Lőrinc László: 25 szelfi a reformok korából | Ács Ferenc ajánlója
Megint egy újabb bizonyíték, hogy másként (értsd: szórakoztatóan) is lehet tanítani a történelmet. A 25 szelfi… című sorozat zárókötetében az Árpádok kora, a török hódítások ideje, a felvilágosodás időszaka után a reformkor öltött testet a közösségi oldalak bevált műfajaiban. Lájkvadászok és trollok, reformerek és sohamozdyak csapnak össze a posztok alatt.
Kolibri, 159 oldal, 3499 Ft
Nem ígérhetek mást, csak vért, verejtéket és könnyeket. Ismerős? Néha az az érzésem, hogy Churchill találó megjegyzése 1940 májusában, a miniszterelnökké választásának idején és az angliai csata küszöbén, igazából az egész magyar történelemre igaz. Még a legdicsőbb pillanatainkat is átitatja a vér, a verejték és a könnyek. Így aztán nem is nagyon illik erről csak megrendülten beszélni, talpig pátoszban, szépen rezegtetve a hangszálakat.
Tavaly, amikor megjelent Benedek Szabolcsnak a fenti narrációtól eltérő könyve (Király!), amely egy frivol portrégyűjtemény („a magyar uralkodók véresen komoly históriája”) a humorra és a görbe tükörre fogékony kamaszoknak és felnőtteknek (itt olvashat róla bővebben, itt pedig interjút a szerzővel), szinte a pokol szabadult el a közösségi oldalunkon a kommentszekcióban. Igen sokan és igen hevesen kérték ki maguknak a viccelődést a könnyek és verejték nevében, éltetve a szent humortalanságot. Szerencsére az efféle hisztériák nem vették el a kedvét Lőrinc László történelem- és drámatanárnak, és igazi kihívást intézett a Facebook savanyú népének: írjuk meg a magyar történelem fontosabb időszakait a lájkok és posztok nyelvén!
Magamat nem számolom a minden áron való aktualizálás hívei közé, nem gondolom azt, hogy minden régi szöveg poros és unalmas. Úgy vagyok vele, mint a „csúnya beszéddel”, ha indokolt egy-egy ábrázolás esetén, akkor élvezettel merülök el a „szennyben”.
A 25 szelfi… című sorozat esetén pont erről van szó: az aktualizálás messze nem erőltetett, hanem olyan üdítően és szellemesen hat, hogy végre egészen más okból csordul ki a könnyünk.
Előbb az Árpádok korát, majd a török hódítások idejét, végül a felvilágosodás időszakát igazította a szelfi időszakának kissé roncsolt, kissé szabálytalan, ám olykor igen találó kifejezésmódjához. A sorozat negyedik, egyben zárókötete a reformkort dolgozza fel ebben a stílusban, és diák legyen a talpán, aki így sem képes megjegyezni belőle valamit.
Rátkai Kornél rajzai
A kötet 1830-tól, a Hitel megjelenésétől 1900-ig, addig a pillanatig ível, amikor Ady Endre új idők új dalaival megérkezik Nagyváradra. A kötet sajátos „fotói” ezt az időszakot fogják össze 25 fontos pillanatban. Ezek leginkább szelfik, mert „a mobil kamerája előtti pózolás olyan szokás, aminek a régiek is nehezen álltak volna ellen”, ahogy azt Lőrinc találóan jegyzi meg az előszóban. A szerkezet könnyen áttekinthető: a fotót helyettesítő rajz (Rátkai Kornél remek illusztrációi) után jönnek a hozzá fűzött kommentek olykor pont olyan bűnrossz helyesírással, mint amilyet manapság tapasztalunk a közösségi oldalon. Ezt követően a történész teszi helyre a ténybeli pontatlanságokat és turpisságokat, moderálja az elszabadult kommentelőket, illetve megvilágítja a történelmi hátteret, amely így már sokkal érthetőbbé válik.
Lőrinc szinte lubickol a könyvben, és felvonultatja a Facebook és a közösségi oldalak valamennyi műfaját: olykor kisebb-nagyobb csoportba kukkantunk be, megadott eseményt kommentelünk (például az első május elsejét), rajongói oldalt böngészünk (Kossuth) vagy Clark Ádám révén az Instagram-live közvetít az épülő Lánchíd körgátjáról. És természetesen vannak lájkvadászok és trollok, hozzáértők és dilettánsok, reformerek és sohamozdyak (megfejtés a könyvben), miközben mi meg pompásan mulatunk a kibontakozó szócsatákon és beszólásokon.
A kötet olyan témákat is felölel, amelyeket nem mindig emelnek ki a történelem tankönyvek.
Például az első magyar orvosnő, Hugonnai Vilma lediplomázását 1879 februárjában (a korabeli viszonyokat és az ellenállást jól mutatja, hogy a végzettségét csak 1897-től fogadták el, addig csak szülésznőként dolgozhatott). A mai maradiak szívét is megbizsergetné Madách és Trefort kommentje a jeles esemény posztja alatt. Előbbi így ír: „A legnagyobb tragédia mégis az lenne, ha befigyelne a női orvoslás. Broáf!” Utóbbi pedig ekként: „Maradjunk a normalitás pártján, a nő gyereket nevel, a férfi pedig gyógyít”. Persze a megfelelő emojikkal körítve.
Hugonnai Vilma nagy pillanata
Hasonlóan érdekes, amikor a magyar-zsidó testvéresülési ünnepség (1860. december 20.) kapcsán tekinti át a keresztények és izraeliták közötti kapcsolatot. Az efféle közeledés, amit az ünnepség is kifejezett, igen kivételesnek számított a térségben, ám – mint látjuk – arra is jó alkalmat teremtett, hogy összecsapjanak ortodox zsidók, antiszemiták, illetve a közeledést pártoló reformerek/liberálisok. Az örömöt és a lelkesedést, amelyet Bíró Lajos kommentje is kifejez Ady szelfije alatt („A 20. században már az antiszemitizmusnak nem lesz helye!”), csak az árnyékolja be, hogy mi tudjuk, nemhogy nem tűnt el a gyűlölet, hanem szinte teljesen felzabálta az ígéretes új század második felét.
Parádés könyv a 25 szelfi a reformok korából. Minden másnál jobban aláhúzza, hogy a történelem nem egy poros és homályos fiók a múlt szekrényében, hanem kis leleménnyel nagyon is élővé, maivá tehető. A felvetett kérdésekben így sokkal jobban rá lehet ismerni mindazon problémákra, amelyek máig kihatóan meghatározzák az életünket. Mindezt pedig teszi cseppet sem visszafogott humorral, számos nyelvi leleménnyel, hogy még véletlenül se unatkozzunk. Forradalmi, mondanánk, csak hát nem akarjuk ellopni a dicsőséget Petőfiék elől.
