Zadie Smith: Sugallatok | Papp Sándor Zsigmond kritikája
A szenvedés, a nyakunkba szakadt bőséges idő, az abszolút halál karanténfogalmait elemzi esszéiben a jamaicai anyától és angol apától származó brit írónő. De kitér egy másik, láthatatlanabb és gonoszabb vírusra, a megvetésre is, amely a rasszizmusban és gyűlöletben ölt testet. Vírusnapló haladóknak.
Nem tehetek róla, de valamiféle áhítatot érzek a vékony könyvekkel szemben. A sűrítés és lényeglátás misztikumát látom beléjük, mintha egy bölcs szerzetes zsebkendőnyi papírlapot kapna csupán arra, hogy leírja, mit gondol a világról. És akkor tényleg egyenként kell mérlegre tenni a szavakat. Zadie Smith is sokunk vékonykönyv-kedvencével, Marcus Aurelius Elmélkedéseivel indít (a mi listánkon persze még előkelő helyen áll Weöres A teljesség felé című kötete is), hogy megírja a maga sugallatait a felfordult világ kapcsán. Ám a rövidség önmagában nem mindig vezet mélységhez is.
Nyáron a Netflixen már láthattunk egy válogatást Homemade címmel, amelyben 18 rendező 18 rövidfilmben reflektált a vírus okozta helyzetre. Jobbára helyzet- és hangulatjelentésekkel, komoran, realisztikusan vagy épp bő humorral, de akár fiktív történetbe csomagolva próbálták meg rögzíteni, visszatükrözni a karantén teremtette új világ mindennapjait. Smith könyve továbbmegy a rögzítés és visszatükrözés eredendő felszínességénél, esszéivel azt a hatást kívánja elérni, ahogy ő maga olvasta Marcus Aureliust: „nem pusztán az élvezet kedvéért, hanem úgy, ahogy egy bútor összeszerelési útmutatóját – praktikus tanácsokra volt szükségem”. Ehhez pedig szellemi munka kell, az új világ új keretrendszerének alapos átgondolása, a lehetőségek felmérése. Ezek vezethetnek odáig, hogy össze tudjuk „szerelni” az új életünk tartóoszlopait.
A hét szövegből hármat éreztem igazán kimagaslónak. Az Amerika kivételességében úgy elemzi Trumpot, valamint a trumpizmus előzményeit és messze ható következményeit, hogy le sem írja az elnök nevét. Talán ezzel is jelezve, hogy mennyire a jelenség a fontos, és nem populista hordozója. Az ország kivételességét (nagyságát, ahogy azt folyton-folyvást hangoztatták) igencsak próbára tette a vírus hozta tömeges halálozás. Mert ez – a szerző szavaival élve – az „abszolút halál” fogalma teljesen hiányzott a gondolkodásukból. Az általuk ismert halálhoz a vétkesség gyanúja tapadt. Az áldozat valamit nem csinált jól. „Rossz helyen volt rossz időben. Rossz volt a bőrszíne. Az út rossz oldalán haladt. (…) Rossz egészségbiztosítása volt – vagy semmilyen.”
Mindezt pedig tetézte (vagy csak kifejezte?) Trump mentalitása, aki a „segglyuk” országokat tette felelőssé a saját halálozási rátájukért, nyilván mert rossz helyen vannak („valahol amott”), és a fejlettség alacsonyabb szintjén élnek. „Az idő előtti halál ritkán volt véletlenszerű az Egyesült Államokban. Rendszerint precíz fiziognómiája, lokációja és összegsora volt.” Vagyis a pénz (hiánya) révén akár ki is lehetett számítani, mint egy egyenletben az ismeretlent. Így aztán a vírussal járó hierarchia nélküli halállal nem is tudott a trumpizmus mit kezdeni. Illetve igen: a pénz nyelvén próbálta megoldani, amikor az államok egymásra licitáltak az életmentő eszközök beszerzésekor.
Ugyanilyen tűpontos és nehezen feledhető, borúlátó látlelet a rasszizmus mélységeit boncolgató esszé (A megvetés mint vírus). A szegregációról szóló bekezdésekben érdemes próbára tenni a saját empátiánkat és a helyzet megváltoztatására irányuló cselekvéssel kapcsolatos valódi elkötelezettségünket azzal, hogy a feketék helyett következetesen romákat olvasunk. Halálpontos észrevétel, hogy a megvetés vírusa, vagyis a rasszizmus eredendő okának esetén, amely nem csak az egyének, hanem rendszerszinten is pusztít, szintén ugyanolyan veszélyesek a látszólag tünetmentes hordozók.
A Screenshotok cím alá gyűjtött villanásokban már kevesebb az elemzés és több a novellaíró véna (az írónőt a magyar olvasó eddig csak a regényei kapcsán ismerhette): New York-i és angliai élethelyzetek, emberek révén beszél az új világ kényszerűségeiről, régi reflexekről és új tanulságokról, néha a humort sem mellőzve (telitalálat az ötvennyolc éves nő, aki orvoshoz készül, hogy előrehozzák a klimaxát). Ez az a három esszé, amelyhez bármikor vissza lehet majd térni, hiszen észrevételei, gondolatmenete és kristálytiszta érvelése újra és újra szellemi munícióval láthatja el az olvasót.
Nem kiváló, de még mindig átlag feletti a karantén és a bezártság idején jelentkező szenvedést, illetve a kiváltságot elemző szövege (Szenvedni, mint Mel Gibson) és a formabontó, címadó esszé, amely inkább szokatlan megközelítésével (ismert és kevésbé ismert személyekhez, családtagokhoz írt rövid jellemzések, aforizmák, tanácsok egyvelege) semmint tartalmával emelkedik ki. Számomra pedig ott vált szokatlanul és meglepően semmitmondóvá a Sugallatok, amikor az írásról és a női mivoltról kezdett el értekezni. (Pünkösdi rózsák, Csak hogy csináljunk valamit). Talán amiatt is érezhető ez kissé súlytalanabbnak, mert ezek igazából a békeidő, a régi életünk problémái. Ugyanakkor ő maga is célozgat rá, hogy az írásról, az írás motivációiról szóló számos szövegből a kelleténél kicsit több van, miközben mindegyik szemérmesen hallgat a legmélyebb és legkézenfekvőbb indokról: azért ír, csak hogy csináljon valamit. Ezen üdítő őszinteséghez képest bizony kissé maníros, laposabb, szépelgőbb lesz minden más, amit olvasni lehet tőle ennek kapcsán.
A Sugallatok ugyanakkor egy igen tájékozott, a visszáságok és társadalmi problémák iránt különösen érzékeny, okos és pontosan fogalmazó (M. Nagy Miklós remek fordítása) szerző írásait gyűjti össze, aki – most már ezt is tudjuk – még masszázs és pedikűr közben is mindent elkövet, hogy olvasni tudjon. És nagyon hálásak lehetünk a kiadónak, hogy idejében vehettük kézbe ezt a modern összeszerelési útmutatót, amikor még javában benne járunk a második hullámban, és nem akkor, amikor már az oltás biztonságából nézünk vissza a fura karanténnapokra.
ZADIE SMITH legutóbbi művei: Swing time; NW; A szépségről.
