Kőrizs Imre: poeta.doc | Demény Péter kritikája
Kőrizs Imre klasszikus és ismeretlen verseket, illetve költőket mutat be legújabb kötetében, na de hogy! Stílusa és mondanivalója egyaránt átüti a reménytelenség és az érdektelenség falát, hogy ismét úgy élvezhessük a költészetet, ahogy az megadatott.
Osiris, 351 oldal, 3980 Ft
Nemes Nagy Ágnes és Lator László nyomában Kőrizs Imre is verselemzéseket kezdett közölni, s a Magyar Narancsban poeta.doc címmel írt és folytatódó sorozat jól mutatja, milyen erényeket csillogtat ebben a műfajban. A legnagyobb erénye, mint nagy elődeinek és mestereinek – és Lator konkrétan is közéjük tartozik, a kötet többször említi az ELTÉn tartott speciális kurzusát, amely műfordítási szemináriumként volt ugyan meghirdetve, de több, mint húszéves fennállása során mégis mindvégig költőgenerációkat felnevelő irodalmi iskolaként működött – a beszélgetős stílus. Nem könnyedén, mert annál mélyebben, de érthetően, noha választékosan szólal meg, bármi is legyen az esszé tárgya.
A másik nagy erénye éppen ez: vérbeli esszéket ír, világos szerkezetű, tiszta cikkeket, amelyek nagy műveltséganyagot hordoznak, de nem görgetnek. Már a felütés is mindig esszéisztikus: „Imre Flóra szép verseket ír. Nincs könnyű dolga, mert a szépség egy ideje gyanús: könnyű giccsnek nézni. Csakhogy a giccs nem az, ami szépnek akar mutatkozni, hanem az, ami művészetnek akar látszani, pedig nem művészet.” „Ascher Oszkár a Nyugat nagy nemzedékének személyes ismerőseként, verseik szavalójaként úgy látta, az irodalom az írók önérzete szempontjából olyan, mint a katedrálüveg: akármelyik kis sejtjéhez illeszti az ember a szemét, az lesz a középpont, a többieket egyre bővülő körökben rendezve – saját maga köré”. Esszéisztikus, vagyis személyes, mert határozott és váratlan mondatokat olvashatunk. Nem mindenkinek ilyen egyértelmű a véleménye a giccsről, és nem mindenkinek jutna eszébe Ascher Oszkár egy Karafiáth-vers kapcsán.
A poeta.doc abban is jeleskedik, hogy elfeledett költőkről is beszél, vagy azokról, akik alig indultak meg a pályán.
Komolyan veszi tehát azt a világnézetet, amely minden verselemzőt megihlethetne: a verset versnek tekinti, nem valamely nagy név csatolmányának. Vannak itt klasszicizálódott alkotók természetesen, de sok váratlanság is. S ezzel egyfajta pedagógiai funkciót is betölt a sorozat: a pedagógus éthoszától Kőrizs, aki a miskolci egyetemen docens, amúgy sem áll távol. Szeret és tud magyarázni, méghozzá sosem a mindentudás fölényével, mindig szemmagasságban.
Nem tudom, kinek a személyes kánonjában szerepel Turcsányi Elek, Gordon Iby vagy Toldalagi Pál. Ugyanakkor, miközben megismerteti az olvasóval a költőket, „behozza” őket a szellemi térbe, az utóbbi versét például a homoerotika felől értelmezi, ennek a szubkultúrának a mikrotörténetét is összefoglalva közben. Vagy ki figyelt föl például Masri Mona Aichára? Hát Kőrizs Imre, természetesen. És milyen jól tette! Egyrészt, mert az áradjon ajkamról valóban jó vers, másrészt, mert az elemző úgy emeli ki a frivolitását, hogy rögtön meg is védi: „Ennek a friss és frivol versnek a címe egy igen régi, klasszikusnál is klasszikusabb hagyományra utal: idézet a 119. zsoltár 171. verséből: Áradjon ajkamról a dicséret, mert megtanítasz rendelkezéseidre.” Egy nagy pedagógus legjobb mércéje a nagyvonalúság.
Kortársak I, Klasszikusok I, Fordítások, Klasszikusok II, Kortársak II, További olvasmányok, Névmutató – ezek a fejezetcímek. Bevallom, a struktúránál elakadtam: azt ugyan értem, hogy az „egyes klasszikusok” „klasszikusabbak”, régebbiek, mint a kettesek, de azt nem teljesen, hogy a kortársak között mi a különbség, noha a kötet dinamikájának jót tesz a változatosság. És mennyi csemegézni való! A Hymnus második, illetve harmadik soráról két részletben is, vagy A Ledér-ügyről – remek cím! De az sem kevésbé remek, hogy A latin lover, azaz Catullus Vagy ki tudna ellenállni a Macbethnek Kossuth Lajos fordításában (Shakespeare Vilmos azt üzente)?! A figyelem felkeltése tanárnak és publicistának egyaránt díszére válik.
Ebben a fuvolázó bunkókorban üdítően hatnak Kőrizs elemzései. Talán nem hangsúlyoztam eléggé a nagyszívűségét: kollégákról és barátokról, ismertekről és ismeretlenekről, klasszikusokról és kezdőkről egyaránt ír, méghozzá alaposan és mértéktartóan.
A nagyközönséggel (már amekkora ez a közönség, de a Magyar Narancs olvasótábora azért nem lehet sem csekély, sem sekély) megismerteti a költőket, és még az ismertekhez is új szempontokat ad. A „nem bevett” jelenségek bevonásával az olvasó prüdériáját is provokálja, ám mert mindig alapos, de nem arrogáns tudással teszi, sokan talán nem is érzik provokálva magukat.
Kimozdít, és azt hiszem, ez egy ilyen kötet alfája és omegája. Ülünk kényelmesen az iskolai hiteinkben, és hirtelen megtudjuk, hogy Berda József milyen volt – egyesek bizonyára azt, hogy egyáltalán élt ilyen nevű költő. Vagy hogy Szili József megpróbálkozott a Körúti hajnal átültetésével, magyarról magyarra fordított tehát. Vagy hogy „él egy amerikai költő Tokajban” (Alul is nyitott pohár). És még számtalan ilyen dolgot, mindezt ráadásul versek révén és versekbe ágyazottan.
Minden verselemzés legnagyobb kihívása, hogy hogyan lehet egyáltalán verset elemezni. Receptek persze nincsenek, hiszen valaki vagy tudja, vagy nem. Mindenesetre Kőrizs Imre remekül folytatja a magyar esszéírás Kosztolányi-Ottlik-Vas István-Nemes Nagy-Domokos Mátyás-Lator László-vonalát. Tudása biztos, de nem dölyfös, bár sava-borsa van azért: „Különös kondérokban fő az irodalom: ha a távoli jövőben egy olvasó a kezébe veszi Karafiáth verseit, és – ha ez talán még a Nemes Nagy-párhuzamnál is meghökkentőbb, hát annyi baj legyen – azét a költőtársáét, aki őt éppen most akarja kitagadni a magyar irodalomból, ugyanazt a piramist fogja látni.” Némi pikírtség kétségtelenül érzékelhető, de rögtön visszaadja a szót az elemzésnek, és nem is ok nélkül való indoklása ott az írásban.
A poeta.doc szép kötet, amely visszaadja az el-eltünedező reményt. Van még értelme verset írni, ha akad olyan, aki így olvas.
KŐRIZS IMRE legutóbbi művei: Tévedések fenntartása mellett; A másik pikk bubi; Városnézegető.
