Kulturális migráns vagyok – Beszélgetés Pál Sándor Attilával

PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja

Jó tudni, hogy az álmaink néha nem férnek el egy családi házban. Vagyis, ha lehet, ne a négy fal között próbáljuk ki a padláson talált Vasember-páncélt. Pál Sándor Attila novelláinak persze nem ez az egyetlen tanulsága (a könyvről itt olvashat kritikát). Mesél a néptáncról és a körülötte szerveződő mozgalomról, az áradó fantázia és a földhözragadt valóság viszonyáról, és a tömegkultúra hatalmáról. Mi is ezekről beszélgettünk.

– A novellák egyik visszatérő és összekötő témája, motívuma a néptánc. Te is sűrűn jártad a legényest?
– Hát, hogy sűrűn az talán túlzás, de előfordult, igen. Aktívan űztem a néptáncot hosszú évekig, az utóbbi időben sajnos eltávolodtunk egymástól, mégis nehezemre esik múlt időben beszélni róla. Gondolom, vagy remélem, hogy akkor is néptáncos, táncos marad valaki, ha éppen nem ropja. Sokat adott nekem ez a (szub)kultúra, de persze egyáltalán nem evidens, hogy ez az írásokban is lecsapódjon. Mégis lecsapódott.

– A néptánc mozgalma igencsak népszerű volt a hetvenes, nyolcvanas években. Romantikát, gyökereket, és némi ellenállást is jelképezett a regnáló hatalommal szemben, ahogy ez ki is derül a novellákból. Ma viszont új folklórok szorították háttérbe, többek között a képregény. Te hogy látod ezt?
– Nem hiszem, hogy háttérbe szorították volna, azt meg főleg nem, hogy a képregény lenne a néptánc fő riválisa, ha van neki ilyen. Rengetegen néptáncolnak. Valójában a képregény relatíve keveseket érdekel, ez (is) szubkultúra, optikai csalódást a képregényfilmek áradása okoz, ami viszont egészen más kávéház. Nem beszélve arról, hogy a szuperhősös füzeteken túl is van élet, sőt. Visszatérve a néptáncra, vagy helyesebben a táncházmozgalomra, természetesen az is megérne egy misét, hogy miként lett egy alapvetően hatalommal szembeni ellenkultúrából államilag támogatott egyenkultúra.

– Mert ez a mozgalom mindig is alulról szerveződött.
– Az egész veleje és ereje nem kérdés, hogy az úgynevezett amatőr mozgalomban van. Annak is a közösségi, megtartó szerepe az, ami szerintem felbecsülhetetlen, és nem annyira a színpadkényszer, ami sajnos az ő (tánc)életüket is szervezi. A professzionális magyar néptánc világa más tészta. Írtam életemben három néptánckritikát, azokban el is mondtam nagyjából mindent, amit gondolok róla. Amikor a negyediknek nekifogtam, rájöttem, hogy nem tudnék újat mondani. Ebben biztosan benne vannak a birtokomban lévő apparátus hiányosságai is, de legalább annyit elmond a közegről is. Aligha véletlen, hogy a legizgalmasabb és leginvenciózusabb műhelyt ma nem Budapesten, hanem Pozsonyban kell keresni.

– A kötetet egyszerre jellemzik a szinte tarsándoros valóságra épülő novellák, illetve azok is, amelyekben ez a realitás kizökken, gellert kap. Ez lenne az érem két oldala?
– Véletlenül sem szeretnék olyan gőgös lenni, hogy Kosztolányihoz hasonlítsam magam, de kicsit úgy voltam vele, ahogy ő is: igyekeztem írás közben megtanulni írni. Nem tudom, miért mondom ezt múlt időben, hiszen még tart a folyamat. Ami nem azt jelenti persze, hogy a saját megítélésem szerint félkész vagy sikerületlen írásokat tettem volna az olvasó elé. Kicsit olyan ez, mint egy második pályakezdés. Ez a két világ(látás) az, ami az alkatomnak leginkább megfelel, ezeknek a felfejtése, ábrázolása érdekel leginkább. Nem egy érem két oldalaként képzelem el őket, és mindenképpen egymást kiegészítőnek. Sőt leginkább egynek képzelem. Az én fejemben nem válnak el, és talán ez a legfontosabb feladatom a továbbiakban: összedolgozni őket. Egységes, de sokszínű világot megalkotni abból, ami itt még látszólag nagyon markánsan elkülönül egymástól.

– Melyik típust írtad nagyobb kedvvel?
– Egyként nagy kedvvel írtam őket, nem váltak el ilyen módon. Általában egy lendülettel születtek a novellák, legalábbis ami az első verziójukat illeti. Maga a szövegalkotási folyamat sok hasonlóságot mutatott a versírással. Aztán volt, amelyiket rengeteget kellett kalapálni, és hónapokig szenvedtem vele, míg olyan is, amin alig kellett alkatrészcserét végrehajtani.

– A borítón ironikusan kapcsolódik össze egy falvédőn Vasember és a néptáncmozgalom. A pop és hagyományos kultúra. Mások szemében ez tiszta blaszfémia, önellentmondás. Benned békére lelnek?
– Önellentmondást biztosan nem érzek benne. Azt, hogy mások számára blaszfémia lehet, elfogadom, bár csodálkoznék rajta, hiszen nem próbálja eladni magáról, hogy valami autentikus folkportéka lenne, amit most jól meggyalázok egy vasembersisakkal. Ha továbbgondolod, a népi kultúra mára vált úgynevezett hagyományos kultúrává, aminek annak idején épp a változásban, az adaptálódásban, a folyamatosan érkező új ingerek, elemek befogadásában és saját képére formálásában volt az ereje. Mi merevítettük ki a képet valahol a huszadik század elején, közepén, és mondtuk, hogy akkor így te jó vagy, őrizgetünk, maradjál ilyen. Holott hagyni kéne változni, dolgozni kéne vele. Nézegetni a statikus képet is lehet. Érdekes, persze nagyjából öt percig.

Mindez bennem békében van egyébként, ha időnként fortyog is. Martin György és Stan Lee együtt isszák az asgardi pálinkát.

– Szerinted van még értelme magaskultúráról beszélni, miközben mindent átsző és megtermékenyít a tömegkultúra ilyen-olyan terméke?
– A kilencvenes évek gyermeke vagyok, amikor szerintem a tömegkultúra, ami leginkább talán az amerikait jelenti, előtte sosem látott mértékben ömlött ránk. Szóval, nekem ez a természetes közegem már. Másrészt – emiatt is – folytonos küzdelmet folytatok a magaskultúrával, annak elsajátításával, a kisebbségi komplexusaimmal, a műveltség megszerzésével. Milbacher Róbert kifejezésével élve par excellence kulturális migráns vagyok.

– Csak így lehetsz hiteles?
– Nincs más választásom, mint hogy használom azt, amiben szocializálódtam, és ahonnan jövök. Mint Frankenstein szörnye, szembenézek azzal, ami létrehozott. Különben csak alakoskodnék, amit nem bírok elviselni, mármint amikor valaki „játssza az agyát”. Különben van értelme magaskultúráról beszélni, csak nem a régen minden jobb volt, azaz a hanyatlásnarratíva felől. Régen minden más volt. Ma meg pláne, és nincs ezzel baj, nem félni kell tőle, hanem megpróbálni kezdeni vele valamit.

– Milyen esélyekkel indul ma egy pályakezdő költő vagy író?
– Szerintem nagyon jó esélyekkel indul, rengeteg a publikációs fórum, meg főleg a műhely, a különféle írószemináriumok, táborok, ahol hozzáértő emberek tudnak tanácsokat adni. Nekem ez teljesen kimaradt, sajnos csak az egyetem első éveiben szembesültem azzal, hogy ilyesmi egyáltalán létezik. Ma már a középiskolások is könnyűszerrel rátalálnak ezekre a helyekre, ha érdekli őket, és egy kicsit utánanéznek. Azon kívül sokan a már régebb óta publikáló szerzők közül is vállalják a mentorszerepet, ami szintén dicséretes dolog.

Akadályt szerintem csak a kitartás és az alázat hiánya jelenthet.

– Két verseskötet után jelentkeztél novellákkal. Mi terelt a próza felé?
– Hadd pontosítsak: három verseskötet után, hiszen a Düvő és a Balladáskönyv előtt a megboldogult JAK-füzetek sorozatban jelent meg az első kötetem, a Pontozó. Mindig is izgatott a prózaírás. Kamaszként teljesen olvashatatlan fantasynovellákat írtam a saját világomról, amit Vallandiának hívtak, nem is részletezném. Azonkívül mindig is imponáltak azok a szerzők, akik szinte minden műfajban alkottak, lehetőleg maradandót. Szóval, minden érdekelt és érdekel. Valahol mélyen mindig is tudtam, hogy fogok prózát írni.

PÁL SÁNDOR ATTILA legutóbbi művei: Pontozó; Düvő; Balladáskönyv.