Angela Murinai: Magyarországról jöttem | Ács Ferenc kritikája
Ismét fontos könyvet tett le asztalra Angela Murinai: a fia elvesztése után a Németországba való kivándorlásuk történetét írta meg. Közel az ötvenhez, két nagykamasszal, értékelhető nyelvtudás nélkül indult útnak, ám annál nagyobb kitartással. Nem tökéletes könyv ez, ám megkerülhetetlen kordokumentum.
Libri, 258 oldal, 4299 Ft
A szemünk láttára zajlott és zajlik az új népvándorlás. Pontosabban: kitelepedés. Még pontosabban: azok hagyják el az országot, akik úgy érzik, itthon – vagy politikailag, vagy egzisztenciálisan – minden ajtó bezárult előttük, és jobb a kinti reményteli bizonytalanság, mint a hazai kilátástalan bizonyosság. Azt még nem tudni, talán ha majd a történészek feldolgozták a kort, hogy a jelenkori kivándorlás mértéke (kitántorgás, ahogy azt az irodalomban vagy dalszövegekben hívták) vetekszik-e a korábbiakkal (világégések, válságokok, ’56-os forradalom). Az viszont jól érzékelhető, hogy nem jelentéktelen, nagyon sokan döntenek úgy, hogy megteszik az életüket teljesen átíró lépést.
Angela Murinai is egy közülük. 2018 őszén összepakolt annyi holmit, ami elfér egy autóban és két nagykamasz fiával elindult Németország északnyugati csücskébe, hogy új otthon, új hazát keressen maguknak. Közel az ötvenhez, minimális nyelvtudással. Az okok egyrészt politikaik. Magyarországon diktatúra van, írja kérlelhetetlen haraggal. Vélhetően sok kormánypárti olvasó itt teszi majd le a könyvet, vagy legfeljebb kárörvendve lapozgatja tovább. De a sarkos állítás még ennél is kérlelhetetlenebb, nem csupán diktatúra van, hanem: „Az volt mindig. Keményebb, puhább, erkölcstelenebb, erkölcsösebb, de diktatúra”.
A magam részéről inkább Radnóti Sándor defínicióját tartom pontosabbnak: „undok kis autokrácia, de nem szörnyállam”. De érteni vélem Murinai szavai mögötti elkeseredést. Hiszen van oka annak, hogy a nálunk csak foltokban létező demokrácia, a megannyi tétova kísérlet az elmúlt évtizedek során miért torkollott újra és újra undok kis autokráciákba, fél- vagy egész diktatúrákba. Persze nem ez a könyv, amely fel fogja tárni a néplélekben zajló folyamatokat, amely magyarázatot ad. A Magyarországról jöttem abban és akkor erős, amikor a saját tapasztalatai felől beszél.
A saját tapasztalatai felől beszél
Igen tanulságos és sokatmondó például, amikor azt meséli el, hogy milyen az, amikor egy magyar kisvárosban megy ki egy ötvenhez közelítő nő sportolni egyedül (görkorcsolyázni) a település szélére, és milyen amikor egy német kisvárosban teszi ugyanezt. Vagy milyen a nehézségek fényében is megélni a szabadságot egy olyan helyen, amely a szükségesnél nagyobb mértéken túl nem akar beleszólni polgárai életébe – például nem játszik rá semmiféle gyűlöletre. Murinai könyve ugyanakkor nem csupán egy hozsanna Európa jobbik feléről, hiszen ott is akadnak, akik visszaélnek a hatalmukkal. A gyorsétteremben simán visszadátumozzák a felmondást, és a rendőr is elég felelőtlenül jár el a nagyobbik fiával szemben, ami végül egy teljesen felesleges bírósági eljárásba torkoll.
Mint ahogy a bevándorlók is lehetnek kirekesztők: az egyik szállodában egy egész kontingens lengyel dolgozik, akik a lehető legtermészetesebb módon szorítják ki maguk közül az „idegen” magyart.
A legviccesebb, amikor a szinte egyetlen megmaradt német takarítónőnek róják fel a nyelvi hiányosságokat, aki valóban nem beszél lengyelül, de hát miért is kellene? A Magyarországról jöttem nem hallgatja el az ottani nepotizmust, a zaklatásokat és tapintatlan közeledéseket (legtöbbször szintén bevándorlóktól), és azt a nyomasztó buborékot, amelybe a nyelvet nem beszélő kerül. Amit csak elképesztő kitartással, szorgalommal és lelki erővel lehet csak ellensúlyozni.
Sorra veszi az akadályokat
A szerző ezeknek nincs híján. A politikai okokon kívül ugyanis személyes indokai is voltak annak, hogy elhagyja a hazáját. Azt, hogy miként vesztette el a fiát Máltán és hogyan faragott ebből az itthoni média országos ügyet megrázó könyvben írta meg (Mikor feltámad a szél), amit mi is nagyon szerettünk. Egy évre rá pedig a férjét vitte el a rák. Ilyen tragédiákkal a háta mögött indul útnak, mert jövőt szeretne biztosítani a fiainak, mint ahogy ő sem akar az egyre levegőtlenebbé váló közegben sínylődni. Torokszorító az az elkötelezettség, amellyel sorra veszi az akadályokat (nem egyiknek többször is nekifut), ahogy egykori tanítóként olyan munkahelyeken áll helyt, amelyek messze nem számítanak álommelónak. Sokan csak végszükség esetén fogadnánk el ezeket a lehetőségeket. De az ő felelőssége többszörös: egyedüli szülőként kell gondoskodnia a fiai jövőjéről.
A gondolatait, küszködéseit és örömeit a nagyobbik fiának, Ákosnak a monológjai egészítik ki időnként (többet is olvastunk volna ebből), így az ő szemszögéből is látjuk az országváltást, a beilleszkedési, párválasztási és nyelvi nehézségeket. Mindezt tetézi majd a világjárvány, a bezártság és az is, hogy időközben rákap a drogokra. És arról is beszél, hogy – ha némiképp kényszeredetten is –, de hogyan találja meg a helyét Európában, mert mind kiderül az ő helye nem Németországban lesz. De ahogy a szerző írja: „Azt mondják, csak az első határt nehéz átlépni, onnantól már könnyedén mozog az ember.”
Az első – mind lelki, mind fizikai értelemben – határátlépés nehézségeiről és váratlan boldogságairól mesél ez a vallomás, ami nem tökéletes. Nyelvileg olykor fésületlen, tele van sekélyes zsurnalizmussal és felületes politizálással, amely nem képes árnyalni, ám amikor a saját sorsáról, a saját tapasztalatairól, megtorpanásairól és elrugaszkodásairól beszél, akkor igen erős kordokumentum. Olyan kézikönyv a leendő kivándorlóknak, amely nem kendőzi el a nehézségeket, és amely – amennyire csak lehet – felkészít ezekre. Másoknak pedig képet nyújt azon ezrek életéről, akik az új évezred elején vágtak neki a bizonytalanságnak, ahogy egykor az elődeik tették. Mert nem akartak sem behódolni, sem megalkudni.
Ugyanakkor arról is hitelesen beszél, hogy milyen képet nyújt messzebbről az ország, hogyan tűnnek fel egyre inkább a különbségek mentalitásban, életvitelben, jövőképben.
Angela Murinai
Az is fontos, hogy női szemszögből látjuk mindezt, méghozzá egy olyan nő szemszögéből, aki a Gumiszoba című blogjában már évek óta képviseli a macsó társadalommal szemben a nők jogait. Férfi olvasóként ilyen értelemben is igen tanulságos lehet egy-egy bárdolatlan közeledés vagy „udvarlás” leírása. Az, hogy lassú víz nem mindig mos partot, és a kitartás igazából már tolakodás.
Egy erősebb kezű szerkesztő talán jobban összeránthatta volna a könyvet úgy, hogy közben az autentikusságán sem ejt csorbát. Ám ettől függetlenül olyan szöveg ez, amely sok olvasónak nyithatja ki a szemét. Főként azoknak, akik feketén-fehéren, előítéletekkel telve gondolnak „hazafiakra” és kivándorlókra egyaránt.
ANGELA MURINAI korábbi művei: 10 okom a haragra; Mikor feltámad a szél.
