Mackó urat kidobják

Rakovszky Zsuzsa: Boldog vég | Benedek Szabolcs kritikája

Lassan húsz éve, hogy első prózai kötete, a nagy feltűnést keltő A kígyó árnyéka megjelent. Azóta az addig inkább versekkel jelentkező Rakovszky Zsuzsa írásművészetében egyre inkább meghatározóvá vált az epika. Új kötetében novellákat gyűjtött össze.

Ha csak a csupasz számokat nézzük, abból is az kitűnik, hogy az elsőt négy másik regény követte, miközben egy novelláskötete is megjelent ugyanezen időszakban kiadott három verseskötete mellett. Most pedig itt az új elbeszélésgyűjtemény, amely az Osiris Kiadó vadonatúj, Osiris Literatúra című sorozatában jelent meg, sőt, ha jól tudom, annak első darabja. (Érdekes, hogy egyes terjesztők a sorozatcímet is feltüntették a könyv címe mellett, mintha szervesen összetartozók lennének. Persze lehet, hogy ez így is van). A kötetben hét novella kapott helyet, a leghosszabb 51, a legrövidebb 17 oldalas.

Míg Rakovszky Zsuzsa regényei főleg a múltban játszódnak, meghatározott helyen és időben, addig ezek a novellák többnyire napjaink felé nyitnak, napjaink jelentik a kiindulópontot, ahonnan a történet elágazik. A helyszín általában nincs megjelölve, annyi látszik, hogy város, ám hogy melyik, nem derül ki, nem is fontos talán. Érdekes sajátosság, hogy ezekben a rövidebb prózai darabokban az elbeszélés időben és térben nagyobb mozgásteret fut be, mint a Rakovszky-regényekben – igaz, hogy ezzel párhuzamosan a szereplők lelki rezdüléseiből talán kevesebbet tudunk meg. Ám ez nem jelenti azt, hogy elégtelenül keveset.

A nyitó novella (Piroska) keretes történet, egy múltbéli esemény napjainkig tartó hatásaival foglalkozik.

A polgári családba született, mindaddig vattába csomagolt félárva kisfiú hatósági utasításra házi dajkát kap egy kemény természetű és a korszak – az ötvenes évek elején járunk – hivatalos ideológiájával maximálisan azonosuló nő személyében, aki kidobálja a régi világra emlékeztető mesekönyveket. Így az előző századforduló népszerű Mackó úr történeteket és játékokat (például a Märklin vasutat). De egyébként is: egész személyiségével akkora benyomást gyakorol a kereten belüli történet elbeszélő főhősére, Tamásra, hogy az kihat annak a keretet elbeszélő főhőssel, Erikával való kapcsolatára is. A többi sztori közül is néhány nagyjából hasonló srófra jár: a jelent meghatározza a múlt, legalábbis sok mindent determinál a szereplők viselkedésében és az események alakulásában.

A Szerelem című novella elején például az elbeszélő rászól a feleségére egy vendéglőben, ahová túrázás közben betértek, hogy törölje le a szájáról a szaftot. Ezután az aprónak tűnő momentum után sok mindent megtudunk arról, hogy miként alakult kettejük viszonya a megismerkedésüktől kezdve a házasságon át addig a pontig, amikor is a szafttörlés ürügyén találkozunk velük. Ám miközben az elbeszélt cselekményekben, mondhatni, nincsen semmi rendkívüli, pont annak folyományaként, hogy úgy érezzük, ezek a dolgok bárkivel megtörténhetnek, derül fény arra is, hogy miért úgy szól a férj a feleségéhez, ahogy.

Ugyancsak több szövegben visszatérő elem az is, hogy férfi az elbeszélő és rajta keresztül látjuk a nőket.

Sőt igazából az egyes szám első személyben megszólaló novellák mindegyike – leszámítva az elsőnek a külső kereteit – férfi narrátort szerepeltet.

Az elbeszélések sorából némiképp kilóg a leghosszabb darab, a Széplelkek című, amely egy Anette nevű hölgynek egy másik hölgyhöz, Elise-éhez intézett leveleiből áll össze. A cselekmény a romantika korában játszódik, Goethe is személyes ismerősként szóba kerül, akárcsak Weimar. A levélnovella mind hangvételében és nyelvezetében, mind témájában elüt a többitől (érdekes, hogy a könyv közepén kapott helyet).

Egy nem hétköznapi barátnői kapcsolat fordulatait meséli el, közben simán hozza a romantika fílingjét, annak minden érzéki, érzelmi és hangulati megnyilvánulásával együtt.

Ráadásul tovább erősíti a kötet más darabjaira is érvényes vonást, miszerint ezek a novellák több jellegzetességükben is el kívánnak rugaszkodni a klasszikus és bevált sémáktól. Jelen esetben azzal, hogy kizárólag Anette leveleit olvashatjuk, noha az utalásokból több-kevesebb kiderül Elise válaszaiból is.

A sémáktól való elszakadás egyébként észrevétlenül történik. Első pillantásra ezek régimódi, tradicionális elbeszéléseknek tűnnek, hús-vér szereplőkkel és komótosan hömpölygő történettel, amelyet az elbeszélő szép lassan, az apróbb részletekre is figyelve mesél el. Aztán mégiscsak jön egy váratlan csavar, ami fölforgatja a novellák olvasása közben elsőre összeálló világot. A kritika szubjektív műfaj, úgyhogy a recenzió vége felé járva talán elárulhatom, hogy nekem az utolsó két elbeszélés tetszett a legjobban.

A büntetés egy rövid életű házasság története, ezúttal – a narráció egyes szám harmadik személyű – egy nő szemszögéből, aki két férfi között vergődik, és rossz döntéseket hoz, mígnem az elhagyott férj sajátos bosszút áll. A Sorsjegyről pedig azt hihetnénk, hogy az lesz a legérzékenyítőbb történet valamennyi közül. Ismét visszatérünk az egyes szám első személyhez, a narrátor férfi, egy antikvárius, aki a sors kiszámíthatatlan szeszélye folytán – először akarata ellenére – befogad előbb az üzletébe, azután a lakásába is egy fiatal lányt, amit aztán olyan események követnek, amelyek kizökkentik őt nem csupán a mindennapok taposómalmából, hanem a hétköznapok iránti közönyéből és apátiájából is. Mire azonban valamiféle modern Hamupipőke- vagy Twist Olivér-sztorit olvasnánk ki a szövegből, jön a csavar.

Közben meg olyan emlékezetes jelenetekkel találkozhatunk, mint amikor az elbeszélő elmegy a kislánynak ruhát vásárolni korábbi szeretőjével, Emmával, akit az eladónő a gyermek édesanyjának véli. Mire „Emma arcán megjelent az a sértett, lekicsinylő kifejezés, amellyel a nők – bizonyos nők – az életnek azokat a jelenségeit fogadják, amelyek fájdalmas képzettársításokat ébresztenek bennük”.

A címadó novellával kapcsolatban – a hetvenes évek végén játszódik, és arról szól, hogy miként reagál mind lelki, mind testi értelemben egy elvált nő arra, hogy egy szem gyermeke disszidált – fölvetődött bennem a kérdés, miszerint tényleg voltak-e már ekkor Budapesten olyanok, akik buddhizmussal és hasonló, távol-keleti dolgokkal foglalkoztak. De igazából nem kell ezen fennakadni, netán tépelődni. Rakovszky Zsuzsa második novelláskötete csupa erős és modern szövegből áll, amibe sok minden belefér. És jó olvasni.

RAKOVSZKY ZSUZSA legutóbbi művei: Történések; Célia; Fortepan