William Dalrymple: A sah visszatér | Falusi Dóra ajánlója
William Dalrymple skót történész és művészettörténész íróként több díjnyertes kötetet jegyez. A sah visszatér méltó tagja tudományos ismeretterjesztő munkáinak, a kötet azért is kapta meg többek között a jelentős Riszard Kapuściński-díjat, mert irodalmi minőségben mutat be egy nagyon is valós témát, nevezetesen az 1839 és 1842 közötti első angol-afgán háborút. De miért is lehet érdekes ez a téma a mai olvasónak?
Park, 621 oldal, 5999 Ft
Elsőre úgy tűnhet, hogy a tárgyalt időszak a világpolitika csak egy periférikus eseményét fedi le, és azon belül is egy nem túl jelentős eseményt tárgyal. Azonban a könyv jóval többről szól, mint egy másfél évszázaddal ezelőtti, akkoriban épp a saját szabadságharcaival elfoglalt Európa szempontjából érdektelennek tűnő háborúról. Egyrészt megtudhatjuk, hogy a 19. századi angol és a 2001-ben kezdődő amerikai megszállás között – 162 év ide vagy oda – bizony lényegi párhuzamokat lehet vonni. Ez már csak azért is érdekes, mert a katonai, politikai vagy gazdasági kérdések mellett erkölcsi tekintetben is ugyanazok a dilemmák köszönnek vissza. Nevezetesen, hogy a megszállóknak vajon kötelességük-e „előmozdítani az emberiség érdekeit”, azaz síkra szállni a társadalmi reformok és az egyenjogúság kérdése mellett, vagy inkább ne avatkozzanak bele a helyi rendszer(ek)be? A kérdés sok újabb kérdést vonz maga után, amelyeket Dalrymple módszeresen végigelemez.
Másrészt a könyvet olvasva semmi kétségünk nem marad afelől, amit 2010-ben Anvar Khán Dzsagdalak afgán törzsi vezető mondott a szerzőnek:
„Afganisztán a keresztútja minden népnek, ami hatalomra emelkedik”. Az ország nem csak földrajzi, hanem kulturális szempontból is találkozási pont Kelet és Nyugat között, és mint ilyen, állandó konfliktusforrás – még önmaga számára is.
Vegyük csak a kommunikációt: napjainkban a két fő nyelv (dari és pastu) mellett az itt élő törzsi csoportok még közel harminc különböző kisebb nyelvet használnak, a lakosság etnikai térképe pedig folyamatosan változik az állandó belharcok miatt.
Be kell avatkozni? (FOTÓ: Dreamstime.com)
Egy igazi darázsfészek tehát, és mint ilyen, könnyen beleesik az elbizakodott hódító abba a tévhitbe, hogy a maga szervezettségével majd könnyedén rendet rak. Az elmúlt kétszáz évben azonban minden megszállónak a torkán akadt Afganisztán. Ahogy G. R. Gleig angol tiszteletes írta 1843-ban: „E háborúval nem jutottunk politikai vagy katonai előnyhöz, s amikor végül kiürítettük az országot, az egy vert sereg megfutamodására emlékeztetett.” E szavakat akár a 2021-ben kivonult amerikai hadsereg is mondhatta volna húsz év megszállás után. Mi teszi megkerülhetetlenné, egyúttal bevehetetlenné is ezt az Ázsia szívében fekvő országot? Hiszen, ahogy olvashatjuk, „Kabul a világ egyik legszegényebb és leglepusztultabb fővárosa”, ahol nincs közvilágítás, szemétszállítás se nagyon, és ha valahol találunk is egy közhivatalt, áram már egyáltalán nem biztos, hogy lesz benne, ráadásul a hivatalnokok döntő többsége iskolázatlan. És ezek csak a jelenkori állapotok.
Dalrymple sorain keresztül mégis képesek vagyunk kilépni az elmaradott és bigott állam narratívájából, és tágabb nézőpontból szemlélni ezt a különös országot. Sőt, a szerző alaposságának köszönhetően – dacára minden ideológiai különbözőségnek – értékelni is megtanulhatjuk.
Ismét a tálibok kormányoznak bigott elvek alapján
Ami eddig csak távoli, poros hadszíntér volt elrettentő vallási dogmákkal, most maharadzsák birodalmává változik európai szemmel nézve különös, ám nem ijesztő kulturális és vallási hagyományokkal. A lábjegyzetek mellett Felhasznált irodalom, valamint Név- és tárgymutató segíti az olvasót, a Személyek fejezet pedig külön is bemutatja röviden a fontosabb szereplőket. A szerző jegyzetéből megtudhatjuk, hogy a forrásgyűjtés igen kalandos volt (ottlétekor nem egyszer lett majdnem merénylet áldozata): a saját tapasztalataiból, kutatásaiból és riportjaiból állt össze.
Az ország stratégiai jelentőségének dacára ugyanis az afgán történetírás nem bővelkedik hiteles krónikákban. Így a személyes tapasztalatai mellett Dalrymple a négy évig tartó kutatómunkája során minden lehetséges forrást felkutatott angliai, indiai, pakisztáni, orosz és afgán múzeumokban, levéltárakban és magánházak padlásain annak érdekében, hogy valós képet adjon Afganisztán elmúlt kétszáz évéről. (Ezek közül több is jelen könyvben kerül először feldolgozásra.) Hitelesen és kifejezetten izgalmasan mutatja be az azokat a szereplőket, akikről egy-egy angol feljegyzés csak mint véreskezű nomádokról ír, míg az indiai vagy pakisztáni levéltárakban fellelt dokumentumokból egy érző szívű nemzeti hős képe bontakozik ki.
William Dalrymple
A sah visszatér egy hiteles és rendkívül olvasmányos kötet azok számára, akiket érdekelnek a történelem és a politika lezártnak tűnő, ám annál jelentőségteljesebb összefüggései, és minderről szeretnek koherensen, társadalmi és kulturális kontextusban is tájékozódni. Bár a kötet Afganisztánra fókuszál, a megszállók elemzése révén pontos és elgondolkodtató leírást kapunk nyugati világunkról is. A könyv 2014-ben jelent meg először angol nyelven, tehát az amerikai megszállás vége előtt hét évvel. A tálib hatalomátvételt így értelemszerűen nem említi, ám a kapott információk alapján könnyen el lehet képzelni az újabb rendszerváltás drámai hatásait. Jelen világpolitikai események fényében pedig különösen vészterhes olvasni egy gandamaki öregnek a szerzőhöz ottjártakor intézett szavait: „Az amerikaiaknak lassan bealkonyul. Most Kína napja virrad fel.”
WILLIAM DALRYMPLE legutóbbi műve: A Szent Hegytől keletre.
