Vajda Júlia: Ott, akkor… | Deczki Sarolta kritikája
Nálunk a hivatalos emlékezetpolitika egyáltalán nem segítette és nem segíti a múlt feldolgozását, a múlttal való szembenézést, miközben velünk élnek ezek a sérelmek és traumák. Vajda Júlia vállalkozása ezért is egyedülálló: évtizedek óta azon dolgozik, hogy összegyűjtse és értelmezze a soa túlélőinek történeteit. Nagyszüleink és dédszüleink sorsát.
Emlékezettel telítődött korban élünk. A kortárs kultúra, az irodalom és a humán tudományok egyre nagyobb gondot fordítanak azokra a történetekre, melyeket vagy teljesen elhallgattak az idők folyamán, vagy valamiért kiszorultak a múltról szóló elbeszélésekből. Persze, többé-kevésbé lehet tudni, hogy miért, hiszen Magyarország 20. és 21. századi történetében diktatúrák jöttek-mentek egymás után, és mindegyik a maga képére akarta formálni a múltat, a múltról való tudásunkat. A hivatalos emlékezetpolitika egyáltalán nem segítette és nem segíti a múlt feldolgozását, a múlttal való szembenézést, ezért is születik ennyi mű manapság, amely ezt a feladatot vállalja magára.
Az egyik motiváció az igazságérzet, a másik pedig – ettől sokszor nem függetlenül – a személyes érintettség. Márpedig mindenki személyesen érintett mindabban, ami ebben az országban az elmúlt száz évben történt, hiszen dédszüleink, nagyszüleink és szüleink sorsáról van szó, mely nagyban meghatározza a ma élők életét is. Velünk élnek ezek a történetek, sérelmek, traumák, és a magyar társadalomnak a mai napig nem sikerült feldolgozni őket, sokszor szembenézni sem velük.
Ezért unikális Vajda Júlia vállalkozása, aki évtizedek óta dolgozik azon, hogy a soá túlélőinek a történeteit összegyűjtse és értelmezze őket. Ahogyan írja: „Hetvenöt és hosszú idő, legalább két emberöltő. Egy korszak eseményei ennyi idő alatt rendszerint átkerülnek az élő, kollektív emlékezetből a történelembe, s ez rendjén is van így. Ugyanakkor a soá esetében valami berzenkedik, sőt, inkább felháborodottan tiltakozik bennem ez ellen. Tiltakozik, mert úgy érzem, ez a hetvenöt év a kollektív emlékezésben nem töltötte be azt a funkciót, amit be kellett volna töltenie. Nem töltötte be, mert ami történt, annyira borzalmas volt, hogy nem akaródzott beszélni róla még családi körben sem.” Vagyis a soá tapasztalata nem tud múlttá válni, mert sem a Rákosi-, sem a Kádár-rendszerben nem folyt róla hivatalos diskurzus, és a rendszerváltás óta eltelt időszak emlékezetpolitikája sem tudott konszenzust kialakítani ezzel kapcsolatban.
Vajda Júliának azonban ezen kívül is volt oka arra, hogy a soá emlékezetével foglalkozzon. A zsidóság mint identitás számára is nehezen megválaszolható kérdés, probléma, és a könyvből lassan kiderül, hogy az ő családjának egy része is a túlélők közé tartozik, másokat pedig elhurcoltak, és nem jöttek vissza többé. Vagyis a személyes érintettség okán is érdekelt abban, hogy hiteles, igaz történeteink legyenek a 20. századi magyar történetelem egyik legborzalmasabb időszakáról.
Éppen ezért sem tudja csupán a kívülálló, a tudós hűvös távolságtartásával értelmezni ezeket a történeteket, hiszen ezek között van a saját szüleinek, rokonságának története is, amely az ő gyerekei számára is identitásprobléma maradt. Beszámol arról, hogy még kisiskolás volt a fia, amikor „az osztályban szóba került a soá. Elemi erővel tört ki a gyerekekből az értetlenség és a felháborodás, tajtékozva, tombolva dühöngtek, hogy ez nem lehet igaz.” Vagyis minden nemzedéknek meg kell értenie, fel kell dolgoznia, hogy ez igaz és megtörtént. Ezt pedig a túlélők tudják a leghitelesebben tanúsítani.
A kötetben „narratív interjúk” és értelmezéseik olvashatók. Vajda a könyv elején felhívja a figyelmet arra, hogy a narratív interjú nem terápiás céllal készül, és nem is egyezik meg a felkeresett túlélők korábban megírt önéletrajzával. Saját módszertana van, amelyet a könyv végén közöl is a függelékben. Ebből kiderül, hogy ez az interjútechnika a pszichológia és a szociológia határán áll, és a lehető legkevesebb beavatkozással jár a kérdező részéről, hogy minden direkt és indirekt interpretációt ki tudjanak küszöbölni.
A beszélgetés és a további értelmezés során természetesen az is fontos és jelentéses, hogy miről nem beszél az interjúalany, mit hallgat el. A beszélgetést az interjúk elemzése követi, melynek során „az interjúból (re)konstruált megélt és elbeszélt élettörténetet összevetve, egymással szembeállítva, ezek viszonyát értelmezve kapjuk meg a választ arra az alapkérdésre, hogy az elbeszélő, akinek az a története, ami, miért úgy formálja az elbeszélt történetté, ahogy.”
Az elmesélt és értelmezett történetek négy nagyobb tematikus fejezetbe rendeződnek. Az elsőben a hallgatás és a tabusítás pszichés terhei vannak a középpontban, a másodikban az a kérdés, hogy az átéltek után hogyan tudják megtalálni és vállalni a túlélők saját magukat. A harmadikban az ellenállás lehetőségeiről van szó és a negyedikben az egyik legsúlyosabb problémáról, a túlélők bűntudatáról.
Megannyi megrázó és nehezen feldolgozható történet ez, amelyeket a szerző mélységes empátiával közvetít, értelmez és mesél el, hogy átélhetővé váljanak.
A francia filozófus, Georges Didi-Huberman gondolatai ars poeticaként, sőt, morális imperatívuszként szolgálnak számára: „ahhoz, hogy megismerjük, el kell képzelnünk magunknak. Meg kell próbálnunk elképzelni azt a poklot, ami Auschwitz volt 1944 nyarán. Ne hivatkozzunk arra, hogy elképzelhetetlen. Ne óvjuk magunkat az arra való hivatkozással, hogy ez nem lehetséges, hogy semmiképpen sem tudjuk teljes egészében elképzelni. Kötelességünk elképzelni azt a rettenetet.”
Akkor is, ha sok minden egész egyszerűen elképzelhetetlen, vagy akár hihetetlen, mint Manyi története, aki gyerekként élte át a soát. A családot Ausztriába, Gloggnitzba deportálták, erről az akkor még kislány elbeszélőnek az az emléke maradt meg, hogy a láger szélén csordogált egy patak, amelynek vize néha almát hozott valahonnan, ami nagyon jólesett nekik. Eltelt ötven én, és a későbbi férjével jártak azon a vidéken, amikor az asszony mondta, hogy keressék meg az egykori tábor helyét.
Az akkor hároméves Manyi emlékei alapján megtalálták a helyet, a patakot: „ötven év múlva tudtam meg, hogy ez nem egy vízimalom, hanem egy zsiliprendszer, ami a mai napig működik, és valószínű, hogy a zsilip amikor megemelkedett a víz és az almafa ága lehúzta és akkor egy-egy almát úgy néha levert. És az beesett a vízbe és hozta nekünk enni…” [A túlélők elbeszélésének idézése során nem követem a szerző egyedi jelöléseit, amelyek az élőbeszéd hangsúlyait próbálják visszaadni.] A hihetetlennek tűnő történet egyszersmind arra is bizonyíték, hogy egy hároméves gyerek is képes emlékezni.
Amire azért fontos különösen felhívni a figyelmet, mert sokan úgy gondolták, hogy ez nem lehetséges, és ez bizony azt is meggátolta adott esetben, hogy a borzalmakat megélt gyereknek segítsenek feldolgozni a traumát. Mint például annak a nőnek, akit kilencévesen kapott el az utcán egy nyilas razzia, és bele akarták lőni a Dunába. A gyerek azonban még a lövés előtt a vízbe ugrott, és később kimászott a jeges vízből. Amikor hazament, csak a nagyanyja volt otthon, aki arra kérte, ne meséljék el a szülőknek ezt a történetet, „ne idegesítsék őket ezzel”. A lánynak innen kezdve azzal kellett együtt élnie, hogy nemcsak nem tudta elmesélni senkinek, mi történt vele, de az apjától is azt kellett hallgatnia, hogy „te, fiam, nem tudod, mik voltak azok az idők. Te még gyerek voltál.”
A személyes, megélt történetek megmagyarázzák, hogy miért dönt valaki később úgy, ahogy, és miért lát más fénytörésben történelmi eseményeket, mint a többség.
Vajda a könyv egyik fejezetében azt próbálja meg feltárni, hogy miként mesélnek a túlélők az ’56-os forradalomról. Arra a meglepő eredményre jut, hogy sokan nem is említik, vagy csak mellékes szálként van jelen az elbeszélésükben. Mások számára sorseseménnyé vált a forradalom, hiszen megnyíltak a határok, és el lehetett menekülni, és ismét mások pedig fenyegetésként élték meg.
Mint Klári, aki 1946-ban belépett a kommunista pártba, mert ebben látott garanciát arra, hogy többé ne történjen meg az, ami megtörtént. 1956-ban aztán azt tapasztalta, hogy „megint kezdődött a zsidózás meg kezdődött a nyilas, megint a szemét került a felszínre”, és már össze volt készítve a holmijuk, hogy emigrálnak, de az egyik gyerek váratlanul kanyarós lett.
Az emlékezet, a kegyelet és a kötelesség könyve ez az interjúkötet. A történetek egy idő után párbeszédbe kerülnek egymással, kiegészítik, magyarázzák egymást, mintha a túlélők nemcsak az interjúkészítővel, hanem egymással is beszélgetnének. És ennek az olvasó is részesévé, tanújává válik, hiszen gyorsan rádöbben, hogy ezek a történetek a mi közös történeteink, amelyek a mai napig meghatároznak minket, és ezek az identitások a mi identitásaink.
