Sofi Oksanen: A kutyafuttató | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Akár egy gótikus rockbandában is játszhatna, de ő inkább az írásművészetével hódította meg a világot. Oksanen hatodik regénye ismét a posztszovjet világba, azon belül is a meddőségi iparágba vezet egy krimi feszültségével és izgalmával.
A helsinki könyvvásáron láttam őt először. Egy jelenség, valahogy így könyveltem el magamban: rikító frizura, az utolsó gombig kitalált és elrendezett öltözet, mintha bármelyik stand mögül kiugorhatna egy fotóra éhes fényképész. Mindenhová egy nagyobb csoport kísérte, mintha máris megkérdőjelezhetetlen sztár lenne. Akkor persze még nem tudtam, hogy a kissé megmosolyogtató jelenség mögött (egy amerikai újságíró szerint bármikor felléphetne egy gótikus rockbanda koncertjén) valódi tartalom is lapul. A regényeiben ugyanis messze nem ez a szemkápráztató tiritarkaság jelenik meg, nem burjánzik barokkosan, sokkal inkább a határozott koncepció fegyelmezettsége jellemzi. Sofi Oksanen az a fajta író, aki nagyon tudja, hogy mit akar. És amit akar, azt meg is valósítja, mert megvan hozzá a kellő megformáló ereje.
Aztán két évre rá ugyanez a kordában tartott tiritarkaság a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál látogatóit is elvarázsolta. De akkor már Oksanen nyílegyenesen tartott a világhír felé.
Regényeinek témáját többnyire a történelembe vetett női sorsok adják, a nők kiszolgáltatottságát boncolgatja a hatalommal (ez lehet a kommunista berendezkedés, a közvélemény diktálta előítéletek hálója vagy épp a mindent diktáló piac) szemben. Ezen belül is különös hangsúlyt kap a női test, mint legfőbb hadszíntér: a Sztálin teheneiben a megbélyegzettség érzése váltja ki a bulémiát, a Baby Jane-ben a leszbikus szerelem próbálja védeni magát a depresszióval és pénztelenséggel szemben. Az új regényben, A kutyafuttatóban pedig a test kizsákmányolása lesz a vezérfonal: a béranyaság, illetve az egészséges és kiváló pedigrével ellátott petesejtek áruba bocsátása.
De Oksanennél ez a téma is jóval sokrétűbb. Mert a gazdag nyugatiak nem csupán megfelelő „utódot” vásárolnak maguknak a meddőség árnyékában, hanem a tökéletesség illúzióját is. Hátborzongató jelenet például Olenka állásinterjúja. A lány a befuccsolt modellkarrier után tér haza az isten háta mögé az anyjához és a nagynénjéhez, akiknek legfőbb bevételi forrásuk a kompótkészítés mákból (voltaképpen koncentrált ópium előállítása némi vegyészi alapismerettel).
Más munka csak a húspiacon van.
„Reményteli parfumfelhőbe” burkolózva el lehet menni a nyugati vendégeknek tartott menyasszonyválogatókra vagy be lehet állni szervdonornak. Olenka is arra tippel eleinte, amikor egy titokzatos hirdetésre bukkan, hogy ez állhat a háttérben. El is dönti magában, hogy az egyik veséjétől és a fél májától hajlandó lenne megválni…
A cég viszont egészen más pályát kínál. Csak előtte még itt-ott át kell írni az életét, hogy abban ne találjon semmi olyasmit a válogatott ügyfélkör, ami örökletes betegségekre, rossz génekre és kezelhetetlen tulajdonságokra utalna. Az igazgatónő nem is kertel a sajátos állásinterjún. Ha például „Csernobilról kérdezősködnek, azt kell mondanom, hogy a baleset idején Tallinnban éltünk a családommal. (…) Mivel apám legutóbbi fotói nem mutogathatók, a halálát olyan évre hozzuk előre, amikor még vonzó volt a külseje. Az afgán háborúban elesett unokatestvérem maradhatott a családfán, de az nem, hogy a nagynéném beleőrült, amikor meglátta, hogy kukacok tekeregnek elő a lepecsételt cinkkoporsó réseiből”.
A múlt átírása, vagyis az identitás feláldozása, átszabása talán még a donációnál is fájdalmasabb. Előbb tökéletes árucikké kell válniuk, hogy aztán kimetsszék belőlük egy új élet formájában. A lelki trauma ellenére Olenka végigjárja a ranglétrát, hamar beletanul a „szakmába”, s később már ő szemeli ki az ígéretesebbnél ígéretesebb lányokat.
Ahogy Oksanen legtöbb regényében, itt is két szálon fut a történet, az egyik közvetlenül a narancsos forradalom után Ukrajnában bontakozik ki (2006), a másik pedig nem sokkal az orosz–ukrán háborús konfliktus kirobbanása után Helsinkiben játszódik (2016), ahol a két főszereplő megint összefut a parkban, a kutyafuttató előtt. Ekkorra már semmi sem maradt az egykori fényűzésből: megtörten, lerongyolódva, hamis papírokkal tengetik az életüket. Készen arra, hogy bármikor elmeneküljenek az üldözőik elől.
Ennél többet semmiképp nem árulhatunk el, hiszen a finn-észt írónő egy krimi izgalmait is megszégyenítően bonyolítja a történetet egy szikár, lényegretörő, mégis igen gazdag nyelven, Bába Laura remek tolmácsolásában. (A magyar kiadással csak egy bajom van: a kis betűméret miatt szemüveg nélkül esélyem sem volt elolvasni.)
Az, amit én még pusztán jelenségnek láttam, mára „irodalmi jelenséggé” vált, ahogy azt a The Times írta Oksanenről. És ezt nem csupán a húsz irodalmi díja (rangosabbnál rangosabb: Finlandia, a Svéd Akadémia Északi Díja – a „kis Nobel”, és már ott van a gyűjteményben a 2014-es Budapest-nagydíj is), de egyre terebélyesedő életműve is igazolja.
SOFI OKSANEN korábbi művei: Norma; Mikor eltűntek a galambok; Baby Jane
