Munkácsi Ernő: Hogyan történt? | Pető Iván kritikája
A katasztrófa után alig két évvel jelent meg eredetileg Munkácsi Ernő visszaemlékezése a magyar zsidóság deportálásáról. Bár személyes érintettsége miatt elfogult és szűk távlata miatt ismerethiányos, mégis különleges műnek számít. Az új kiadás három kortárs történész jegyzeteivel és tanulmányaival, valamint korábban nem közölt forrásokkal egészíti a tragédia krónikáját.
Sokrétegű mű Munkácsi Ernő könyve. Szinte napról napra követi, dokumentumokkal támasztja alá beszámolóját Magyarország német megszállása és a nyilas hatalomátvétel közötti hét hónapról, a magyarországi zsidóság döntő része megsemmisítésének időszakáról. Ugyanakkor súlyos morális kérdésként exponálja a hazai zsidóság vezetésének felelősségét, miközben a sajátjával való szembenézést kerüli. A kötet szerkesztői nyilván ez utóbbi miatt egészítették ki Munkácsi eredeti művét Fisch Henrik kápolnásnyéki rabbi – Munkácsi Ernőt a vidéki zsidóság nevében vádoló, háború utáni – szövegével, és a szerző erre adott válaszával. Önmagában is figyelmet érdemel a mű sorsa, helye a holokausztirodalomban, az újrakiadás különleges státusza.
A szerző 1944. március 19. előtt a neológ Pesti Hitközség főtitkára és főügyésze volt, aki a Zsidó Tanács működésének idején hosszabb ideig irányította e sajátos intézmény apparátusát. A Zsidó Tanács felállítását a megszálló nácik tették kötelezővé azzal, hogy képviselje előttük a zsidóságot, ugyanakkor közvetítse a parancsaikat a zsidóság számára. Munkácsi könyve a szerző státusza miatt, bennfentes ismeretei alapján, személyes érintettsége miatti elfogultságával, a mű keletkezésének időpontjából adódó ismerethiányával együtt is különleges forrás.
Munkácsi Ernő a szöveg tanúsága szerint szinte bürokratikus, jogászi akkurátusságú szerző, aki ugyanakkor ki-kilép ebből a szerepéből, és néhány portrét is megrajzol.
Leginkább az Eichmann-féle kommandó egy-két tagjáról és a zsidóság kiirtásáért közvetlen felelősséget viselő magyar csendőri vezetők, hivatalnokok némelyikéről. Az olvasó csak sajnálni tudja, hogy egy-két kivételt nem számítva a zsidóság vezetőiről, a szerzővel szorosabb kapcsolatba kerülő magas rangú, nem zsidó állami hivatalnokokról nem ad hasonló leírást. A szubjektívebb hang jót tesz a könyvnek, hiszen a szörnyűségek miatti megrendülés jelzésével együtt is érzékelhető, hogy a szerző tárgyilagos hangra, jogászias szenvtelenségre törekszik.
A relatív visszafogottság azért is szembeötlő, mert egyenesen különleges státuszt ad a könyvnek, hogy 1947-ben jelent meg először, tehát közvetlenül a borzalmak átélése, a zsidóság tragédiája után készült. A mostani kiadás alapos jegyzetanyaggal bővült, és Bohus Kata, Csősz László, valamint Laczó Ferenc munkájának köszönhetően eligazító tanulmányokkal egészült ki. Az olvasók egy része valószínűleg meglepődik azon, hogy Munkácsi mi mindent tudott alig néhány hónappal a történések után, nemcsak arról, amiről személyes tapasztalásai alapján voltak ismeretei, hanem a tágabb hazai politikai háttérről is. Forrásai között nemcsak a zsidóság vezető testületének megmaradt dokumentumai szerepelnek, de a korszak jogszabályai, rendeletei, valamint a háború utáni népbírósági tárgyalások jegyzőkönyvei is.
Laczó Ferenc írja kötetbeli tanulmányában: a holokausztot követő hallgatás mítoszát Munkácsi könyve mellett cáfolják az 1945 után közvetlenül megjelent más fontos művek is. A kiadó jegyzete említi, hogy Geyer Arthúr 1958-as bibliográfiája 250 történeti, szépirodalmi, képzőművészeti könyvet sorolt fel a témában. A korai munkák sora, egyáltalán, az 1945 utáni időszak publikációinak színessége, árnyaltsága a kommunista hatalomátvételt követően ugyanakkor elapadt, a téma, ha egyáltalán, kevés kivétellel propagandisztikus leegyszerűsítéssel maradt napirenden. A Munkácsiéhoz hasonló műveket felejtésre ítélték.
A könyvnek a történések leírása és értelmezése mellett meghatározó vonulata a felelősségvállalás morális kérdése. Nem a tettesekkel, az Eichman-féle Sonderkommandóval vagy a magyar csendőrség „illetékeseivel”, a Belügyminisztérium zsidók megsemmisítésében elkötelezett vezetőivel kapcsolatban merül ez fel, hiszen ők morális skrupulusok nélkül cselekedtek. A felelősség erkölcsi kérdése indokoltan kerülhetne elő a nem zsidó magyar állami, politikai és egyházi vezetőknek, a szellemi élet néhány meghatározó szereplőjének megítélésekor, akik így-úgy szerepet vállaltak az 1919 utáni antiszemita közbeszédben, a zsidókat diszkrimináló jogszabályok elfogadásában. Ismert, 1944. március 19. után a helyzet változott, sokan, akik addig antiszemita nézetet képviseltek, maguk is bujkálni kényszerültek, volt, aki közülük zsidóknak segített. Jelentős részük soha nem gondolt a zsidóság megsemmisítésére. A helyzet összetettségét talán a Németh László lakásában bújtatott Zelk Zoltán állítólagos bonmot-ja jelzi legvilágosabban, aki házigazdája Tanu című folyóiratát olvasgatva mondta: „Hát, (…) úgy látom, Lacinak is van egy kis része benne, hogy most itt kell bújtatnia engem.”
Munkácsi azonban még érinteni is csak alig érinti ezt a kérdést. Sőt: ő könyvében következetesen azt képviseli, és egykori álláspontjaként is ezt idézi fel, hogy a Zsidó Tanácsnak a történtek elkerülése érdekében az önállóan gondolkodó keresztény magyar középosztályhoz kellett volna fordulnia. Ennek erősen ellentmond ugyanakkor az a véleménye, hogy eredményt valójában csak a cionisták tudtak felmutatni. Ők ugyanis, mint többé-kevésbé ismert, éppen a nácikkal tárgyalva, üzletelve mentettek meg több ezer embert, egyebek közt a könyvben is emlegetett Kasztner-vonat néven ismert akcióban (erről Laurence Rees A holokauszt című könyvéből bővebben is tájékozódhat).
A szerző épp csak érinti a szintén cionista szervezésű, budapesti Columbus utcai menedékhelyet – ahol kétezer, részben vidéki zsidónak nyílt a többségnél nagyobb esélye az életben maradásra –, és egyáltalán nem említi a harmadik akciójukat, amely révén a gettókból egyes adatok szerint húszezer embert vittek a nácik ausztriai munkára. Az ő esélyük a túlélésre szintén jóval nagyobb volt az Auschwitzba hurcoltakénál. Itt érdemes megjegyezni, Munkácsinál nem fordul elő Kurt Becher SS-alezredes (Obersturmbannführer) neve, valószínűleg a létéről, szerepéről sem tudott, holott Eichmann helyetteseként ő tárgyalt Kasztnerrel és a Chorin-Weiss családdal is. Feltehetően az utóbbiak meneküléséről sem voltak ismeretei, különben valahogy szót ejtett volna róluk.
Morális kérdésként Munkácsi Ernőt a zsidóság vezetőinek, a Zsidó Tanácsnak a felelőssége foglalkoztatta. Ismert, és a könyvben olvasható említett kiegészítés is jelzi, hogy már a háború után közvetlenül is azzal támadták a zsidó vezetést, hogy nem tettek meg mindent a megsemmisítés ellen.
A korszakkal foglalkozó tudományos irodalomnak is meghatározó vonulata ez az álláspont. Cselekedhetett-e volna másként a Tanács, mint ahogy eljárt, teszi fel visszatérően a kérdést Munkácsi, és ha másként cselekszik, mi lett volna a következménye? Eichmann, Endre László és társaik azzal fenyegették a zsidóság képviseletére létrehozott szervezetet, hogy ha nem teljesítik a kívánságaikat, akkor közvetlenül ők intézkednek. A parancsmegtagadás azzal járt volna – mondja Munkácsi –, hogy a Tanács tagjait lefogják, internálják, új Zsidó Tanácsot neveznek ki, az hajtja végre, amit kívánnak.
A Tanács igyekezett a súrlódási felületet a németekkel enyhíteni, közben elérni, ami lehetséges, írja. Úgy látja, ennek a taktikának némi előnye mellett egyértelmű hátránya az lett, hogy a zsidó tömegek nem ismerték a valóságot, ahogy írja, kábulatban maradtak, vagyis, tehetjük hozzá, a vidéki zsidóságot atomizáltan érte a gettósítás, a deportálás. Munkácsi arra hivatkozik, hogy a náci taktika megtévesztő volt, félrevezették a zsidóság vezetőit, mintha a kényszerintézkedések határoltak lettek volna, közben készítették elő a megsemmisítést, amelyről a Tanács nem tudott, illetve amikor már voltak ismeretei, Budapestet kivéve nem tudta megakadályozni a történéseket. Budapestet illetően viszont beállítása szerint érdemi szerepet játszottak Horthy ismert döntésében, a deportálások leállításában.
A könyv leírásaiból, dokumentumaiból az tetszik ki, hogy a Tanács szinte az utolsó pillanatig beadványokkal, folyamodványokkal próbált eredményeket elérni, mintha egy szokványosan működő államapparátust győzködne, miközben sokszor az sem volt egyértelmű, hogy mi a magyar közigazgatás, és mi a német megszállók illetékessége.
Érdekes a könyv tükrében Munkácsi szerepe. Tanulmányában Bohus Kata és Csősz László a szerző 1944 előtti álláspontját kellő részletességgel mutatja be, de a műből csak közvetve tűnik ki, hogy miközben Munkácsi tárgyi értelemben mindent tudott a Horthy-korszak állami antiszemitizmusáról, azt mérsékelt kritikával, sokszor naivnak nevezhető jóindulattal szemlélte. Ettől nem választható el az az illúziója, hogy a német bevonulás után a zsidóság és a keresztény középosztály összefoghatott volna.
Munkácsi a maga személyét csak akkor említi, ha tanúságának különös jelentősége van, egyébként többnyire egyes szám vagy többes harmadik személyben beszél a történésekről, amelyekben pedig a zsidóságon belül a feltüntetettnél jóval fontosabb szerepet játszott. Önmagában is morális kérdéseket vetett fel, hogy miközben a Tanács politikája szerinte feloldhatatlan dilemmák között vergődött, óvatos kritikával „bátortalan” volt, aközben másokkal együtt rokonsága nem jelentéktelen részét a Kasztner-vonattal kimenekítette. Jellemző, hogy e tényről a könyvben nem ejt szót.
A mű az eredeti kiadása után először 2018-ban, angolul jelent meg újra Munkácsi Kanadában élő rokona, Nina Munk gondozásában. Nina Munk, aki a magyarországi kiadást is támogatta, a publikálásért különös tiszteletet érdemel, hiszen világosan látja rokonai (mert a Zsidó Tanácsban egy másik rokona, Freudinger Fülöp is tisztséget töltött be) tevékenységének ellentmondásait. Előszavában írja: „családom több tagjának is meg kellett küzdenie a háború alatt hozott döntései terhével.” Rossz szájízt okozó ténynek nevezi, hogy miközben a pályaudvarokról egymás után gördültek ki a marhavagonok Auschwitz-Birkenau felé, kapcsolatai és pénze révén Munkácsinak a Kasztner-vonattal tizennégy hozzátartozója, köztük Nina Munk apja, nagyapja, dédapja szabadult meg a pokolból.
