Nagy Gerzson: Ablak az Ontario-tóra | Demény Péter kritikája
Szelíd és szolid pokolra nyílnak Nagy Gerzson második regényének ablakai. Egy nagy, de messze nem egyértelmű szerelem és annak következményei indázzák körül a szereplőket Bécstől Kanadáig. Szakítások és elköteleződések, érzelmes tehetetlenség és ködbe burkolt belső tájak színesítik ezt az oly ismerős szürkeséget.
„Úgy írja meg a valóságunkat, ahogyan azt tapasztaljuk: kompromisszumok és nagy igazságok nélkül, álomszerűen, kissé homályosan, mintha egy párás, sosem mosott ablakon át néznénk.” Böszörményi Márton fülszövege igen kifejezően mutatja be Nagy Gerzson prózavilágát. Akárcsak Szüts Miklós borítója, ez a nagy szürke háttérben fehér és sárga sávok között rejtőző tó.
A fejezetek egyik vonulata egyes szám harmadik személyben, a másik egyes szám első személyben szólal meg, de mindkét vonulat ugyanarról a fiúról-férfiról szól, akinek elég különös családja és elég különös szerelmei vannak. A legnagyobb, nem múló szerelme Ildikó, ez a Temesvárról származó leány, a róla szóló első mondat: „Anyuval a fürdőkádba bújtunk, mondja Ildikó, és a szájába veszi a farkamat.” A párás és nem mosott ablak leginkább ezekből a mondatokból látszik, pontosabban abból a világból, amelyet megidéznek. Bizonyára nem mindenki így emlékezne élete legnagyobb szerelmére, az Ablak az Ontario-tóra mégis hiteles, mert arról beszél, hogy csak akkor kezdjük elhinni, hogy nagy szerelem volt, amikor a másik eltávozik az életünkből.
Igaz viszont, hogy soha nem volt egészen ott: Ildikó Botondba szerelmes, pontosabban nem tudja elhagyni az elbeszélőért: „Az egészen más, Botondot gyerekkorom óta szeretem.” Mintha ezzel el lenne intézve minden; de Veronika, a fiú másik nője, akit Ildikó távozása után ismer meg, szintén ilyen egyszerűen látja az életet: „Sajnálom, így alakult”, mondogatja. És Kim, akit már Kanadában kerülget, ugyancsak nem kizárólag az övé, férjes asszony, aki a könyv végére talán beadta a válópert.
A. számára tehát – Ildikó szólítja így egy levélben, amelyben megkérdezi, a fiú miért nem ír – a nők valamiféle hiány és állhatatlanság jelképei. Igaz, egyszer ő is betéved Zsófi szobájába a lakásban, amelyet Veronika bérel Bécsben. Az alakok úgy mozognak, mintha hologramok lennének vagy homokrajzok, az ember nem látja tisztán a motivációjukat és az érzelmeiket sem, és ez nagyon is emberi és még inkább mai. Mint egy Csehov-drámában, nem tesznek meg valamit, aztán megdöbbennek, hogy ennek következményei vannak. A cselekvéstől viszont eleve félnek, mert annak biztosan vannak következményei. Akárcsak az elköteleződésnek.
A mondatok sodrása – nem a lendületük, hanem maga az, ahogyan megsodorta őket az író – szépen belevisz ebbe az eldöntetlenségbe, ebbe a szelíd és szolid pokolba. A. anyja erőszakos asszony, egyszer irtózatosan leteremti a fiát egy vizsga miatt. Az apja amolyan szkeptikus, aki inkább nem cselekszik, mintsem vállalná a felelősséget. Jó emberek mindketten, de annyira rabjai a saját szocializálódásuknak és alkatuknak, hogy meg sem próbálnak kilátni belőle.
A fejezetek szerves arányossággal építik egyre tovább a regényt, bár ez a fogalmazás kissé megtévesztő. Ugyanis már az első fejezet Kanadában játszódik, tehát valamiképpen visszafelé zajlik az építkezés.
De azért építkezés mégis: a feszültség fokozatosan gyűl, a történet fokozatosan bomlik ki. Igaz, nagyon nincs minek kibomolnia, az egész történet annyi, hogy Ildikó elhagyja A.-t, aki utána megy Kanadába, noha természetesen hiába, nem találnak újra egymásra.
De miért is találnának? A szerelem nem létezik, mindenesetre nem abban az egyértelműségében, amelyet elvárnánk tőle. A köd úgy körülbolyhosítja az életet, hogy az ember magát sem ismeri igazán, mindent csak tesz, mert valamiféle furcsa tehetetlenség afelé viszi. Ha meg kell ismerkedni Mongollal, az íróval, hát ismerkedjünk meg vele. Ha Bécsbe kell menni, hát menjünk Bécsbe. Idegesítő, hogy Botond az Ildikó szerelme, és a lány nem akarja elhagyni, de az elbeszélő végül ebbe is belenyugszik. Mintha egy vidéki srác, aki a kilencvenes évek derekán Pestre érkezik, eleve arra lenne ítélve, hogy ne legyen ellenállása.
A Népszava interjújában Nagy Gerzson többek között Ottlikot emlegeti, mint olyan írót, aki az elbeszélés nehézségeiről beszél. De az Iskola a határon című regényben azért mindegyik szereplő keresi az „élet értelmét”, azért olyan nagy trauma és fordulat életükben a katonaiskola, mert mindent felborít, amiben hittek, és ismét össze kell rakniuk valamit.
Ebben a regényben viszont senkinek nincs különösebb világa, csak mélyben húzódó és ezért nehezen érthető motívumok. Ezt pusztán leíró jellegű, korántsem pejoratív értelemben mondom, sőt: a regény érdemének tartom.
Ádám, Szabolcs, Pepe, Juli – a kolesztársak is jó figurák, van levegőjük. Két ponton éreztem a túlzást, azt, hogy az író nem a saját anyagából dolgozik: az egyik az, amikor Géza bácsiról, a kedélyes portásról kiderül, hogy talán nyilas volt, a másik, amikor A. talán álmában majdnem szeretkezik Ildikó anyjával. Mindkettőt az olvasónak tett engedménynek, vagy valami szétdúlt fantázia termékének vélem, olyannak, amely megbontja a jó ködöt, ami a mű körül terjeng.
A regény mégis jó, mert általában nem bontja meg, hanem nagyon finoman bolyhosítja tovább. Nagy Gerzson igazi prózaíró. Zseniálisnak nem nevezném, bár megértem, hogy egy fülszövegben az ember nem takarékoskodik és nem árnyal. De kétségtelenül van nyelve, ami feltétlenül megkülönbözteti azoktól a felkapott regényektől, amelyek egy már meglévő nyelven mesélnek valamit, lehetőleg több száz oldalon keresztül. Természetesen nem akarom megadni egy regény ideális terjedelmét, az viszont biztos, hogy az Ablak… 270 oldala ideális, mert ennek a regénynek ez a terjedelme.
A történetből éppen annyi mondódik el, amennyi kell ahhoz, hogy érezzük, akármennyire elliptikus, mégiscsak ez a történet. És nemcsak éppen annyi, hanem éppen úgy. „Kim ellöki, lerántja a kesztyűt a kezéről, a középső ujját mutatja. Kiss my ass. Visszafordulnak a pálya felé, a korcsolyázókat nézik. Kevesen vannak a jégen, néhány család és iskolás fiatalok. A hőmérőre néz a városháza falán, mínusz tizenöt fok. Valaki elesik mindjárt, gondolja. Valakinek el kell esnie. Korcsolyázunk, kérdezi Kim. A bódéban lehet korcsolyacipőt bérelni.”
Nincs remény, de mindig történik valami.
NAGY GERZSON korábbi műve: Délután apámmal.
