehát nem sci-fi, hanem utánozhatatlan kelet-európai dráma. Valamennyiünk rémálma, amelyből csak ritkán van felébredés, és amelynek lehetősége valahogy továbbra is fenyegető maradt, hiába csatlakoztunk egy nagyobb, józanabb közösséghez, az Európai Unióhoz. Így lesz a szlovén szerző műve az egyik legjobb szöveg, amely szokatlan oldaláról dolgozza fel Jugoszlávia szétesését, az azt követő háborút, és a beláthatatlan következményeket.
Gállos Orsolya tolmácsolásában fojtogató, abszurd szomorújáték bontakozik ki előttünk, amelyen akár nevethetnénk is. Ne feledjük, A per első hallgatói, akiknek Kafka felolvasta a regény kezdetét, dőltek a kacagástól. Annyira elképzelhetetlen volt 1914-ben, hogy ilyen furcsaságok megtörténhetnek az emberrel. Aztán jött két világégés, nácizmus és kommunizmus, átmeneti állapotok egész sora, és az arcunkra fagyott a mosoly.
