Kathrine Kressmann Taylor: Címzett ismeretlen | Ács Ferenc kritikája
Példátlan sikert aratott megjelenése idején, 1938-ban, és reneszánszát éli a kilencvenes évek közepétől, mikor is a világ megismerhette Kathrine Taylor remekbeszabott novelláját. A Címzett ismeretlen mára klasszikussá érett: egyszerre mutatja fel a nácizmus valódi természetét, amivel felrázta Amerikát, és azt, hogy miként lehet olykor legyőzni.
Vannak szövegek, amelyeknek már a keletkezése és utóélete is legalább annyira beszédes, mint maga a mű. Igen sokatmondó például az az epizód, amikor Kathrine Taylor novelláját a szerkesztő férje, Elliott megmutatja a Story magazinnak. Whit Burnett, a lap szerkesztője azonnal úgy dönt, hogy a Címzett ismeretlen nem maradhat a fiókban, ki kell adni, csakhogy a történet „túl erős ahhoz, hogy egy nő neve alatt jelenjen meg”, úgyhogy a két férfi kitalálja Kathrine-nek a Kressmann Taylor álnevet. Ezért is szerepel két vezetéknév mindmáig a könyv borítóján.
Bár nem nagyon összemérhető a kettő, ez a momentum pont annyira szíven ütött, mint a novellában olyan jól ábrázolt kegyetlen eszmék és gondolatok megjelenése a harmincas évek első felének Németországában. Hiába próbálja a tipográfia szinte már művészi szinten kisregénnyé dúsítani, együltünkben röpke egy óra alatt elolvasható a könyv. Burnett egyébként jól ráérzett a remekműre: a magazin 1938-as szeptemberi számának minden példánya tíz nappal a megjelenés után elfogyott. Az olvasók lelkesen sokszorosították, hogy elküldhessék azoknak, akiket valóban érdekelt, mi történik az óceán túlpartján a nácik által uralt országban.
Fontos pillanat ez. Az amerikaiak zömének még fogalma sincs arról, miféle szörny növekszik a nem is olyan távoli kontinensen.
Sokan – az Egyesült Államok vezetése is – inkább a homokba dugják a fejüket. Egyrészt elhiszik az elszigetelődés politikájának alaptételét, miszerint semmi közük a megint zűrös európai ügyekhez, épp elég volt a Nagy Háborúban való részvétel. Másrészt abba az illúzióba ringatják magukat, hogy a németekkel igazából nincs semmi baj, csupán egy erős kezű ember vette át a kormányrudat. Ennyi és nem több. Ez már azért is könnyen hihető, mert olyan korabeli „celeb”, mint Charles Lindbergh is úgy tért vissza Németországból, hogy ott minden a lehető legnagyobb rendben van. (Nem csoda, hiszen Hitler és Göring is a megfelelő módon fogadta, sőt még ki is tüntették, mint a kor legnagyobb pilótáját, aki ráadásul szimpatizált is az ott teret nyerő eszmékkel.)
Ebben a közegben szólt nagyot a Címzett ismeretlen, amely tömören, és a napnál is világosabban tárta az olvasók elé a valóságot egy megrázó metamorfózis révén. Martin Schulse egy jól működő galéria tulajdonosaként, liberális elveire büszkén tér vissza régi hazájába, Németországba 1932-ben, ahol még az általa nagyra becsült Paul von Hindenburg vezeti a köztársaságot. Amerikában maradt régi barátjával és műkereskedő üzlettársával, a szinte családtagnak számító Max Eisensteinnel levelezve, a szemünk láttára bontakozik ki az átalakulása: eleinte csak felkapja a fejét a „kormány igazi fejének” titulált Hitlerre. „Ez az ember olyan, mint egy áramütés, olyan erős, amilyen egy igazán nagy szónok és fanatikus tud lenni.” De azért még munkál benne a kétely, hiszen lehet, hogy ez a kiváló szónok amúgy nem egészen normális, a „barnainges csapatai a társadalom söpredéke”.
Ám a kételyek helyét fokozatosan átveszi a sziklaszilárd meggyőződés, és Schulsen nem sokkal később a nácik támogatói, hívei és aktív tagjai között találja magát.
Ami azzal jár, hogy fokozatosan elidegenedik zsidó barátjától és annak érzelgős aggodalmaitól. Jól példázza ezt a folyamatot a levelek végén található aláírás. A „szívélyes üdvözlettel, Martin” formulából előbb a „szívélyes” kopik ki, hogy maradjon a puszta és hideg név, Martin Schulse. A fordulat azért is hiteles, mert személyes tapasztalatokból táplálkozik. Kathrine Taylor több „művelt, intellektuális, melegszívű” német barátja vált igen rövid idő alatt Hitler szenvedélyes támogatójává, amint hazatértek Németországba. Amikor pedig látogatóként visszatértek Kaliforniába, hátat fordítottak régi barátaiknak, még csak nem is álltak szóba velük zsidó mivoltuk miatt, derül ki az utószóból, amit az írónő fia, Charles Douglas Taylor jegyez.
A novella azonban nem pusztán a metamorfózis miatt válik emlékezetessé, hanem a szavak között kibontakozó, tragédiába torkolló dráma, majd a nemes bosszú miatt is. Remek ötlet, hogy a nácik erőtől duzzadó tetterejét végül képes legyőzni pár okosan elhelyezett, ártatlannak tűnő mondat. Kevés mű van, amely ennyire képes meggyőzni az írott szó erejéről. A Címzett ismeretlen legnagyobb erénye a kiváló arányérzék: semmi sem felesleges, semmi nem töri meg vagy tereli el az olvasó figyelmét. A levélváltások fokozott személyessége pedig még átélhetőbbé teszi a történéseket, amelyeket még az egyes szám első személyben előadott narrátor révén is távolibbnak éreznénk. A ma már klasszikusként olvasható mű nem csupán a háború elején aratott elképesztő sikert, a kilencvenes évek közepén újra felfedezték maguknak az olvasók, ekkor hódította meg a világot. 2010-ig huszonhárom nyelven jelent meg, és mindenhol nagy sikert aratott. (A francia kiadás ötvenezer példányban kelt el az első évben, a következőben százezer, majd később kétszázötvenezerben.) Készült belőle rádiójáték és színpadi változat is.
A töretlen siker nem csupán az idejében felállított diagnózisnak vagy Amerika felrázásának köszönhető, és nem is annak, hogy remek kordokumentum – akad ilyenből bőven.
Kathrine Taylor művét az teszi időtlenné, hogy egyszerre mutatja fel a 20. század legnagyobb traumáját és bűnét, illetve azt, hogy miként lehetett vele szembeszállni, olykor legyőzni pusztán azzal a leleménnyel, ami az emberiség eszmélése óta velünk van: a betűkké formált igazságérzettel.