Kristóf Luca: Kultúrcsaták | Miklós Gábor kritikája
A magyar kulturális életben dúló csatákról, az elismerésről, pozíciókról, az ezeket megszemélyesítő emberekről is szól Kristóf Luca szociológiai tanulmánya. Illetve arról, hogy vajon sikeres volt-e az Orbán Viktor által elindított őrségváltás a szellemi térben. És arról is, hogy mindez mennyire nem hat ki a művészetkedvelők ízlésére: a minőséget most még nem képes átírni a politika. Tanulságos olvasmány, csak az a baj vele, hogy benne élünk.
Kristóf Luca szociológus, elitkutató nyilvánvalóan sokkal többet tud a kutatása tárgyáról, s nyilván sokkal többet is gondol róla, mint amennyi ebben a kézreálló kötetben áll. (A könyv kapcsán vele készült interjúnkat ide kattintva olvashatják.) Évek óta foglalkozik azzal, hogyan alakult, miként változik, kikből áll az a szűk, legfeljebb néhány ezer emberből álló kör, amelyet magyar kulturális elitnek neveznek. A kötetben a szerző több helyen is alaposan ismerteti a forrásait, módszertanát, merítési körét. Azt mondhatnám, bemutatja, hogy eredményeihez tudománya elfogadott módszereivel jutott el. Szóval ez a könyv legkevésbé sem publicisztika, hanem kutatások és vizsgálatok eredménye.
A szociológusnak is van politikai véleménye, értékválasztása, de a könyv nyilvánvalóan nem erről szól. Nem azért végzett költséges kutatásokat, kérdezett meg rengeteg embert, készített interjút színházi és irodalmi bennfentesekkel, kultúrpolitikai NER-illetékesekkel, hogy aztán győztesen bejelenthesse: na ugye, megmondtam! Ha volt is ilyen gondolata, azt elrejtette.
A Kultúrcsaták huszonegyedik századi könyv, pontosabban az Orbán-éra könyve. Megírja benne, hogy a jelenlegi miniszterelnök a 2002-es választási vereségét annak tulajdonította, hogy az országban nem történt meg az elitcsere. A későbbiekben pedig arra jutott, hogy a pluralista, értékekről vitatkozó világnak meg kell szűnnie, jöjjön a központi erőtér, ahol majd döntenek arról, mi jó a nemzetnek, illetve, hogy ki tartozik a nemzetbe. Ez a világ, amelyben élünk, maga a NER, amely valamikor a nemzeti egyetértés rendszerének minősítette magát.
Ennek a hazai rezsimnek sokféle leírása, megnevezése létezik a szakirodalomban, ezeket a szerző is ismerteti. Rögzíti, hogy Orbán Viktor úgy véli, mivel a korábban kormányzó baloldali és liberális pártok többször is választásokat vesztettek vele szemben, ez azt jelenti, hogy veszített (kikapott) a kulturális elit is, amely ezekhez a pártokhoz kötődött. Igen egyszerű focigondolkozás ez, amely kizárólag a politikai szimpátia alapján ítélkezik alkotókról és teljesítményükről.
Hadd tegyek egy kis kitérőt! Mivel olyan világban élünk, ahol egy vezérelvű párt van kormányon, nyilvánvaló, hogy a vezető ízlése, választása meghatározó. Nincs olyan, hogy privát ügy, legfeljebb ha anyagiakról van szó. Viszont én semmit nem tudok arról, olvas-e irodalmat O. V., milyen zenét hallgat, milyen színházi előadásokat kedvel, van-e festmény a lakása falán? Tehát kulturális választásai ismeretlenek számomra, és feltehetően önök sem ismerik azt. (Réges-régen adott egy interjút a Népszabadságnak, és a beszélgetés után megkérdeztem: mit olvas mostanában? Felragyogott a szeme, és rögtön megmutatott két vagy három angol nyelvű politológiai vagy történelmi tanulmányt.)
Azt tudjuk, hogy mit gondol a kolbászról és a kisüstiről, de a kulturális ízlése ismeretlen.
Legfeljebb azt sejthetjük, kik azok a kulturális térben feltűnő személyek, akik a rendszerében befolyásosak – ergo megközelíthetik Orbánt, aki a hatalmából valamennyit delegál hozzájuk.
Ezért a könyvben leírt kultúrharcokat lehet egyszerűen akként jellemezni, hogy az orbáni „őrségváltás a szellemi térben”. Ez a megbízhatatlan, NER-idegen elemek visszaszorítása, az ellenséges intézmények, mint a Népszabadság, Klubrádió felszámolása, más intézmények megszállása és a maguk ábrázatához való idomítása. Erre példa az, ahogy Vidnyánszky, Balázs és Dörner színházat foglaltak, vagy ahogy tavaly megszállták a Színház- és Filmművészeti Egyetemet. Én ezt a nyomulást egyszerre látom félelmetesnek és nevetségesnek. Félelmetes, mert a tisztán hatalmi célú kulturális térfoglaláshoz a rezsim megállás nélkül barkácsolja az ideológiát.
Ahogy Karinthy írja Az emberke tragédiájában: „mi lesz még, / Ha meglátjuk az eszmét?” Ezen folyamatos műszakokban dolgoznak, de szerencsére konzisztens elmélete nincs a NER-nek. Régi és mai autoriter rezsimek és eszmék felé tájékozódnak, azokat támasztanák fel, ott keresnek irodalmi hősöket is. Régen ezt retrográdnak nevezték, pedig csak poros, avítt gondolkodás. Tökéletesen idegen az épp alakuló világtól, amelytől persze szabad idegenkedni, de azt kijelenteni, hogy ők képviselnek valamilyen normalitást, tökéletesen életidegen.
Nevetséges a kultúrharc, mert nem értékekről szól, csak a koncról, pozícióról, bosszúról.
Hol vannak a kasszasikert hozó színházi előadások, filmek, drámák, nagyregények, amelyeket a NER által ihletett szerzők szállítanak a közönségnek? Miért nem a rezsim kedveltjeinek műveit fordíttatják le a külföldi kiadók? Ha Orbán kultúrharcosai elolvassák ezt a könyvet, csodálkozni fognak. Például azon, hogy a saját táboruk is a baloldalinak vagy liberálisnak elkönyvelt szerzőket, alkotókat helyezi a hazai értékrend élére. Vajon miért?
A könyv egyik fájó érdekessége, hogy amit elemez, az épp a mindennapjaink világa. A magyar világnak azon szelete, mely a vizsgálat tárgya volt, állandó tárgya a médiának, a politikai és a mindennapi közbeszédnek. Fájó, mert a nyilvánosságban sokszor jelennek meg méltatlan támadások, olyan hatalmi erőszak, amelyet idegennek tartunk ettől a területtől. Az is fájó, hogy a kultúrpolitikai harc nem a produkciók minőségéről, művészi igazságáról szól, hanem a kulturális értékekre fittyet hányó politika napi érdekeiről.
A kultúrát megszemélyesítő személyeket egészen nagy közönség, szinte a teljes lakosság ismeri valamennyire. Természetesen ez szelektív közismertség és elismertség – ez is kiderül a könyvből.
A tucatnyi nyelvre lefordított, világhírűnek, Nobel-esélyesnek gondolt íróinkat a népesség jóval kevésbé ismeri, mint egy-egy színészt.
Emeli persze a magaskultúra magyar szereplőinek ismertségét a nemzetközi elismerés, egy Nobel-díj (Kertész Imre) vagy Oscar (Nemes Jeles András, Deák Kristóf).
A könyv egyik fontos tanulsága: Orbán rendszere könnyedén cserélte le a kulturális intézmények vezetőit a maga embereire (most éppen L. Simon László kapta hűbérbe a Magyar Nemzeti Múzeumot), de a kulturális teljesítményük alapján az elithez sorolhatók cseréje gyakorlatilag sikertelen. A valódi kulturális sztárok – azok az alkotók, akiket a különböző eliteken túl az átlagember is annak tart – nem állnak biodíszletként Orbán mögött. Éppen erről a jelenségről szeretnék még írni ebben a könyvszemlében.
Kristóf Luca egy közvélemény-kutatás keretében kérdezte meg a lakosságot képviselő reprezentatív (1000 fős) mintát arról, hogy mely kulturális alkotókat ismernek és kiket tartanak ezek közül kiemelkedőnek. A részvevőket két részre osztották. Ötszáz főt arra kértek, jelölje meg az általa ismert személyeket egy neki felkínált zárt listából. Azt is kérték, hogy jelölje, kiemelkedőnek tartja-e az adott személyt. A másik ötszáz nehezebb feladatot kapott, nekik meg kellett nevezniük a magyar kultúra általuk kiemelkedőnek tartott alakjait.
A 2017-es zárt listán szereplők sorrendje ismertség szerint: Kulka János, Alföldi Róbert, Kertész Imre, Kocsis Zoltán, Nemes Jeles László, Jókai Anna, Esterházy Péter, Vidnyánszky Attila, Nádas Péter, Fekete György. Amikor a listát aszerint állították össze, hogy hányan tartanak valakit kiemelkedő kulturális személyiségnek, a sorrend így alakult: Kocsis, Alföldi, Kertész, Kulka, Nemes Jeles, Jókai, Esterházy, Vidnyánszky, Nádas, Fekete. A nyílt kérdésre adott válaszok alapján a következő sorrend alakult ki: Nemes Jeles László, Kocsis Zoltán, Alföldi Róbert, Kertész Imre, Esterházy Péter, Kulka János, Törőcsik Mari, Deák Kristóf, Jókai Anna. A megosztott tizedik helyen fejenként öt szavazattal a következők voltak: Bajor Imre, Bodrogi Gyula, Mága Zoltán, Presser Gábor, Psota Irén, Somló Tamás.
A kötet tanulmányaiból még olvashatunk kulturális szekértáborokról, színházfoglalásokról, irodalmi csoportokról. Érdekes felméréseket közöl a szerző a különböző elitek értékválasztásairól is. Megtudjuk, hogyan termelődik a reputáció.
