Lázadás a génjeink ellen

Bill Sullivan: Bemutatlak önmagadnak | Palugyai István kritikája

Most már tudom, miért utálom a zöld koriandert, mint a bűnt. Miért nem szabad elfelejtenem, hogy szóljak az ázsiai éttermekben, nehogy belekerüljön a rendelt ételbe, különben undorodva köpöm ki. A titok nyitjára Bill Sullivan vezetett rá nagyszerű könyvében, amely címének megfelelően (Bemutatlak önmagadnak) új horizontot nyit ki mindenki számára. De ez a látóhatár befelé, mindenki belsejébe mutat.

Még azt sem mondanám, hogy lelki dolgokról nincs szó. Bár az Indiana Egyetem Orvostudományi Karának professzorától, Bill Sullivantől mi sem áll messzebb, mint bármiféle spiritualizmus, de a kötet alcíme – Gének, baktériumok és más titokzatos erők, melyektől te te leszel – bizony jól sugallja: a fenti tényezők nem csupán kulináris ízlésünket, alkohollal, vagy kábítószerekkel szembeni állhatatosságunkat, illetve függőségünket határozzák meg, de hangulatunkat, politikai nézeteinket vagy nemi érdeklődésünket is.

A természetünket irányító erők messze nem misztikusak, nagyon is anyagi természetűek. Persze legtöbb esetben különböző gének, illetve azok véletlen, vagy meghatározott módosulata okoz ilyen vagy olyan változást gépezetünk működésében, de az elmúlt évtized jelentős felfedezései által a környezeti tényezők okozta epigenetikai hatásokkal is megismerkedtünk. Ilyen például, hogy a holokausztot átélő nők félelmei a gyermekeik génjeibe is beépülnek. (A felmenőinktől örökül kapott traumák feldolgozásáról itt is olvashat még.) Vagy a nikotinnak és más drogoknak való kitettség kémiailag megváltoztathatja a leendő apa spermiumának génszerkezetét, ami a következő nemzedék, függőség iránti érzékenységében is visszatükröződik. Az epigenetikai hatások apró molekuláris változásai a DNS-láncon élethosszig tartó, sőt a következő generációkra is kiható, többnyire negatív következményekkel járnak, így érthető, hogy a stressz, a kegyetlenkedés vagy a szegénység miatti nélkülözések miért okoznak szorongást, depressziót vagy épp elhízást a gyermekeknél.

Sullivan szellemes és laza stílusa megédesíti a keserű pirula lenyelését, vagyis azt, hogy elfogadjuk, legegyedibb jellemvonásaink zömét akaratunkon kívül álló tényezők irányítják. (Génállományunk feltérképezésének meglepő eredményeiről itt is olvashat még.) Köztük a már említett génjeinken és az azokat ért korai környezeti hatásokon túl evolúciós múltunk, sőt képzeljék el: a bennünk élő mikrobák, baktériumok és gombák is.

Nem egyszerű persze sínen maradni, ha a GRIA1 vagy a CYP2E1 és a hasonlóan kacifántos nevű gének (az előző a kábítószer iránti vágyért, az utóbbi az alkohol lebontásáért felelős) tucatjainak szervezetünkben végzett hatását követjük. Ezek kapcsolószerűen működnek, vagyis ha mutáns, tehát valamitől megváltozott gén van bennünk, akkor így viselkedünk, ha a „normális” változat, akkor meg amúgy. Van például egy bizonyos FAAH génünk (már megint egy rémes név), amely egy olyan, a szervezetben természetesen képződő anyagot bont le, amit akár boldogságmolekulának is nevezhetünk.

Az említett anyag jótékonyan csökkenti a szorongásunkat, ám akiben ez a mutáció dolgozik, abban az illető gén nem képes lebontani ezt az anyagot. Az ilyen emberek agyában állandóan több a boldogságmolekula, és ők nemcsak nyugodtabbak, de ritkábban nyúlnak kábítószerekhez is. Vannak azután, akikben egy genetikai változás révén épp az opioidreceptor, vagyis fehérjekötőhely mutálódott, ami megvédi őket, hogy függővé váljanak a morfiumtól és más mákalapú kábítószerektől.

Sajnos sokan nem efféle szerencsefiai, és nem lehet hibáztatni őket, mert egyszerűen a genetikai láncaik tartják fogva. Ráadásul a nem szűnő kábítószer- és alkoholfogyasztás tartós változásokat idéz elő az agyban, és ez befolyásolja az ítéletalkotást, a döntéshozatalt. Ezeknél pedig még nehezebb megtörni az élvezeti szerek hatalmát.

Jó hír, hogy a tudósok azon a nyomon járnak, hogy átprogramozzák a függőségben élők agyát, és ehhez a már említett epigenetikai faktorokat próbálják felhasználni.

Sullivan egyelőre állatkísérletekről ír a könyvében, de ezek ígéreteseknek tűnnek: segítségükkel lehetséges lesz kijavítani a függőséggel élők agyának sérüléseit, így megakadályozható a későbbi visszaesés. Persze ezzel Sullivan azt is mondja, hogy a hagyományos leszoktatási módszereket sutba kellene dobni, mert ezek nem veszik figyelembe a genetikai kötöttségeket.

A szerző arról a nem túl régi felismerésről is részletesen beszámol, miszerint hogyan befolyásolják a bennünk élő bacik a viselkedésünket, így az étel utáni sóvárgásunkat, kábítószer függőségünket, a visszaeséssel szembeni ellenállóságunkat, hangulatunkat, személyiségünket és még sok más tulajdonságunkat. Kiderült például, hogy a bélflóra megváltoztatása szorongást válthat ki, ami akár a helytelen étrend következménye is lehet. A sikergyanús könyv egyre elképesztőbbeket állít, bár ha jobban belegondolunk, valójában csupa érthető újdonságnak ható ténnyel ismertet meg bennünket. Ugyancsak rajtunk kívül álló biológiai és nem misztikus erők okozzák ugyanis félelmeinket, fóbiáinkat. Evolúcióbiológiai okok állnak például a féltékenység hátterében is.

Sullivan az egyes fejezetekben sorra megismertet minket valamivel. Ötletes módon találkozásnak hívja ezeket, így „randevúzunk” a készítőnkkel, ízlésünkkel, étvágyunkkal, függőségünkkel, hangulatunkkal, démonjainkkal. De ugyanúgy párunkkal és meggyőződésünkkel is.

Persze kiderül a könyvből, hogy szerencsére mégsem vagyunk zombiszerű biológiai automaták, képesek lehetünk arra, hogy például párválasztáskor felülemelkedjünk evolúciósan szabályozott génjeink vágyain, és a belső szépséget is számba vegyük.

Ami persze nem jelenti azt, hogy ne lennének olyan tényezők, amelyekkel érdemes tisztában lennünk. A könyv itt érzékletes és élvezetes párkapcsolati iránytűként szolgál például az illatok vagy az ellentétek szerepének, netán a monogámia evolúciós magyarázatával, mint ahogy a kapcsolat kezdeti és későbbi szakaszában történő biológiai folyamatok hatásának érzékeltetésével, sőt az ezeknek való szembeszegüléssel is.

Régóta folyik a hajsza a „meleg génért”, és a tudósok egyre közelebb kerülnek a homoszexualitást előidéző faktorok azonosításának lehetőségéhez. Sullivan azonban leszögezi, az eddig elérhető bizonyítékok alapján nagyon valószínűtlen, hogy a szexuális irányultságot egyetlen gén határozza meg. Viszont az egyre jobban felismert epigenetikai tényezők itt is szerephez jutnak. Ez adhat választ arra, hogy a születési sorrend miért gyakorol hatást a hímek szexualitására: egy sok testvérrel rendelkező fiú esetében mindegyik idősebb fivér egyharmadával növeli annak az esélyét, hogy meleg legyen. Az azonos neműekhez való vonzódás ugyanakkor nagyon hasonló a heteroszexuális szeretethez. Mindkettőnek biológiai alapja van, és számos, a magzattól független biológiai és környezeti hatás eredményeként még születésünk előtt programozódik az agyba.

Adott genetikai változatok adott személyiségjegyekre tesznek hajlamossá, és ez alól a politikai nézetek kiválasztása sem kivétel.

A politikai szimpátiához köthető gének utáni hajszát James Fowler, a San Diegó-i Kaliforniai Egyetem politológusa találóan „genopolitikának” nevezte el. A Bemutatlak önmagadnak jelöltje e szerepre a DRD4-gén. Nem konteózok, olvassák el, ahogy azt a részt is, ahol a szerző a vallásosság és a spiritualitás biológiai elemzését adja. Érdemes!

Végül a jövőnkkel randevúzunk. Itt a megismert rejtett erők ismeretében lehetőségünk lesz a tudomány segítségével megfelelően cselekedni, az öröklődő betegségek esetében génterápiát végrehajtani, vagy megváltoztatni az egyes gének kifejeződését. Ehhez egy teljesen új, epigenetikai gyógyszercsoport lesz majd a segítségünkre, melyek közül néhányat már engedélyeztek Amerikában. Aztán optimális listát készíthetünk saját mikrobáinkról vagy meghekkelhetjük az agyunkat. De ez még valóban a jövő, ahová Bill Sullivan a neurológia már-már sci fibe hajló lehetőségeivel ad bekukkantást: lázadás a saját génjeink ellen.

A mindenkinek jó szívvel ajánlható könyv talán legfontosabb üzenete (pedig mennyire utálom ezt a kifejezést!), hogy biológiai ismeretekkel felvértezve, bizonyítékokra alapozva minden ember számára jobb környezetet teremthetünk, ami egy egészségesebb és erősebb társadalomhoz vezethet el.