Károlyi Csaba: Egy teljes év | Kácsor Zsolt kritikája
A fura címet alant meg fogom magyarázni, egyelőre csak annyit: úgy faltam ezt a könyvet, ahogyan a 19. századi nagy orosz elbeszélőket szoktam. Ennek a letehetetlenül izgalmas kötetnek az a legfőbb summázata, hogy Nádas igazi irodalmi műfaja nem a nagyregény, hanem a démoni éjszaka.
Jelenkor, 459 oldal, 5999 Ft
Egy teljes évet rendszeres időközönként végigbeszélni egy Nádas Péter szintű klasszissal, s aztán az egészet a gépbe belekalapálni, utána pedig szerkeszteni, szerkeszteni, szerkeszteni, húzni, vonni, az interjúalanynak elküldeni, közben az előző beszélgetésben föl nem tett kérdést észben tartani, s legközelebb föltenni… Nos, ez a munka akkor is dicséretére vált volna Károlyi Csabának, ha a végeredmény nem sikerült volna.
Eleve a tudat maga! Hogy egy Nádassal kell lépést tartani, egy Nádasból kell naprakésznek és informáltnak lenni, butaságot, hülyeséget, unalmas dolgot nem kérdezni, mindig, minden beszélgetés során a legjobb formát hozni… Jaj. Már a gondolattól magától jegesedni kezd az ember szíve kívül-belül… Mármint az enyém. Férfiasan bevallom, hogy egy ilyen könyvbe, amit Károlyi Csaba (és Nádas Péter) letett az asztalra, soha nem mernék kérdezőként belevágni, holott idén volt harminckét éve, hogy újságokba írok – egy ilyen feladat súlya alatt mégis összeroskadtam volna.
Károlyi azonban nemhogy nem roskadt össze, de tartja a tempót Nádassal, ami óriási szellemi bravúr, miképpen a végeredmény is az. Teljes fegyverzetben mutatja föl az író intellektuális fölkészültségét és azt a különös tulajdonságát, hogy az egészen hétköznapi dolgokat is képes egészen más fénytörésben látni, mint egy „hétköznapi” író.
A „hétköznapi” író egyszerű, normális ember, megvannak a maga saját témái, amelyeket a saját tehetsége természete szerint földolgoz és közread.
Ellenben a nem normakövető Nádasnak mintha az egész életét (nemcsak azt az átbeszélgetett egy teljes évet) az töltené ki, hogy a saját íróságáról, azaz annak természetéről, működéséről és határairól gondolkodik – ami nála az emberi létről, a létezésről, az embernek mint ösztön- és hordalénynek a világban elfoglalt helyéről való gondolkodással azonos szintű szellemi folyamat. Ezt fejti föl részletesen ez a kötet, amelyet (ismétlem) úgy faltam, mint egy nagy orosz regényt: legszívesebben le sem raktam volna a kezemből, de hát mindenféle „hétköznapi” dolgok félbeszakítottak. Ráadásul ebben a könyvben még a mindennapok is elemelődnek valamiképp, ezt nem tudom másképp kifejezni, csak így: mintha Károlyi és Nádas beszélgetésében nem volnának átlagosnak mondható napok.
Nádas Péter fotói – Önarckép szélharanggal (1999)
Ez vélhetően azzal függ össze, hogy Károlyi kérdéseiből süt a kíváncsiság és a megismerés vágya, a végére akar járni annak a jelenségnek, amit Nádas Péternek nevezünk, aki – Esterházy Péter és Spiró György mellett – alighanem az ezredforduló legjelentősebb irodalmi életművét alkotta meg. Igen, ők hárman írtak olyasmit, amit száz, vagy tán kétszáz év múlva is tanítani fognak a magyar iskolákban – és Kertész Imrét most csak azért nem soroltam ide, mert a Nobel-díj kárhozata őt azzal sújtotta, hogy magyar nyelvterületen száz-kétszáz év múlva azok is ismerni fogják a nevét, akik egy sort sem értenek a Sorstalanságból.
S ha már kellőképpen felcsigáztam az olvasó érdeklődését, pár alapvető információt hadd osszak meg önökkel erről a letehetetlen kötetről. Az első beszélgetést Károlyi és Nádas 2021. február 18-án folytatta, az utolsót pedig 2022. március 11-én, ennek ellenére a könyvben összesen tizennégy beszélgetés szerkesztett változatát olvashatjuk. Igen, jól számolnak, ezekből a számokból sehogysem jön ki a matek. Ennek az ellentmondásnak az a magyarázata, hogy a 2021. márciusi beszélgetés elmaradt, 2021 szeptemberében pedig kétszer is beszélgettek, Károlyi pedig – az olvasó dolgának megkönnyítése érdekében – felvett a kötetbe két korábbi anyagot: egy 2005-ben és egy 2017-ben készült Nádas-interjút is.
A Nádas-bőség zavarával van dolgunk, mondhatnák, ha ez a bőség minket zavarna – de hát nem zavar, sőt.
Károlyi helyettünk kérdez. Érzi, hogy az olvasó mire kíváncsi, nemigen van hát Nádas életének olyan magánéleti vagy irodalmi szegmense, amire ne kérdezne rá – Nádas pedig kitárulkozik és képzeljék: mesél. Nem elbeszél, hanem mesél és magyaráz. Voltaképpen minden szóba kerül a gyerekkortól kezdve a pályakezdésen és a fotográfián át olyan intim kérdésekig, hogy miért nincsen Nádasnak gyermeke. (Én mondjuk soha nem mertem volna ezt megkérdezni tőle – de hát Károlyi szóba hozta, s milyen jól tette.)
Kert a Duna partján (1970)
S hogy a címet – (LE)TEHETETLENSÉG – megmagyarázzam: ez a szóösszetétel részben arra utal, hogy egy olyan Nádas-olvasó, amilyen én vagyok (azaz aki mindent mindig elolvas tőle), ezt a könyvet nem fogja tudni letenni. De ez szinte magától értetődik. A TEHETETLENSÉG viszont arra utal, hogy hiába rágja át magát az ember ezen a könyvön, a Nádas-jelenséghez nem jut közelebb. Károlyinak hála, az olvasó ezt a fura jelenséget körbejárja, alaposan szemügyre veszi minden szempontból, megtud róla szinte mindent, ami fontos és szinte mindent, ami nem is olyan fontos – a végén mégis tehetetlenül áll ez előtt az írói teljesítmény előtt.
Ebből a kötetből értettem meg, hogy Nádas nem egyszerűen „csak” író (mármint a szónak magát a hivatást, a foglalkozást, a művészi alkotót jelentő értelmében), hanem elhivatott ember. Kiválasztott ember. Hogy is mondjam másképp? Predesztinált ember. Mondom ezt én, aki nem hiszek az eleve elrendeltetésben (amúgy természetesen az eleve elrendeltetés témaköre is szóba kerül a beszélgetések során).
Azt akarom tehát mondani, hogy arra éreztem rá: ha van eleve elrendeltetés, akkor Nádas arra hivatott, hogy helyettünk fejtse meg az emberi jelenséget.
Ezért vonult el a világtól, ezért él falusias magányban, ezért áldozta a teljes életét a probléma megoldására. A probléma természetesen ő saját maga, akinek az éjszaka az igazi írói műfaja – hiszen csak „éjszaka” maradhat magára a saját árnyképeivel. Nem a napszakról beszélek, hogy éjszaka dolgozik (nemcsak ebből a kötetből, más interjúkból is tudható, hogy nappal ír, reggeltől délutánig), arra szeretnék az éjszaka metaforájával utalni, hogy Nádas gondolatban valóban visszament a kezdetekig: a bibliai sötétségig, amikor még nem volt semmi, pontosabban csak a mindenség létezett a világunk nélkül.
Önarckép lámpával (1965)
Hogyan is szólnak Mózes első könyvének első sorai? „Kezdetben teremté Isten az eget és a földet. A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett” (Károli Gáspár fordítása). Igen, oda akar behatolni Nádas, arra a kietlen és puszta földre, ahol setétség vala a mélység színén, s onnantól, a kezdetektől akarja felfejteni mindazt, ami azóta – ha úgy tetszik, a teremtés óta – történt.
Mármint nem velünk, emberekkel, hanem az emberi világgal. Mert az egyes emberek – tisztelet a kivételnek – Nádast nemigen érdeklik, legalábbis ebből a beszélgetős könyvből ez derül ki számomra. Nádas számára nem az egyes ember érdekes, hanem a típusa és a konnotációja. S ha ezt meghatározta, akkor következhet az az írói munka, ami nála nem más, mint a különböző emberi típusok látható és láthatatlan viszonyrendszerének, a kapcsolati hálóknak a fölfejtése. Az olvasó „tehetetlenül” nézi ezt a munkát, hiszen képtelen részt venni benne, nem is akar, de ha akarna, akkor sem tudna. Annyit tehet, hogy az olvasás révén Nádas nyomába szegődik. Akit persze egyáltalán nem érdekel, hogy szegődik-e bárki az ő nyomába. S ettől még hidegebb, még fogvacogtatóbb ez a bizonyos nádasi éjszaka, a teremtett setétség annak a bizonyos mélységnek a színén, amely mélységbe Nádas örökre lemerült. De nem értünk – hanem helyettünk.
