Csinta Samu: Por alatt parázs | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Harmincnyolc alany, harmincnyolc megismételhetetlen találkozás. Bivalyerős a névlista, és nemcsak sznoboknak. Csinta Samu beszélgetőskönyvében ugyanolyan élvezettel hallgatjuk a 108-szoros román válogatottat, mint a majdnem mozdonyvezetővé váló írót. Románok, magyarok, székelyek, ottmaradók és áttelepültek beszélnek életről, világról.
Szavalhat nekem bárki a határok feletti nemzetegyesítésről, én csak akkor hiszem ezt majd el, ha Pesten bemegyek egy könyvesboltba, és ott nyugodt szívvel, semmiféle riadalmat nem okozva, megvásárolhatom majd az erdélyi magyar írók kolozsvári vagy székelyföldi könyveit. De ez ma még az internet lebegő határtalanságában sem egyszerű, például Csinta Samu nemrégiben megjelent interjúkötete kisebb nyomozást igényel az elszánt vevő részéről. Pedig megéri az elszántságot.
Egyrészt Csinta Samu az erdélyi újságírás egyik legfontosabb alakja (sokáig a Krónika című erdélyi napilap főszerkesztője volt), másrészt remek könyvek szerzője. Legismertebb művében (Erdély újranemesítői) egykori családi birtokaikon újjáépítésbe kezdő erdélyi arisztokratákkal és történeteikkel foglalkozott. A részint megérdemelt, részint váratlan siker elhozta a vállalkozás második kötetét is, amelyben újabb famíliák felkeresésével próbált választ találni olyan kérdésekre, mint: lehetséges-e úgy ápolni a múltat, hogy közben a jövő ne fusson el mellettünk?
Most még több kérdést szegezett interjúalanyainak. A Háromszék hasábjain megjelent 150 beszélgetésből 38 került be a kötetbe, és a lista bizony bivalyerős. Könnyen lehet, hogy a magyar olvasó a tuti nevekkel kezd majd (Kemény Dénes, Sebestyén Márta, az írók közül Bodor Ádám, Szilágyi István és Kányádi Sándor), én viszont arra biztatnék mindenkit, hogy inkább az ismeretlenebb tájak felé induljon el. Számomra a könyv két legerősebb interjúja a román megszólalóké. Már az is nagy élmény, ha empatikus és kritikusan, vagyis nem a nemzeti mítoszok mentén gondolkodó történészeket hallunk beszélni, főként ha olyan kényes témák kerülnek elő, mint a gyulafehérvári román nagygyűlés (Erdély egyesülése a Román Királysággal) vagy a székely autonómia.
Két kedvenc kérdés-feleletemet ide is idézném. Az első Daniel Barbu történész-politológus nevéhez fűződik. „– Az elszalasztott történelmi pillanatok közé sorolhatjuk netán Románia uniós csatlakozását is? – Azt semmiképpen sem. Azzal az aktussal lényegében nem történt egyéb, minthogy a romániai korrupció attól a pillanattól kezdve európai korrupcióvá vált.” A másik pedig Sabin Gherman kolozsvári tévés újságíróhoz, az Erdély–Bánság Liga megalapítójához. „– Mit gondol, miért párhuzamos továbbra is a magyar és román történetírás? – Mert nem vagyunk elég okosak saját ügyeinkben.” Kevés ilyen józan pillanat akad a román–magyar diskurzusban, meg úgy általában az indulatokkal és rövidtávú érdekekkel átitatott politikában. Csinta könyvéből azonban számos ilyen pillanatot idézhetnék.
A hozzájuk hasonlókat hallgatva tényleg el lehet hinni, hogy egy napon akár még el is csitulhatnak a nacionalizmus fel-felkorbácsolt hullámai.
„A megoldáshoz vezető út roppant egyszerű: olyan környezetet kellene kialakítani, amelyben mindenki saját nyelvén írhat, olvashat, énekelhet, és ebből nem származhat semmiféle hátránya. Ha itt tartanánk, anekdota szintjére szelídülne, hogy Mihai Viteazult a magyarok ölték-e meg, vagy a marslakók.”
De ugyanilyen élvezet a higgadt Abonczy Balázst és Zahorán Csabát olvasni Trianonról. Vagy Szilágyi Istvánt, akiből, ha egy kicsivel jobb a szeme, talán mozdonyvezető lett volna. Ebből a beszélgetésből tudtam meg, hogy Fábri Zoltán filmet akart forgatni a Kő hull apadó kútból című regényéből, ám az infláció végül vállalhatatlanná duzzasztotta a költségvetést. Az ő szerénysége, írói hozzáállása a mai zajos, önreklámmal teli világban egészen üdítő. „De nem is vagyok tipikus író, előfordult, hogy másfél esztendőnyi munka után is azt tartottam valamelyik írásomról, hogy nem jó. (…) A siker soha nem érdekelt. Azt tartom, ha összesen három elfogadható írást tudok produkálni, akkor annyi legyen.” És ugyanilyen borzongató arról olvasni, hogy a 46 éves korában áttelepedő Bodor Ádámból vélhetően soha nem lett volna író, ha Budapesten születik. „Az én érzékenységem elsősorban kelet-európai élményekre reagál: a vegyes etnikai és a varázslatos földrajzi tájra, a labilitásra és kiszolgáltatottságra, arra a virtuális erkölcsre, amely az egészet jellemzi.”
Csinta a bevezetőben azon töpreng, vajon mitől is jó egy interjú. Talán akkor mondja ő, és a szakma is, ha az olvasó úgy érzi, hogy harmadikként ő maga is ott ül a beszélgetők között. Ha a kérdező majdhogynem az ő kérdéseit teszi fel. Ezekkel nagyjából egyet is lehet érteni, nekem viszont akkor, ha a fentiekhez hasonló pillanatokat találok benne. Az őszinteség, a vívódás és a töprengés esszenciáját, amikor hirtelen pár mondatban sikerül összefoglalni életet, világot. (Nem véletlen a könyv alcíme: Beszélgetések életről, világról.)
Nagyon sok ilyen pillanatot idézhetnék még. Amikor a 108-szoros román válogatott, Bölöni László arról beszél, hogy majdnem taxisofőr lett Franciaországban, aztán inkább mégis felfedezte Cristiano Ronaldót. Neki is van egy igen erős momentuma: „A 2004. december 5-i elutasító népszavazást követően közel két éven át románul válaszoltam bármelyik magyarországi újságíró első két kérdésére: ha elutasítottatok, akkor tessék, itt vagyok nektek románként. De ezzel azt is jelezni akartam, hogy nem az a legény, aki adja, hanem aki állja.”
Nem kell mindig mindenben egyetérteni a 38 beszélgetés (színészektől az idegsebészen át a katolikus plébánosig) alanyával, de az biztos, hogy a könyv eléri talán ki sem mondott célját: ismerkedésre hív. Mert bizony elég sok fehér folt van a szellemi térképeinken, néha még azt sem tudjuk pontosan, hogy mivel és kivel vitázunk. Csinta Samu könyve (talán egyedül a címét érzem kissé kimódoltnak) eléri, hogy többet tudjunk magunkról románokon, székelyeken, áttelepülőkön, maradókon, sikereseken és kétkedőkön keresztül. És a magabiztos válaszok helyett eljussunk a saját égető kérdéseinkig.
CSINTA SAMU legutóbbi művei: Erdély újranemesítői I-II.; Plakátballada; A lélekmentő
