Kai Lüftner: Ne legyél béka! | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Akár a legváratlanabb helyeken is felbukkanhat Sherlock Holmes vagy Miss Marple utóda. A mocsárrét birodalmát ugyanis váratlan esemény bolygatja fel: a tóban annak a természetvédőnek a holtteste lebeg, aki próbálta megmenteni a környéket az épülő betonszörnyetegtől. Több sem kell a kis kék békának, elhatározza, hogy megtalálja a tettest. Kai Lüftner állati krimijében és ügyes ismeretterjesztő könyvében pedig nincs lehetetlen.
Bevallom, eddig hidegen hagytak a békák. És messze nem a hidegvérűségük okán. Miközben minden tiszteletem azoké, akik a varangyvonuláskor megállítják az autókat, hogy az állatok biztonságosan át tudjanak kelni az úton. Illetve a világ minden kincséért sem kóstolnék békacombot, még ha sokan esküdnek is rá, hogy olyan, mint a csirke. Most meg pláne nehezebben venném rá magam, miután a kisfiammal megismerkedtük a krimiirodalom legújabb szereplőjével: Hope-al (vagyis Reménnyel), a kék békával.
Igen, jól olvasták: kék levelibéka. A pigmenthibával született Hope albínó lett volna, ha emberként jön a világra, ám így a kis birodalma, a mocsárrét és a tó világának különös színfoltja. Persze a természetben nem egy életbiztosítás különös színfoltnak lenni, hiszen a békák élete javarészt a beolvadástól és az álcázástól függ, ezért is lesz a kis állat legfőbb rejtekhelye a szilvafa. A különlegességének köszönhető viszont, hogy a természetvédelem „arca” lesz, amikor is a környék zavartalanságát féltik a tó partjára épülő üveg-, beton- és acélszörnyetegtől, vagy az emberháztól, ahogy Hope nevezi.
Ám ez a tavasz váratlan izgalmakat tartogat. Épphogy magához tér a Szünet mozdulatlansága után (a békák így nevezik a negyedik évszakot, amikor a föld alatt vészelik át a hideg napokat és heteket), amikor különös dologra lesz figyelmes: valami fehér úszik a tavon! Hamarosan kiderül, hogy a természetvédő holtteste az, és nem véletlenül került a vízbe. Rövid tanakodás után Hope elhatározza, hogy kideríti, ki a felelős mindezért. Némi elképzelése már van a nyomozás terén, mert édasanyja egy kevés időt olyan emberek fogságában töltött, akik imádták a krimiket. Tudja tehát, hogy a tanúk kihallgatása mindennél fontosabb: így beszélget el a kövér Hubival (zöld levelibéka), Alfréddel (sikló), miközben menti a bőrét a rá vadászó Hakitól (harcsa) és gólyától.
Gyanúsított is van, természetesen az emberház tulajdonosa, aki Hope édesanyját is szívtelenül a halálba küldte egy lapáttal. Az ügy tehát nem csupán veszélyes, de immár személyes is. Ám csakhamar kiderül, hogy az emberek segítsége nélkül nem lehet megtalálni a tettest. De hogyan léphetne kapcsolatba velük? A leleményes béka erre is talál megoldást. Egy nyárral ezelőtt ugyanis három gyerek (két kisfiú és egy kislány) járt ki a rétre, s a fiúk ott gyakoroltak. A szájdobolás igencsak megtetszett a kis békának, és ő is gyakorolni kezdett. A dolog nem is olyan elképzelhetetlen, ugyanis a békák a természet akusztikai remekművei, nincs még egy ilyen tökéletesen hangzó test az állatvilágban, amit még a hanghólyag teljesítménye is megfejel. „Nem túlzok! Hangtechnikailag az összes létező rekordot megdöntjük a természetben, legalábbis a testméretünkhöz képest.”
A beatbox segtségével ismerkedik hát össze a gyerekekkel, akik haza is viszik magukkal, és egy terráriumban köt ki. Ekkor kezdődnek csak az igazi kalandok! Mivel ez egy állati krimi, ennél többet semmiképp sem árulhatok el, tán csak annyit, hogy az ügy igen szövevényes, és nem lesz könnyű kibogozni.
Karl Lüftner könyve laza természetességgel ötvözi a tudományos ismeretterjesztést a gyerekregények hangulatával és a felnőtt krimik átvett fordulataival, miközben észrevétlenül ülteti el bennünk a környezetvédelem fontosságát. A kis béka szemszögéből elmesélt történet ugyanis nem csupán behúz az ő sajátos szempontjai közé, de igen hamar empatikussá is tesz. Hiszen láthatjuk, hogy milyen összetett világ egy ilyen kis tó, ahol ezer veszély leselkedik a békákra, miközben táplálkozik, és ezerféle furfanggal próbál túlélni. Számos dolgot megtudunk ezekről a kis állatokról: miért butaság őket időjósként üvegbe tenni, mit jelent hidegvérűnek lenni, mennyi az átlag életkoruk, és hogyan képesek szinte mindenen felmászni.
Manapság, amikor már nem csupán divat, hanem létszükséglet a természet védelme, ritka az olyan könyv, amely nem felemelt ujjal, didaktikusan sulykolja belénk a kívánt tanulságot. Lüftner viszont kiválóan ért a csomagoláshoz (Nádori Lídia olvasmányos fordítása, illetve Günther Jakobs rajzai teszik még élvezetesebbé mindezt): vicces és eredeti, jól adagolja a tudományos tényeket a történet izgalmaival, és eléri azt is, hogy bizony kritikusan szemléljük önmagunkat. Hiszen a mocsárréten senki sem mer újat húzni a Homo sapiensszel, épp ezért a felelőssége is jóval nagyobb a többiekénél, hogy ez a kis birodalom ne menjen tönkre. Lüftner épp erről a felelősségről mesél, miközben nevetünk és nyomozunk, és átéljük a békalét minden veszélyét.
