Kisantal Tamás: Az emlékezet és a felejtés helyei | Bíró-Balogh Tamás kritikája
Új könyvében Kisantal Tamás nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy megcáfoljon egy irodalomtörténeti mítoszt, miszerint a második világháborút követő első évtizedekben nem volt alkotás, amely megtörte volna a hallgatás csendjét. Az olvasóbarát nyelven írt monográfia bemutatja az „élményirodalom” és a humor felől közelítő műveket, illetve a felelősségre vonás ábrázolásait.
Nem kis fába vágta a fejszéjét Kisantal Tamás, mert a tévhitek, pláne ha intézményesültek is, tartósak és látszólag megingathatatlanok. Ilyen világszerte elterjedt tévhit volt az is, hogy a koncentrációs táborban megölt zsidók zsírjából a németek szappant főztek. (Ez a vélekedés annyira tartós, hogy jelen sorok szerzője nemrég egyetemi környezetben hallotta.) Nem véletlen, hogy a borítón éppen ilyen RIF-szappanokat temetnek.
Az a mítosz, amelyet Kistantal könyvében felülvizsgál, az az 1970-es és 1980-as évekből induló holokausztdiskurzus szakmai közhelye, mely szerint a második világháborút követő első évtizedekben senki nem írt a zsidókkal szemben elkövetett bűnökről, a zsidóüldözésről és a tömegpusztításról. Egyes elméletek szerint a traumatizált túlélők az elfojtás miatt hallgattak a velük történetekről, a kollektív traumát megtapasztalók pedig szégyenből, ugyanakkor pedig – főleg a szovjet befolyás alatt álló országokban – kimondatlan politikai tiltás miatt sem lehetett beszélni erről a világszégyenről. A „hallgatás mítoszának” elméletét azonban a Kisantal által felszínre hozott, és történeti-irodalomtörténeti és narratív kontextusba helyezett művek – mint tények – cáfolják.
A külföldi irodalmakban több, a magyar irodalomban csak egy, a hallgatás csendjét megtörő kivétel volt: Nyiszli Miklós Dr. Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitzi krematóriumban című könyve, amely először magánkiadásban jelent meg 1946-ban, majd 1947-ben folytatásokban a Világ című napilapban. Azaz éppen fordított utat járt be, mint általában az irodalomban szokásos. Ennek oka pedig nyilvánvalóan a téma: mindenkit érintett, és a magánkiadás példányszámához képest a napilapban több olvasója lett. A kétezres években Nyiszli memoárját többször kiadták, könyvsiker lett, nemcsak szakmunkák, hanem színes magazinok és olvasói blogok is foglalkoztak vele.
A két akkori megjelenést azonban messze nem ilyen fogadtatás követte: a negyvenes években nagy viták folytak a könyvről, és a lapoknak nemegyszer gyalázkodó olvasói leveleket kellett közreadniuk, a Ludas Matyi pedig olyan gusztustalan vicceket közölt a témáról, amely miatt ma a szerkesztőség sajtópereknek nézne elébe. Az újabb kiadásokat már – természetesen – nem követte ilyesmi. Közben ugyanis minden megváltozott: a holokauszt mint téma már nem engedi meg a viccelődést, Kertész Imre Sorstalansága irodalmi Nobel-díjat kapott, és bár ma már sok helyen újra nem érettségi tétel, a holokauszt-irodalomról mindenképpen többen és tárgyilagosabban hallottak, mint előtte.
Az emlékezet és a felejtés helyei által tárgyalt művek speciálisan részei a holokausztról való beszédnek. Mert mint ahogy a kötetből kiderül, ekkor, közvetlenül a háború után még nem beszéltek „holokausztról” – ez a fogalom a mai jelentésével csak később alakult ki. Találó idézettel nyit a kötet bevezetése: Harsányi Zsolt egyik – két háború közt született – regényének szereplője a „holokauszt” szó jelentését keresi a szótárakban – és nem találja.
Sőt: régebben még versenyló is kaphatta a Holokauszt nevet – ma már aligha tudnánk ilyet elképzelni.
Kisantal Tamás ugyanis egyféle „történeti-poétikai” szemszögből vizsgálja a korszakban keletkezett műveket: nem a mai tudásunkkal és előfeltevéseinkkel, hanem saját korabeli kontextusukban. Ezért is írhat tárgyilagosan a történéseket humorral ábrázoló művekről. És ezért használja a holokauszt helyett a vészkorszak kifejezést.
A bevezetés a téma elméletét járja körül. Áttekinti a különböző holokausztirodalom-definíciókat, a külföldi és magyarországi értelmezéseket. (Itthon ez újabb keletű irány, a holokauszt-irodalommal való foglalkozás természetesen nem független Kertész Imre regényének díjazásától.) Ismerteti a lehetséges narratívákat és az elemzési lehetőségeket. Ezt követi a kötet voltaképpeni tárgya, a háború utáni három év „vészkorszak-irodalmának” áttekintése.
Kisantal elsőként az „élményirodalom” alkotásait mutatja be. (A kifejezés ma már ebben a kontextusban furcsán hat, de a könyvből kiderül: a háború után valóban így nevezték a szörnyűségekre való visszaemlékezéseket is.) Ebben a fejezetben kapott helyet Nyiszli Miklós kötetének értelmezése is. Ezt követi a humor szerepét a korabeli múltábrázolásban vizsgáló fejezet, ahol két mű (Török Rezső Enyv és szappan című regénye és Királyhegyi Pál Mindenki nem halt meg című memoárja) kerül fókuszba. Ezután a korabeli ún. mártírszerepek bemutatása és a felelősségre vonás ábrázolásainak áttekintése kerül sorra, előbbiben – természetesen – Radnóti Miklós sorsával a középpontban, utóbbiban pedig olyan művekkel, mint Déry Tibor A tanúk és Soós Magda A besúgó című drámája. A vizsgálódást az 1948 után keletkezett művekre való kitekintés zárja.
Radnótinak nem volt zsidó identitása és nem gyakorolta a zsidó vallást (ki is keresztelkedett), mégis „a magyar holokauszt »arcává« vált” (176.). A háború után nem sokkal később megjelent Magyar mártír írók antológiájában Tolnai Gábor írt róla, és „olyan figuraként mutatja be a költőt, aki üldözött magyarságában egy egész gondolkodásmódot és társadalmi csoportot képviselt, prófétai attitűdje pedig egyértelműen determinálta a mártírszerepre.” Ugyanakkor „már itt is látványos, ami szintén a későbbi Radnóti-olvasás szerves jegye lesz: a tragikus halál új értelemmel és értelmezési lehetőségekkel ruházza föl a szövegeket.” (177.)
Az olvasó számára valószínűsíthetően a „humoros” ábrázolás a legmeghökkentőbb ebben a tematikában, hiszen mi sem áll távolabb egymástól, mint a holokauszt és a humor kapcsolata. Mégis születtek ilyen művek. Kisantal magyarázata szerint ezek „mai szemmel azért különlegesek, mert nem férnek bele a holokauszt ábrázolásával kapcsolatosan később kialakult szabályrendszerbe, hiszen megsértik annak egyik legfőbb tabuját: az eseményeket humorosan, populáris műfajok (romantikus szerelmi vígjáték, kalandregénnyé szervezett kabaréjelenet-füzér) megoldásait felhasználva mutatják be. Fontos azonban megjegyezni, hogy ezzel akkoriban nem álltak egyedül, hiszem olyan korszakban keletkeztek, amikor még egyáltalán nem alakultak ki e szabályok, sokan és sokféleképpen mutatták be a közelmúlt szenvedéseit.” (147.)
Kisantal Tamás monográfiájában a téma azon a nyelven szólal meg, amely az utóbbi években szerencsére egyre jobban kezd távolodni az idegen kifejezéssekkel teletűzdelt (illetve azok közé néha egy-egy magyar szót beiktatni kénytelen) elméleti, illetve elméletieskedő nyelvtől. A könyv kifejezetten olvasóbarát: nem enged a szakmaiságból, mégis érthetően mondja, amit akar. És ez fontos. Mert csakis ezen a módon lehet hiteles irodalomtörténeti eredményeket közvetíteni az átlagolvasók felé. Erre pedig szükség van: mert ahogy a holokauszt, a róla való beszéd is mindannyiunk ügye.
A kötetet az 1945–48 között született művek válogatott bibliográfiája, majd a felhasznált irodalom áttekinthető jegyzéke, végül pedig a névmutató zárja és egy angol nyelvű összefoglalás. A névmutatót talán fölöslegesnek hat külön hangsúlyozni, pedig ha megnézzük a mai magyar könyvkiadási gyakorlatot, egyre kevesebb helyen szokás a tanulmányköteteket, olykor akár a monográfiákat is névmutatóval ellátni. Pedig ez a szakirodalomban olyan, mint az ételeknél a fűszer: természetes, ha van, de ha nincs, akkor jelentősen veszít az élvezeti értékből a fogás.
Az emlékezet és a felejtés helyei a történelem és az irodalom iránt érdeklődők figyelmére számíthat leginkább: egyszerre a múlttal való szembenézés, ugyanakkor a múlttal való szembenézéssel való szembenézés is.
KISANTAL TAMÁS legutóbbi művei: Az élet tanítómesterei; Túlélő történetek.
