Billy Collins: Az a baj a költészettel | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Semmiképp ne kötözzük székhez és ne verjük slaggal, inkább eresszünk el benne egy egeret! Már ha valóban közelebb akarunk kerülni a költészethez. A talán legnépszerűbb amerikai költő, Billy Collins minden segítséget megad ehhez pompás válogatáskötetével.
Tényleg sok baj van vele. Például hajlamos megsokszorozni önmagát, vagy ahogy Billy Collins írja: „az a baj a költészettel, / hogy még több vers megírására ösztökél”. Ezt tanúsíthatom magam is, hiszen elég csak óvatlanul pár költeményt elolvasni a kötetből, s máris felébred bennünk az a kamasz, aki verseket fabrikált egykoron – mint minden fiatal, amikor hirtelen nem tudott mit kezdeni a rátörő érzelmekkel és alaktalan tapasztalatokkal. A vers a maga rövid, feszes mondataival egyszerre ígért gyors önmegvalósítást és hosszú öröklétet. (Csak zárójelben: a próza valahogy ijesztőbb a maga testességével, ágas-bogasságával – túl sok mindent kell kitalálni benne.)
Collins költészete ráadásul igen csalóka. Legtöbbször egyszerű, hétköznapi apróságokkal indít („Otthon egész nap szól a jazzrádió”; „Rád gondoltam ma, / amikor megálltam egy lovas szobor előtt / egy tér közepén.”) vagy épp finom humorral húz be (Emlékszem, egyszer Párizsban, késő éjjel, / hosszan beszéltem egy kutyának angolul / az amerikai kultúra jövőjéről”), majd nem ritkán eltöpreng ezeken és merész, de szintén könnyen átlátható gondolattársításokkal építkezik tovább, hogy aztán adott esetben csattanóra hegyezze ki, mint egy miniatűr történetet (A szférák zenéje, A fityegő) vagy szépen elúsztatja (Árnykép, Élvezet). És mindezt olyan dísztelen természetességgel, olyan közvetlenséggel és iróniával, letisztult versbeszéddel, hogy szinte kételkedni kezdünk benne, hogy valóban költészetet olvasunk-e, s nem egy padon ülve osztja meg velünk valaki a gondolatait. Ám újra és újra elolvasva a sorokat lassan kibomlik a költészet szomorkásabb és drámaibb líraisága is, finom rétegzettsége, a látszólag kószáló nézdegélés gyönyörű fegyelme.
Nem véletlenül alakult ez így. Egy interjúban ki is tért erre. Mint mondta, sikerének titka, hogy engedett a gyakori felolvasóestek inspiráló tapasztalatainak, derül ki mindez a fordító, Kőrizs Imre utószavából, azokon ugyanis a közönség első hallásra képtelen befogadni túlságosan elvont képeket, fordulatokat. Ő viszont a közérthetőségre törekedett, és ezen alapelvéhez hűen adagolta a humort is.
Nem csoda, hogy a rádió révén (vagyis hallás alapján) fedezték fel 1996-ban, s azóta a kiadók kapkodnak az olvasók meg rajonganak érte.
Ma ő talán a legismertebb amerikai lírikus, „aki tíz éven át viselte az USA Kongresszusa által adományozott »Koszorús költő« címet”. De a Nép Költőjeként is emlegetik, ami a fentiek alapján egyáltalán nem meglepő.
Kőrizs a költő tizenegy kötetéből válogatta össze a kötet közel 150 versét igen reprezentatív metszetét adva az életműnek. Az utószóban arra is frappáns magyarázatot ad, hogy miért hagyta ki Collins haikuit: a kötött formát és az amerikai lirikus lazaságát képtelenség úgy visszaadni, hogy az még fordítás és ne átköltés legyen. Mert ha mindkettőhöz ragaszkodott volna, akkor abból a tartalmi hűség miatt a költőtől „mélységesen idegen, kimódolt, áljapán pipiskedéssel” kellett volna beérnie a magyar olvasónak. A példa, amit hoz, több mint meggyőző: „Éji eső hull – / csukott szem is lát / fát, csepegő levelet.”
A collinsi líra másik érdekessége, hogy folyamatosan reflektál a költészetre, sőt magára a versírásra is (illetve igen gyakran bukkan fel egy kutya is verstörténetekben). Miközben tudjuk jól, emlékeztet rá Kőrizs, hogy rendszerint az a költő, aki már a verselés megverselésére fanyalodik, az önmaga ihlettelenségéről állít ki bizonyítványt. Nem úgy Collins, akinek a legemlékezetesebb művei épp ezekből az önreflexiókból kerülnek ki (Az ötletdoboz, Egy szó a kötőszavakról, A tanuló). Kiváló példa erre a nálunk talán legnépszerűbb költeménye, a Bevezetés a költészetbe, amelyet már sokan lefordítottak, többek között Krusovszky Dénes és Szabó T. Anna is. Ebben talán nem csak költő, hanem a majdnem ötven évig tanító pedagógus is megszólal, amikor arról beszél, hogy mit tehetünk és mit nem egy verssel: a fény felé tarthatjuk, vízisíelhetünk a felszínén, csak ne tegyünk úgy, mint azok, akik „Elkezdik verni egy slaggal, hogy kiszedjék belőle a mondanivalóját”.
Már egy egyszeri felületes fellapozás után is sok kedvenc, többször idézhető versre találunk a válogatásban, mert igen hamar nagyon szoros viszonyt alakít ki önmaga és az olvasója között. Úgy is mondhatnám, hogy egyszerűségével függővé tesz. A Te, olvasóban például az alátéten álló só- és borstartóhoz hasonlítja igen találóan ezt a kapcsolatot: „Azon tűnődtem, összebarátkoztak-e / annyi év után, / vagy még mindig idegenek egymásnak, // mint te meg én, / akiknek sikerült egyszerre ismerősöknek lennünk / és ismeretleneknek maradnunk”. Azt hiszem, ettől a pillanattól kezdve mindig ekként fogok gondolni kedvenc szerzőimre a könyvespolc előtt. Csak még azt nem tudtam eldönteni, hogy ki lesz a só, és ki a bors.
Arról álmodozom, hogy egy napon majd nálunk is Collins költészetével kezdik majd a magyarórákat, és akkor nem egy senkit sem érdeklő keserű menetelés veszi majd kezdetét az érthetetlenség csúcsaira, amely csak lemorzsolódókat termel ki, hanem valódi felfedezőút, amelynek természetes megállója lesz József Attilától Nagy Lászlón át Tandori Dezsőig szinte bárki a magyar költészetből. És igen, tán még nevetni is fognak útközben.
