Szitás Katalin: Értelmiség és politika | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Egyetlen volt szocialista országban sem volt olyan markáns az értelmiségiek szerepvállalása a kilencvenes években, mint nálunk. Ezért is égetően fontos, hogy lássuk miként is alakult az értelmiség felelőssége az elmúlt évtizedekben, és hova tart, mi vár rá. Szitás Katalin tizenegy beszélgetésben keresi a megfelelő válaszokat.
„Jelen kötet célja a szembenézés”, írja Szitás Katalin a Bevezetőben, s ezzel máris megfogalmaztam magamban, hogy igazából miért csak értelmiségi olvasókra számíthat a Political Capital politológusának beszélgetőskönyve. Mert a szembenézésnél értelmiségibb fogalmat el sem tudok képzelni (talán csak a folytonos kétely és kritikai attitűd versenyezhetne még, ám ezek is levezethetők a szembenézés morális és szellemi követelményéből), míg a szembenézés elodázása, elkenése már inkább politika. És a mai politikusok szinte már természetes eszköze. Az, hogy ez már egész generációk alapélményévé vált a politika kapcsán, is jól mutatja, hogy mennyire időszerű – és paradox módon mennyire anakronisztikus – a fiatal elemző kötete (ITT olvashatnak vele interjút).
Mindjárt meg is magyarázom, hogy mire gondolok.
Előtte még be kell vallanom, hogy én a hátuljával kezdtem, vagyis a kötet utolsó harmadába sorolt értelmiségiekkel, akik jobbára csak ki-kikacsintgattak a politikára az értelmiségi szerepükből, de profi politikusokká – bár lett volna alkalom és lehetőség is – sosem váltak. Megmaradtak szerzőknek, gondolkodóknak. Dalos Györggyel, az íróval, Radnóti Sándorral, az esztétával és Vajda Mihállyal, a filozófussal kezdtem hát, mert számomra igazából ők maradtak az igazi bójáknak.
A romantikus lelkem majdnem úgy fejezte be a mondatot, hogy a háborgó tengeren, de itt már jó ideje nincs szó háborgásról. Nyugodt, kiegyensúlyozott, értelmiségellenes világban élünk, ahol már csak az utóvédharcok keltenek némi mozgást a tükörsima vízen. Az értelmiség véglegesen kettévált és elkülönült, magyarázza Radnóti, „hatalmas skizma alakult ki a rendszerhű, az autokratikus rendszerhez hű, azt támogató értelmiség”, amelyet ő szolgaértelmiségnek nevez és a kritikai értelmiség között. Utóbbi viszont, mintha a rendszerváltó értelmiség bűnébe esett volna, amelynek tagjai Radnóti szerint „túl hamar vonta le azt a konzekvenciát, hogy a politika büdös, ne foglalkozzunk vele.”
Pedig elvileg a közéleti értelmiségnek (és Radnóti szerint épp ez lenne az értelmiség ideál- vagy prototípusa) lenne ma is épp elég dolga: „fenn kell tartani az érzékenységet mindennel szemben, és a megfelelő időpontokban fel kell háborodni, szólni kell, kiabálni kell, aláírni kell”. Csakhogy sokak számára immár devalválódott a sokadik felháborodás, aláírás, kiabálás feltételezett ereje. Sőt: úgy tűnik, hogy a rendszert felépítő politikusok mindezt már előre bekalkulálják, amikor elindítják újabb és újabb helyfoglalásukat. A politika a kritikai értelmiség számára már nem büdös, hanem kiábrándító. Olyasvalami, ami már puszta lényével ellentmond az értelmes cselekedetnek.
Persze naiv és örök reményben élő olvasóként mégis azt kerestem, amire Szitás is rá-rákérdezett a beszélgetések végén: mi vezethet ki mindebből. Dalos válasza egyszerű: meg kell szüntetni a gyűlöletkultúrát. És mindent, ami ezt táplálja. Például „20 évig egy darab szobrot sem kitenni történelmi személyről vagy szimbólumról”, és eljutni a szakpolitika unalmáig. Ami akkor következhet be, „ha a politika kimegy ebből a média és a médiafogyasztók által gerjesztett állandó izgalmi állapotából, ha megszűnik a jelentéktelen kérdések taglalása, amelyekről holnapután már senki sem beszél”. Vajon mikor gyűl össze a fontosabb szereplőkben az ehhez szükséges belátás, kérdeztem magamban a diagnózis végén. Amihez persze megint és újra szembenézésre lenne szükség.
Az ország megértése viszont most is alapfeltétel (lenne). Vajda Mihály szerint a rendszerváltás utáni „tudjuk, merjük, tesszük”-ből épp ez a tudás hiányzott. És ez bizony a demokratikus ellenzék, illetve a soraikat alkotó értelmiségiek felelőssége volt. Mert ahhoz, hogy egy negyvenéves diktatúrából normál demokrácia szülessen, ahhoz ez a megértés elengedhetetlen lett volna, mert az átmenet csak úgy lehetséges, ha az emberek is a magukénak érzik – vagy érezték volna – a feladatot.
„De Magyarországon ebből semmit nem éreztek, csak mentek Ausztriába vásárolni”. Könnyen lehet, hogy sokan ma sem érzik magukénak a demokrácia alapjainak visszaépítését, nem is értik, hogy mire volt jó az egész cirkusz. Az elmúlt harminc év. Mit nyertünk és mit vesztettünk az új rendszer szorításában-ölelésében.
Szitás Katalin könyve nem csupán azért fontos mert tizenegy alanya (Pető Ivántól Magyar Bálinton át Bozóki Andrásig) kritikus szemmel tekinti át az értelmiség szerepvállalását, azzal, hogy mi volt a szerep lényege a Kádár-korszakban, a rendszerváltás éveiben és mi várhat rá ma. És ugyanígy vizsgálják ebben a saját szerepüket is, hibáikat és tévedéseiket, zsákutcába torkolló kacskaringóikat. Az Értelmiség és politika mindenkinek kötelező olvasmány, aki szeretne még kételkedni egy vakhitet preferáló (híveinek előíró) korszakban.
