Ki vagyok én?

Barna Imre: Kérdezd meg tőle | Codău Annamária kritikája

A tavasz egyik legnagyobb irodalmi meglepetése, hogy az egyik legismertebb műfordító, az Európa kiadó volt igazgatója, Barna Imre regénnyel jelentkezett. Ami az első ilyen műve, ha a Bob Dylanről szóló könyvét – a besorolás ellenére – kicsit szigorúbban nem soroljuk ebbe a műfajba. A több generációt meghatározó történet és identitásértelmezés, a talált/folytatott kézirat toposza a kisebb döccenők ellenére igen lebilincselő művet eredményezett.

A kérdezés nehéz és kényelmetlen műfaj, főként ha a kérdezett kevéssé kooperatív, vagy ha a kérdező olyasmit piszkál, amihez a másik fél nem akar/tud hozzáférést biztosítani. Az eltelt idő és az emlékezés megbízhatatlansága újabb gátakat emel a múltfeltárás és a kibeszéletlen titkok megközelítése elé, és ami a folyamat eredményeként létrejön, nem biztos, hogy megnyugtató, értelmezhető. A főként kiváló fordítóként ismert Barna Imre Kérdezd meg tőle című első regénye szemmel láthatóan a „Ki vagyok én?” kérdésre talált válaszok kudarcainak színre vitele, miközben egy izgalmas második világháborús történetet beszél el.

Nehézkesen, de a dőlt betűkkel szedett keretből kibogozható, hogy a főszálban egy Barabás Endre nevű férfi élettörténetéről van szó, amelyet a fia, a keret narrátora rekonstruál egyes szám első személyben közös beszélgetéseik és az apa kézirata alapján úgy, hogy annak nézőpontjába belehelyezkedve meséli el az eseményeket a gyerekkortól a hadifogságból való hazatérésig. Van tehát a regénynek egy talált történet és tanúságtétel jellege, amely annál is izgalmasabbá válik, mivel általa az apasággal kapcsolatos titkokra is némi fény derül.

Endre a Barabásra magyarított nevű család tagjaként cseperedik fel Szentendre–Budapest–Hatvan háromszögében. Apja magyar zsidó, aki az első világháborús fogságból orosz feleséggel és egy fiúgyermekkel ér haza. Endre/Andrej zsidó polgári nevelésben részesül, pravoszláv történeteken nő fel. Magába szívja a magyar cserkészek közt „a tiszta férfiúság eszményét”, a zsidótörvények bevezetése után pedig üzemi munkásnak áll – szóval identitásának nyelvi, vallási és osztálybéli komponense is látványosan többes.

Nem csoda, hogy az átlagnál sokkal jobban foglalkoztatja a helykeresés, amely szó szerint élet-halál kérdéssé válik a második világháború alatt. Ráadásul kiderül, hogy nem az az igazi apja, akit annak gondolt, mégis megmarad eredeti, naiv terve mellett: a nevelőapja kedvéért vállalt zsidóságát nem tagadja meg, beáll munkaszolgálatosnak, és átszökik az orosz hadseregbe. Mert ugye ott majd biztos tárt karokkal fogadják… „Meneküljek én is, mint patkány a süllyedő hajóról? Ezt én bizony nemcsak zsidóként, hanem a hős Ogotáj kán kései utódaként sem tehetem.”

Innen igazán felgyorsulnak az események a Magyarország–Szovjetunió útvonalon. Endre kényszerű vagy szerencsés státuszváltásokba sodródik: munkaszolgálatosból szökevény lesz, aknaszedő, fogolytolmács, majd századparancsnok, az aktív antifasiszták csoportjának kommunista propagandát terjesztő tagja, romeltakarító, munkabrigád vezetője, a háborús karrierje csúcsán pedig hadifogoly-parancsnok, amikor már úgy érzi, „vagyok valaki”. Ezek a „lehetőségek” többes identitásának, illetve magyar, német és orosz nyelvtudásának köszönhetőek, ugyanakkor veszélyforrások is számára, mert ettől mindenhol gyanús lesz, nemcsak a kémelhárítás szemében.

Ráadásul nem mindig szimpatikus ezekben az elvállalt kényszerszerepekben. Egyre pimaszabb és hetykébb, minél inkább a hadifogság kitágított jelenére koncentrál: „Ami lesz, az nem most lesz. Most az van, ami van, én pedig úgy elvagyok ebben a mostban, mint hal a vízben.” Az, hogy mennyiféle ámulatos helyzetbe kerül még a huszonéves férfi, az most maradjon a könyv lapjain, itt csak megsúgom, hogy a képletbe székely favágó bajtársak, illegális alkoholcsempészet, orosz női politikai tisztek és a Lenin-mauzóleum is belekerül.

És ha mindez önmagában nem volna eléggé lebilincselő, az is igen érdekes, ahogyan a túlélés mellett a főhőst szinte kizárólag a történelmi krízis által kiélezett „Ki vagyok én?” kérdés foglalkoztatja azzal párhuzamosan, hogy mindenki más is ezt próbálja vele kapcsán kideríteni. A válasz megtalálása olyannyira bonyolultnak bizonyul, hogy nem meglepő módon az „ócska tróger” lesz a legkonkrétabb verzió. Hiszen minden egyéb meghatározás a többértelműségeket nem tűrő helyzetek függvénye, akár fogvatartói döntik el, akár a remélt előnyök, akár a hősiesség, igazságosság, büszkeség és hűség játszik szerepet abban, hogy a férfi éppen mikor inkább zsidó, inkább magyar vagy inkább orosz.

Aki ennyi mindent tapasztal és ennyi oldalról, annak nehéz meggyőződésesnek maradnia. „Nagy néha eszembe jut még, hogy nem ezt terveztem én. Nem lágerkarrierre, hanem hőstettekre vágytam, hogy így tudja meg a világ: vagyok, aki vagyok.”

A fordulatos történetet az Endre/Andrej szerepébe bújt narrátor eszköztelen, érzelmességtől mentes nyelven beszéli el, amelynek köszönhetően habzsolni lehet az oldalakat.

Nem igazán üt át rajta a szégyen, sértettség, harag, öröm, még akkor sem, ha megnevezi ezeket az érzéseket. Lendületét azonban megakasztja a regény végén szerkezetileg indokolt, mégis talán túl kicentizett visszatérés a kerethez és Endre fiának nézőpontjához. Természetesen érthető a szerző ragaszkodása ehhez a megoldáshoz: itt derül ki, hogy az apa szerencsés megmenekülése nem biztosítja a fia számára sem a bizonyosságot afelől, hogy kicsoda ő és honnan származik, pedig fontos volna tisztázni az apa szerepét a saját identitásának megértése érdekében.

A fősztorit félbeszakító párbeszédek viszont nagyon jól működnek, az apatörténet közlésének tényszerűségével kontrasztban áll az irritáltság, amely kiérződik belőlük mindkét fél részéről. Amíg a háborús történetben a káosz uralkodik, addig az évtizedekkel későbbi beszélgetésekben nemcsak a történelmi diskurzus ismerete, de az emlékek távolsága és a tabusítás is eltakarja a részleteket. „– Ezt a lőfegyverdolgot akkor sem értem.
– Annyi baj legyen.
– Sosem beszéltél még róla. Az SS-ekről se nagyon. Hogy aknát szedsz nekik, és a végén még ők kísérnek át. Miért?
– Mert erről nem lehet csak úgy… Nem lehet, na. Veszélyes dolgok ezek.”

Az alulnézeti perspektíva hatására az olvasó könnyedén beleélheti magát a történésekbe, megtapasztalhatja a döntésekhez hozzásegítő távlat és ismeretek hiányát.

Azt, hogy valós időben vajon mennyire lehetséges morális-eszmei értékeket hozzárendelni a cselekedetekhez a túlélés praktikus szempontjai mellé. Ezzel együtt persze ott dolgoznak benne a nagy elbeszélések és történelmi konszenzusok. És emlékeztetnek utóbbiakra az apa–fia párbeszédek is, amelyekben a fiú nemcsak tényekre kérdez rá, hanem értelmezni is próbálja az eseményeket, sőt, az erkölcsi megítélésük felé is tapogatózna, de az öreg a „Kérdezd meg tőle” és egyéb fordulataival folyton hárít: „Miért bántam volna? Nem bántam. Nem ezeken gondolkodtam! Nem olyasmiken gondolkodtam, amiken te gondolkodsz most. Hogy vajon mi lett volna meg mi nem, meg így meg úgy… Egyáltalán nem. Hanem hogy kapok-e enni.” Ezek a dialógusok rendkívül hitelesek és elevenek, mentesek mindenféle intellektuális póztól.

Barna Imre regénye a kisebb döccenéseivel, valamint a keret szemérmes bonyolultságával és a többszörös közvetítettség illúzióját erőltető jellegével együtt szolid színvonalú, elgondolkodtató mű. Ha úgy vesszük, hogy több generációt meghatározó történetről és identitásértelmezésről van itt szó, akkor a talált/folytatott kézirat toposza sem üres narratív eszköz, hanem az előd(ök)höz való kapcsolódás egyik erős lehetősége. És biztos sokunk családjában van ilyen lehetőség.

Eszembe jut még erről a Révész Bálint rendezte Nagyi projekt című dokumentumfilm, amely szintén ráirányítja a figyelmet a kérdezés munkájára. Részben azért, hogy ha nem is felmentő szándékkal, de folyamatosan emlékezzünk: a dolgok mindig sokkal bonyolultabbak, mint amilyenként rögzíthetők, ezért hatásuk láthatatlanul is meghatározhat bennünket. Innen pedig értelmetlenné válik a kérdés: szükségünk van-e az n+1-dik háborús történetre?

BARNA IMRE legutóbbi művei: Pont fordítva: Bob Dylan.