Toroczkay András: Boldog emberek | Benedek Szabolcs kritikája
Bölcsészkarra jár, de mivel nem tud pontosan fogalmazni, inkább kukásautón keresi a kenyerét. Toroczkay András regényének főhőse a kallódó nemzedék jeles tagja, kicsit olyan, mintha Reisz Gábor valamelyik filmjéből lépett volna ki. A leginkább életszagú történetek azonban a kukások beszámolóiból bontakoznak ki, akik a maguk szókimondó módján és megkapó egyszerűséggel ragadják meg a világot.
Annak idején a mi telefonszámunkon rendszeresen egy zöldség-gyümölcs nagykereskedést kerestek. A közértek illetékes munkatársai afelől érdeklődtek, hogy mit tudunk arról, érkezik-e mostanság déligyümölcs-szállítmány. Mi tagadás, időnként bennem volt a késztetés, hogy a téves kapcsolásra való figyelmeztetés helyett inkább válaszoljak, akár úgy is, hogy annak ígéretével, miszerint a banán már a spájzban van, megbolondítom az egész lakótelepet. Ehhez azonban jólnevelt kiskamaszként nem volt merszem. Később, a rendszerváltás után a helyi rádió stúdióját keresték rajtunk, ezt és ezt a dalt kérve a műsorba. Akkor már szívesen megtettem volna, hogy odatartom a kazettás magnó hangszóróját a telefonkagylóhoz, ily módon okozva örömet a kedves betelefonálónak, de hát az esetek többségében nekem sajnos nem volt meg a kért zeneszám.
Toroczkay András első regénye főszereplőjének telefonján rendszeresen Süveges Csabát keresik. A főhősnek fogalma sincs, kiről és miről lehet szó, elvégre ő semmiféle Süveges Csabát nem ismer. Mi is csak lassan, lépésről lépésre ismerjük meg a főhőst. A munkatársai ugyanakkor még nálunk is kevesebbet tudnak róla, például állandóan Jocónak hívják, majd a regény felénél kiderül, hogy az elbeszélő által egyszerűen fiúként emlegetett figura neve valójában Arany Elemér. (Hát igen, akinek bemutatkozik, szintén elneveti magát. Később elkéri a személyijét is, csekkolva, hogy tényleg ez-e a fiú neve. Hogy végül milyen eredményre jut, nem derül ki.)
Az azért lassacskán világossá válik, hogy hősünk egy harmincas éveiben járó figura, akinek meg kellene írnia a szakdolgozatát ahhoz, hogy lediplomázzon. Ez azonban valamiért nem megy, hiába hánytorgatja föl neki ezt újra meg újra a fejezetek elején elhangzó dialógusokban a zenebolond apja. A fiú szakdolgozat helyett inkább feljegyzéseket készít saját magáról és bizonyos múltbéli dolgokról, amelyek nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy az olvasók számára a regény végére, amolyan kirakós játékként, mégiscsak összeálljon Jocóról, azaz Elemérről egyfajta kép.
(A képek Reisz Gábor filmjeiből valók)
Aki diploma híján alkalmi melókból él. És bölcsészkar ide vagy oda, például azért nem kap meg egy fordítói munkát, mert menet közben kiderül, hogy nem tud szépen és pontosan fogalmazni. Úgyhogy marad továbbra is a szemétbegyűjtés. Ami pedig (túl azon, hogy gyerekként azzal riogatták, hogy ha nem tanul rendesen, elmehet kukásnak) azért is ambivalens dolog, mert Jocó, azaz Elemér betegesen tisztaságmániás – vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy koszfóbiás. Kényszeresen és rituálisan most kezet, a könyökével nyomja le a kilincset, de óvakodik attól is, hogy tömegközlekedési eszközökön megfogja a kapaszkodót, és hasonló dolgok. Ez mostanság, járvány idején sokunk számára már ismerős szokásnak tűnik, pandémiáról mindazonáltal nem esik szó a regényben, gazdasági válságról annál több.
A fiú munkatársai ugyanakkor mindenféléről beszélnek, részint a kukásautóban ülve, részint munka, azaz a szemét begyűjtése közben.
A regény jelentős részét az ő elbeszéléseik és kijelentéseik teszik ki. A legtöbb szó – férfitársaságban vagyunk – a szexről esik. Nem kerülgetik a lényeget, a maguk szókimondó módján egy csomó mindent megtárgyalnak: megismerünk így részint (állítólag) megtörtént sztorikat, részint különféle dolgokat az elmélet oldaláról nézve, mármint hogy mit és hogyan kell csinálni. Ezeket mind a kollégák mesélik, a fiú keveset szól bele (ezért se nagyon ismerik a munkatársai), olykor kurtán válaszol, esetleg kötelességtudóan együtt röhög a többiekkel. Neki ugyanis – feleli egy kérdésre – nincs csaja. Közben meg odahaza folyamatosan figyeli az albérlete ablakából a szemben lakó lányt, Esztert, akivel idővel sikerül is összejönnie. (Azt, hogy később mi történik kettejük között, nem spoilerezem el.)
A regény cselekményét alapvetően a fiú és Eszter története viszi előre, illetve több mindent árnyal és pontosít az apa–fiú kapcsolat is. Ezek nélkül gyakran egy helyben toporognánk. Mint ahogy bizonyos értelemben toporgunk is, leginkább a könyv elején, arra várva, hogy mikor kezdődik már el valami. Ez azonban egyáltalán nem türelmetlen várakozás, a kukások ugyanis bőségesen ellátnak bennünket történetekkel és fölemlegetni való kiszólásokkal. Az ilyen sztorikra mondják, hogy életszagúak.
Egy-egy bekezdésbe sűrített novellák, amelyek azzal együtt is meglehetősen pontos képet festenek ezekről a figurákról, illetve arról a világról, amelyben élnek és mozognak, hogy leginkább a szopásról és a dugásról szólnak.
De azért nemcsak arról. Az egyik kukás például, mivel a korábbi vállalkozása tönkrement, utálja a bankokat és a bankárokat, a világot pedig az összeesküvés-elméletek leegyszerűsítő szemüvegén keresztül látja. A többiek is javarészt lecsúszott alakok, akik egy szebb múltból érkeztek, és reményeik szerint csak átmeneti időre maradtak volna itt, amíg újra talpra nem állnak, de aztán a kukásautóban ragadtak, és most nagy elszántsággal fogalmaznak meg rendíthetetlennek vélt, görcsösségük ellenére is faék egyszerűnek beállított kocsmai bölcsességeket.
Innét nézve válik érthetővé és lényegessé a cím is. Hiszen olyan értelemben vett boldog emberekről van szó, akiknek bár az élete nem mozdul el egyik pontról a másikba, mégis (látszólag) jól elvannak a maguk meggyőződéseivel, és tántoríthatatlanul hisznek a saját igazukban. Ráadásképpen még van is okuk büszkének lenni, elvégre egy többtonnás járművet uralnak, amit a gyerekek mindenütt megcsodálnak. A szemétszedés pedig – Eszter szavaival élve – manapság menő dolog: környezetvédelem, a bolygó megmentése, és így tovább. (Tényleg érdekes, hogy az első fogkefénk még megvan valahol, tekintettel a műanyag hosszú lebomlási idejére.)
Toroczkay András első regénye engem több ponton is Reisz Gábor nagysikerű játékfilmjeire emlékeztetett. Másként szólva, simán el bírnék képzelni egy belőle készült filmet, amelyet Reisz rendezett. A főcselekmény igazából háttértörténet, nem hordoz se különösebb drámai ívet, se kiélezett, föloldásra váró konfliktusokat, pusztán azt a célt szolgálja, hogy a regény eljusson A-ból B-be. A könyv legizgalmasabb elemei egyrészről a figurák – még csak nem is föltétlenül a főhős a maga érzékenységével és esendőségével együtt is irritáló lúzerségével, hanem sokkal inkább kukás kollégái, akik dacos és boldog naivitással egyensúlyoznak a mindennapokban.
Másrészt legalább ennyire fontosak az általuk elbeszélt történetek és fölrajzolt élethelyzetek, amelyekből Hajnóczy Péter kiváló munkásnovellákat tudott volna írni. Szó se róla, ezek a kukások szájából elhangozva is megállják a helyüket. Talán a nyelvhez lehetett volna itt-ott még hozzányúlni, időnként a sok pina és hasonló ellenére is mintha túl pallérozott lenne, de ez nem zavaró. Összességében a Boldog emberek figyelemreméltóan élvezetes regény. Nagy erénye, hogy ismerős élethelyzetekre építve érzékletesen mozgatja a helyét kereső bölcsész figuráját egy olyan világban, amely csak látszólag hordoz kontrasztot, egyébiránt ugyanúgy el lehet kallódni itt, mint az élet számtalan más területén.
Amúgy újabban nemcsak téves hívások vannak, hanem téves üzenetek is. A múltkor valaki rám írt, hogy intézzem el neki, hogy átmenjen a KRESZ-vizsgán. Állítólag nem kell nagyon megtolni, épp csak egy kis segítség kellene. Vajon ezt Süveges Csaba el tudná intézni? Valahol az is kiderül Toroczkay András regényéből.
TOROCZKAY ANDRÁS legutóbbi művei: Búcsú Éhestől; A labirintusból haza; Napfényvesztés.
